Cím: Álmok a tetőn
Szerző: kabboca - Bakacsi Gabriella
(12-28-2004 @ 03:37 pm)
:
Fújt a szél. Klára a csillagokat nézte. Kedvenc rejtekhelyén üldögélt. A tetőn. Éjfélre járt, és az eget kémlelve, halkan dúdolni kezdte kedvenc dallamát. "Somewhere over the rainbow, blue birds fly..."
A köntöse zsebéből előhalászta a cigarettát, kihúzott egy szálat, a szájába tette, elővette a gyufát, de végül nem gyújtotta meg, csak ült ott elgondolkodva. Végül kivette a szájából, és visszacsúsztatta a zsebébe.
Hanyatt feküdt a langyos cserepeken, a nyakát épp a háztető gerincére tudta támasztani. Csak nézte, nézte az eget. A csillagokat mindig is szerette. Legalább ők mindig megvigasztalják, ha már senki mást nem érdekli, hogy mi van vele. A vékony felhőfoszlányok ellenére könnyen megtalálta kedvencét, a Cassiopeiát.
Mosolygott. Úristen, hány fiúval bámulta már a nyári eget... Nehéz is lenne mindenkit összeszámolni...
Cassiopeia egyébként a görög monda szerint hiú királynő volt, ki szépségét a nimfákénál többre tartotta, és ezért Posszeidón el akarta pusztítani. Perseus mentette meg, és feleségül vette. Nem egy hősi ideál, de legalább emberi.
Újra elővette a cigarettát, és rágyújtott. A harmadik gyufával sikerült. Az elégett gyufaszálakat szélnek eresztette, és figyelte, ahogy eltűnnek a sötétben. Miközben az égen szállongó felhőpamacsok helyett füstfelhőt fújt maga és a csillagtenger közé, mosolyogva dúdolt "...If happy little bluebirds fly
above the rainbow, why, Oh, why can’t I?"
Egy denevért látott elsuhanni a feje felett. Merészek mostanában. Meg közel van a falu széle is. Felült, és a pár méterre lengedező faágakat figyelte. A telihold mindent megvilágított. Az utca túloldalán lévő házsoron túl már a szántóföld kezdődött, és a hullámzó búzatáblán gyönyörűen kirajzolódtak a szélkergette felhők mintái.
Elnyomta a csikket, majd nagy élvezettel, szép nagy ívben bedobta a szomszéd bokra alá, a tökéletesen ápolt kertbe.
Mostmár csak a gondolataira figyelt. Lehunyt szemmel ült, két könyökére támaszkodott, és arcát a hold felé fordította. A mai napjára gondolt. Arra, hogy reggel, amikor felébredt, még semmit nem is sejtett. Aztán a strand, a találkozás... Semmit nem változott. Ahogy maga előtt látta az arcát, a szemeit, ahogy végignézett rajta, megborzongott, és szeme felpattant. Mi köti még mindig hozzá? Olyan régen elfelejtette már. Vagyis azt hitte, hogy elfelejtette. Beletúrt hosszú hajába, majd hevenyészett kontyot kanyarított, amely csat híján félig kibomolva a hátára omlott. Megint egy denevér. Ez most szemtelenül közel húzott el. Még szerencse, hogy már nem fél úgy tőlük, mint a rémmesék hatására régen. Elmosolyodott. Lehet, hogy ő még mindig fél tőlük. Pedig fiú... Lehunyta a szemét, és ő járt a fejében, ahogy nevet, ahogy beszél, ahogy a szeme villan, és igen, ahogy hozzáér. Maga előtt látta. Mintha csak ott ülne mellette. Régen nem ültek már ilyen közel egymáshoz. Évek óta. A szeme még csukva volt, amikor halkan, súgva megkérdezte: - Itt vagy, ugye? - Választ nem hallott, de érezte, hogy bólintott. - Nem jössz közelebb? Ott van az egyik törött cserép, és az kényelmetlen, és le is csúszhat. - Egyszerre úgy érezte, hogy valami melegség önti el, mintha valakinek - neki - a közelségét érezné. Egyre mosolygott, és arréb csúszatta a kezét, hogy hozzáérjen az övéhez, amivel egészen közel támaszkodott... - Ó, hogy milyen bolond vagyok! - megpróbált a másik fiúra gondolni, aki szereti, akit ő is szeretne szeretni, és megpróbálta kiverni a fejéből az előbbi álom-érintés emlékét.
Újabb cigarettára gyújtott, de erről is csak ő jutott eszébe. Az első találkozásuk, ahogy a szemébe nézett, amikor tüzet adott a cigerettájáról, a közös kávézások emléke, amikor elszívtak egy dobozzal is, és közben megváltották a világot, és az, amikor minden héten leszokott. Volt, hogy kétszer is.... Nem tudja elfelejteni. Bezzeg a másik... Ő utálja, ha cigizik. Azt mondja, rákot okoz, büdös, és gusztustalan. Az is. De hogy ezt miért kell mindig felemlegetni... Ezt ő nem fogja soha megérteni. Úgyhogy marad a fiók mélyén elrejtett doboz, amit néha néha szokott szívni, itt a tetőn. Itt legalább béke van. Senki nem bántja. Csak a múltja kísért néha. A múlt édes kísértetei ezek, akiket muszáj lenne elfelejteni. Muszáj. Nem teheti azt senkivel, hogy majdnem minden második nap mellette ébred, rámosolyog, és azt mondja, szeretlek, vagy azt, drágám, mit reggelizzünk ma? amikor más is van még a fejében, és talán a szívében is... Nem teheti. És ő tudja. Ha nem tudná, nem nézne olyan végtelenül szomorúan néha.
A kezében elaludt a cigaretta. Eldobta. Felállt, és odement a kéményhez, amelyik két méterre volt tőle. Belecsimpaszkodott, mint hajdan az apjába, és ez egy kis biztonságérzetet adott, mint régen. Mikor apu elment, akkor szokott ide a tetőre, bár eleinte csak ritkán merészkedett fel. Senki sem tudott róla. Csak éjszaka üldögélt itt, ha nem bírt elaludni. Tudta, hogy anyu, vagy bárki más szívrohamot kapna, ha meglátná mit csinál. De már úgy ismerte a tetőt, mint a tenyerét. Ismert minden kis mozgó cserepet, minden élesebb szöget, minden mohapárnácskát, és foltot. Nyáron néha nappal is feljött, ha nem volt itthon senki. A szomszédok délután alszanak, az utcában semmi forgalom. Ilyenkor idefent napozott, és összeismerkedett az eresz alatt lakó madarakkal. Furcsa, hogy a tető nem csak egy helyet jelentett neki, hanem a sok sok emlék összességét is, amit itt suttogot, vagy sírt el a sötétben egyedül. Soha senkinek nem beszélt róla. Még a barátnőjének sem, sőt még neki sem, és mégis legalább annyira emlékezik rá itt, mint akármelyik másik helyen, ahol együtt jártak. Hiszen itt gyűjtötte össze az apró álomdarabokat, az emlékmorzsákat róla. Állt a kéménynél, fél kezével átölelte, és elkezdett halkan énekelni. "if happy little blue birds fly..."
Miért nem köszönt ma? Csak ránézett, megsimogatta a szemével, belenézett a szemébe, a lelkébe, aztán továbbment. Nem köszönt. Érezte, hogy egy könnycsepp csordul le az arcán. Dühös volt, szomorú, és tanácstalan. Hogy tehet ilyet? Ilyet nem lehet. Miért volt ott? Most boldog lehetnék... Nem kéne rá gondoljak most is ahelyett, hogy aludnék, és holnap ugyanúgy felkelnék, ahogy ma is, és ahogy tegnap is. És nem jutna eszembe mindenről. Miért? miért? miért? Könnyek folytak végig az arcán
Hirtelen felkapta a fejét. A nappaliban éjfelet ütött a régi ingaóra, és a Hold elől hirtelen eltüntek a felhők. A kert kivilágosodott. Anya nemsokára hazaér. Jó lesz ágyba bújni. Már egy hete itthon se volt, nem is beszélt vele, nem lenne jó, ha megint egy veszekedéssel kezdenék... Óvatosan leült, és lemászott a tetőablakig. levette a papucsát, bedobta a szobába, majd ő is lecsusszant, és az ágyra huppant. Behúzta maga mögött az ablakot. Nem gyújtott villanyt, úgy ment ki a pizsamájáért, sötétben mosta meg a fogát, aztán bebújt az ágyába. Elrendezte a párnáit, magára húzta a vékony takarót, és az abalakon át a csillagokat bámulta. Már megint vele fog álmodni. Hirtelen elmosolyodott. Eszébe jutott egy régesrégi népdal két sora: "párnámat megfordítom, ő is rólam álmodjon..." Halkan dúdolni kezdett, mosolyogva fordította meg a párnáját, és azzal a gondolattal aludt el, hogy milyen furcsán is fogja érezni magát ő, amikor reggel felébred. Biztosan nem fogja érteni, miért is ücsörgött az ő háztetejükön vele a fél éjszakán át álmában.
(1115 szó a szövegben) (801 olvasás) 
veva: (12-28-2004 @ 03:50 pm) De jó volt! :))
ukume: (12-29-2004 @ 12:37 pm) Szóval író akarsz lenni? Ahogy nézem, már az vagy:)
|
