Csend az utcán. Ma nem lőnek.
S nézd csak, még a nap is kisüt!
Ellenálltak túlerőnek;
Mégis győzött makacs hitük?

A földszinti spájzból kilép,
Ahol verték az ütemet –
Míg ágyútűz adott zenét –
Paradicsomos üvegek.

Mosdik gyorsan, törli szemét,
Nézné, mi van a sarkon túl,
Nyújtózik s a kapun kilép;
A leány sétálni indul.

Olyan más most ez az utca,
Szinte ismeretlen terep,
Az úttesten romos bucka,
S csak rohannak az emberek.

Lepattogzott a vakolat,
Sorozatok nyomát látja,
Amott bedőltek a falak,
S belát az üres szobába.

Nagy szemmel néz, roppan hite.
A sarokház roppant romos,
A szél szabadon jár ki s be,
Nem jár itt már a villamos.

A nap vakít, szél fülbe súg,
Feltűnik a srác előtte,
Nyakában géppisztolya lóg;
Tegnapi harc győztes hőse.

Megpillantja most a fiú,
Ráncba gyűrődik a homlok:
Pusztulj innen, büdös zsidó,
Ha nem sietsz, itt az oszlop!

Földbe gyökeredzik lába,
Szívéből kiszáll a vére,
És már a fiút se látja,
S nem bánná, ha rá se nézne.

Szeme előtt fakul a nap,
Friss ajkán a nyála avas.
S szól a fickó, míg elhalad:
Lógni fogsz, ott a lámpavas!