Sötét szoba mélyén, hűvös sarokban,
Asztala előtt, fejét kezébe hajtva
Némán ücsörög, s hogy él még, hogy itt van,
Szőrbozontból villanó szem mutatja.
Egy rég megkezdett naplóban lapozgat.
Mindent beleírtam, már változhatatlan,
Nincs impresszió, mi új utat hozhat,
Én mindent már régen megtettem, was man kann.

Eldobva dicső karriert és pompát,
Mi látszat szerint várt rám, sorsom mégsem ez;
Hogy nagy légy hazám, érted, nekem, hozzád…
Én használni akarok, a név kötelez!
Keletről jöttünk, s bejárva nyugatot,
Megjárva immár az összes stádium,
És a világtól szavam hitelt kapott,
Lovak, vasút hajók… S ki jár hidamon?

S jöttek mind, ünnepi s köznapi hősök,
Még jó, hogy fiókomban jó pár pisztolyom.
Palackban forró szellem fészkelődött,
S nem vettem észre. S jövőm csak magam tudom.
Hogy kibújt a szellem, ide bújtam hamar,
Fagyos kor, csak egyhangú éveket őrölt.
Még hogy én volnék a legnagyobb magyar?
Tűnődött magában, s lassan beleőrült.