II - fejezet

A sivatag titka

  Azon a különös éjszakán rendkívüli dolgok történtek a sivatagban. A titokzatos fények villogása minden eddig látott aktivitást túllépve, különös látványt nyújtottak a kíváncsi kalandornak, aki még ilyenkor is kimerészkedett a kisváros szélére, mi több - jó pár kilométerrel a sivatag határán túl is, egy meredek sziklaképződményre.
  Igen - ő volt az - Anna, a tizenkét éves kislány, akinek kíváncsisága és tudásvágya túltett félelmén, a világért el nem mulasztotta volna ezt a látványt.
  Ez a kiemelkedő szikla volt Anna kedvenc megfigyelőhelye. Innen zavartalanul szemlélhette a sivatagban történő dolgokat anélkül, hogy bárki megláthatta volna őt.
  Történetünk éjszakáján azonban másképpen estek a dolgok.
Anna már órák óta kint volt a sziklán, és gyönyörködött a rendkívül intenzív villogásban. Az óra már éjfél felé járhatott, Anna talán el is bóbiskolt kicsit. Ezért nem vette észre az ellenkező irányból feléje közeledő hatalmas repülő tárgyat. Talán akkor sem vette volna észre, ha hátrafordul, ugyanis a tárgy teljes sötétségbe burkolózott.
  Amint Anna fölé ért, egy vakító fénysugár hasított az éjszakába, és egyenesen a lányra világított. Ekkor szólalt meg az a félelmetes süvöltés, amely leginkább a fékevesztett vihar hangjához volt hasonlítható.
  Anna ekkor már teljesen éber volt, és minden figyelmét a felette lebegő ismeretlen méretű, és ismeretlen rendeltetésű tárgy kötötte le.
  Félelmet nem érzett, inkább kellemes zsibbadás járta át egész testét, és egy különös, lebegő érzés kerítette hatalmába. Lába alá pillantva látta, hogy a sziklás talaj egyre távolodik, mintha a föld nyelné el. Nyilván érzékei csalták meg Annát, ugyanis ő emelkedett szép lassan a levegőbe, míg a szikla természetesen meg sem mozdult évezredek óta megszokott helyéről.
  A zsibbadás egyre erősödött, és az a különös érzése támadt a lánynak, hogy ő csak egy külső szemlélője a történéseknek, ugyanis semmit nem érzett.  Lassan az ijesztő hang is elhalkult, és Anna egy hatalmas teremben látta saját magát, amint különös formájú, különböző nagyságú mozgó alakok veszik körül testét, és fektetik őt egy asztalra. Látta a rengeteg villódzó műszert, és a testébe hatoló tárgyakat, melyek mindenféle intim, és kevésbé intim helyeket vettek célba. De talán nem is ő az, aki az asztalon fekszik, hiszen látja az egészet, és nem érez semmit, csak azt a rendkívül kellemes zsibongást, és lebegést, ami már az elején is földöntúli gyönyörrel töltötte el egész testét.
  Dehogy is ellenkezett az érzés ellen, hiszen ilyet még életében nem érzett, inkább azt kívánta, bár sosem érne véget. A műszereket kezelő lények különböző nagyságú, és ismeretlen rendeltetésű tárgyakat helyeztek el a lány testében, amit Anna pontosan meg tudott figyelni, hiszen a testén kívül lebegett, de elég közel hozzá.
  Tudata nem érzékelte a teret, és az időt sem…
  Szülei ekkor már egy egész napja keresték, és sok segítségük akadt ebben a kutatásban - a helyi rendőrség is teljes létszámban kivonult. Terepjáróikkal a sivatagot kutatták, és csak sötét este hagyták abba sikertelenül. A hajnal első fénye azonban már újra a terepen találta őket…