Fehér ing, zord tekintet, csatatéren ül,
A kútnál a dombon, elhagyva, egyedül,
S bár teste nem mozdul, szívverése heves,
Agya katlanában egy jó rímet keres.

Domb mögött, a völgyben döntő csata dúl,
A kis had, s az eszme végleg vérbe fúl.
A sors rendelése rabság, de mit nekem,
Szabad élet nélkül nincs tündér szerelem,

Mit nekem, ha szívembe kozák pika fut,
S darabokra tépik kozák sarkantyúk;
Zászló vagyok, most fennen lobognom muszáj,
Örök életemre pecsét: dicső halál.

Magát megadva sorsának, lassan feláll
Mellfeszítve, nem remeg a kecskeszakáll.
Már egy gondolat se bánt. Én nem alkuszok!
A háttérben özvegye s egy árva zokog…