'56 nyomasztó árnya,
rémséges éjszakáim álma,
a jövendő Újvilág reménye,
húszévesen egy sötét hajófenékbe,
köröttem a viharos tenger,
ilyenkor oly piciny az Ember!
Egy rémült, hosszú utazás,
és a sok megaláztatás -
Majd az érkezés sötét éjszakája,
zsebemben Gézabátyám száz dollárja.
Emberek - felém tartanak,
még nem tudják, fejet hol hajtanak,
adnék én nektek szívesen,
de nekem sincsen, csak kevesem.
Tovamennek lehajtott fejjel,
ilyenkor oly szomorú az Ember!
Gyere velünk cimbora!
Látjuk, neked nincs hova.
Szerzünk neked meleget,
mi is eszünk keveset.

Nehéz a munka,
drága a kurva,
kevés a mallér,
magas a lakbér!
Éhesen, fáradtan -
Én nem ezt álmodtam!
Ez lenne új otthonom?
Ezért hagytam el a Honom?

Egy kisleány haját fújja a szél,
Gyere te szegény, egy jót egyél!
Én félénk vagyok, de azon az esten
nem sokat ettem, szerelmes lettem.

Most látom csak, hogy ez
milyen szép ország!
Mennyire zöld a fü,
s az illatos rózsák
kis házunk kertjében,
a boldogság teljében
Megtaláltam Újhazát,
felfedeztem Amerikát!
 
    *****

Hosszú évek, szép emlékek,
mögöttem egy boldog élet.
Előttem egy piciny ország,
Tündérország - Magyarország.
A repülő ablakából
Minden piciny, minden távol.
Nézd! Amott a Duna ezüstjét,
meglátjuk majd Budapestet tüstént!
Édesapám, de gyönyörű, látod?
Tudom, neked ez volt minden álmod!

Ez az a cím, de a ház más,
álmaimban másnak látom.
Egy nagy bundás kutya őrzi,
még nem ismer, már barátom.
Gézabátyám, Te mit állsz ott?
Te vagy gyerek? Én hát, látod!
Meghoztam a száz dollárod!
Tudtam, hogy már nagyon várod!
És a kamat negyvenévre?
Hoztam azt is, jó lesz télre!
De már eztet sírva mondja,
percekre elakad a hangja.
Hát a lakli? Kifigura?
Gézabátyám, apjafia!
Hát Te beszélsz? Nem is tudtam!
Azt hittem, csak tátogsz ottan.
És méghozzá jómagyarul!
Megtanulta, mindig tanul!

Késő estig beszélgettünk,
sokat sírtunk, jót nevettünk.
Menjünk ki a temetőbe!
Nem láttam tán ezer éve.
Nem futnak el, megvárnak Ők!
Nemsokára jönnek a nők :
Lányom meg a feleségem,
Az Én sszívem, az Én vérem!
Íme, ittvan, meg is jöttek,
nem ismernek, már szeretnek!

A Temető, Szüleim otthona,
Októberi sötét árnyak hona.
Köveken csillan a Szabadság fénye,
micsoda sírkő, ez a félelem bére?
Édesapám, s hős barátai,
Szabadságunk bátor harcosai.
Esik eső, hull a zápor,
örömkönnyet sír a távol.
Ezt a könnyet angyalok sírják,
megöntözik Anyám sírját.

Nékem mostmár két hazám van,
mondom Bátyáméknak bátran.
Itt szeretnek, Ott is várnak,
ez a múltnak, Ők a mának.
Kis Katinkám, feleségem,
mindenségem, szemefényem!
Ez az, mire mindig vágytam,
nincs boldogabb Ember nálam!