Végül minden különösebb esemény nélkül jutott el a Moziba. A jegyszedönö elvette a jegyét, majd megjegyezte, hogy rendes körülmények között nem engedte volna be, mert túl fiatal a filmhez rendelt korhatárhoz képest, de most eltekint ettöl. 'Rendes körülmények között' - hogy utálta ezt, az egy ideje annyit ismételt kifejezést. Szerette volna, ha semmi sem változott volna meg a Háború kitörése miatt - magában persze belátta, hogy ez lehetetlen.

Most azonban bent ült a Moziban és perecet rágcsált. Egy kicsit minden olyan volt, mint régen.

Úgy negyedórája mehetett már a film, amikor az utca felöl eszeveszett futkosás hangjai kezdtek beszürödni. Néhányan lustán arra fordultak, de aztán megpróbáltak ügyet sem vetni a dologra. Ekkor a háztetökön felsikoltottak a szirénák. Bent a Moziban senki sem mozdult. A nézök egyre hangosabban nevettek a film nem túl eredeti poénjain. A terem mintha térben és idöben elszakadt volna a külvilágtól. A Fiú nem sokat értett a filmböl, mégis valahogy remekül érezte magát. Valahonnan fentröl a magasból furcsa zaj hallatszott. Valamiféle tompa búgás, amely rémisztöen lassan egyre erösödött. Aztán rájött, a közeledö rakéták hangját hallja.

Még ugyebben a pillanatban hatalmas robbanás rázta meg a termet, majd beszakadt az épület teteje. A zaj és az azt kísérö fény szinte elviselhetetlen volt. Mikor a füst eloszlott, a Fiú döbbenten bámult elöre. Kicsit felemelkedett a székröl. Nem akarta elhinni, amit lát. Az elsötöl a hetedik sorig hatalmas kráter tátongott a padlón. A teremben ülök, mármint akik megmaradtak, egyetlen hang nélkül nézték tovább a filmet.

A Fiút ámulatba ejtette az emberek reakciója. Mindenkiben ott élt a Béke illúziója, mindenki élni szeretett volna annak jogával, hogy legalább elképzelheti a nyugalmat maga körül. Bármilyen kicsi idöre is...

Lassan vánszorogtak a következö percek. Aztán, ahogy azt mindnyájan tudták legbelül, eljött értük az újabb robbanás. Mikor a füst újra felszállt, és a Fiú megint körbepillanhatott, már semmi sem mozdult. Várta a hangokat, de azoknak nem volt honnan elindulniuk. Lesöpörte magáról a törmeléket, felállt, majd elindult kifelé. Közben vigyázva kerülgette a romos terembe özönlö patkányokat.

Sietös léptekkel jutott túl a Mozi sötét elöcsarnokán. Kilépett a hatalmas üvegajtó maradványain. Égett szag csapta meg az orrát. 'Égett hús' - gondolta. Küzdenie kellett a fel-feltörö hányingere ellen, és meg kellett volna fordulnia, hogy hazajusson, de inkább a Folyó felé vette az irányt. Lesétált a parti lépcsökön. Rálépett a kavicsos partra. A víz a lábát nyaldosta körbe. Megált, kicsit balra fordult majd belegázolt a vízbe. Azon már meg sem lepödött, hogy a Folyó vize meleg volt ezen a késööszi estén. Meleg és vörös. Elöször a térdét lepte el, majd a combját ölelte körül. Nem állt meg, csak ment, ment tovább. Már csak a feje és a nyaka látszott ki. Ekkor megállt némán, csak néhány pillanatig. A Folyó felett elsüvítö szél összeborzolta sötét haját. Aztán hirtelen elhatározással megtette az utolsó lépést is. Teste elmerült a vizben, és soha többé nem is került elö onnan. A Folyó befogadta, örök védelmébe vette öt.

Már nem hallhatta, amint egy óriási dörgés rázta meg a partot, alapjaiban rengetve meg a Mozi épületét. A helyén csak egy szürke, lassan felszálló porfelhö maradt.

(Néhány hete múlt 60 éve, hogy véget ért az utolsó nagy háború.)

(Philip K. Dick emlékének.)