:
Életem kivájt medrében görgetem
sorsom nehéz kőgolyóját -
Útja egyre meredekebb,
s a golyó egyre nehezebb!
Életeket, sorsokat hagyok el
hosszú, fájdalmas utamon,
s tűröm, viselem karmám,
rámszabott életem, örömem, bánatom!
Árnyak suhannak mellettem -
Mindegyiket ismerem talán?
Mosolyuk, mint szívembevésett fájdalmas rajz -
Felejthetetlen szempár, az az arc, az a lány!
Utam talán egyszer a csúcsra ér,
s lefele már minden könnyebb!
Szívemet sem fájdítják már,
s arcom sem áztatják keserű fájdalomkönnyek.
(64 szó a szövegben) (705 olvasás)
blue: (02-24-2007 @ 03:32 pm)
Fájdalom szülte sorok, mégis szépségesek.
mickey48: (02-24-2007 @ 05:18 pm)
Ez még egy 2004 ben íródott versem - akkor még nem ismertelek Benneteket! Mostmár nem vagyok olyan szomorú!:))))))
Captnemo: (02-24-2007 @ 07:59 pm)
Kicsit szomorkás, kicsit visszatekintő.. Ehh! Ráérünk még a lejtőt figyelni! Messzi a csúcs! Fel!:) Jó a versed!:)
PHAEDRA: (02-24-2007 @ 09:41 pm)
Ha kezünkbe vesszük sorsunkat ,néha révbe érünk.Nagyon szép a versed.
Szeretettel Phaedra
Eroica: (02-24-2007 @ 10:27 am)
Drága Miki! Most a Te versed sikerült nagyon szomorúra és szépre ! Ne gondold, hogy az út lefelé könnyű, különösen ha magas lejtőről indulsz, és csúszik a cipőd!
piroman: (02-26-2007 @ 08:03 am)
Szép és szomorkás vers..., de az út végével még várjál! Üdv: Péter.
