A tervezett időpontban érkeztünk a meccs helyszínére. Még korai volt az időpont, ám a helyi csapat legvérmesebb szurkolói már órákkal a kezdés előtt a stadion előtt gyülekeztek. Ahogy a mi buszunk is begördült a kapun, nem túl barátságos tekintetekkel találkoztunk. Az már most is borítékolható volt, hogy pokoli hangulatban, pokoli mérkőzés vár ránk.
Hihetetlen, de egyetlen szó elhangzása nélkül sétáltunk be az öltözőnkbe. Rettenetesen be voltam szarva, újra érezni kezdtem azt a már-már egészségtelen félelmet, amit korábban is. Csak nehogy leblokkoljak, és a csapat kárára menjen egy esetleges katasztrofális teljesítmény. Azt hiszem, abba bele is pusztulnék.
Elfoglaltuk a helyünket, még mindig a legnagyobb csendben. Egyedül Lovász edző mondott mindössze ennyit:
- Tíz perc és jövök. Beszélnem kell a szervezőkkel. – majd el is tűnt.
Apránként egy-egy ember megszólalt, de ez is amolyan erőltetett dolog volt már csak. Breske néma csöndben halászta elő stoplisát, az a kurva Mészáros meg egyre csak a kristályvizét kortyolgatta, mintha túl lenne már legalább kétszer kilencven perc futáson.
Balatoni Áron, a kapusunk legalább három pár kesztyűt tartott a kezében, mintha nem tudná eldönteni, melyikkel is védjen ma bravúrosan.
Senki nem mondta ki, de egyértelmű volt. A papírforma szerint nem mi voltunk az esélyesek. A tabella ötödik helyét foglaltuk el a bajnokság ezen szakaszában, ellenfelünk ezzel szemben a második helyen állt. Az eshetőségeket kivesézve a következő lehetőségek léptek életbe: amennyiben kikapunk, úgy a Kaposvár a tabella élére ugrik. Két ponttal mindössze, de az élre. Mi pedig ha még ennél is szerencsétlenebbek vagyunk, akár a hetedik helyre is visszaeshetünk, bár erre azért elég kevés volt az esély. Amennyiben döntetlennel zárjuk a találkozót, ellenfelünk mindenképpen a második marad, mi pedig jó esetben egy helyet javítva a negyedik pozícióban tanyázhatunk. Ha viszont csodával határos módon győzünk, mindenképpen a harmadik helyről várhatjuk a folytatást.
Ennek tükrében kellett volna higgadt fejjel várnom a kezdést. Egyre jobban éreztem, ahogy a gyomrom fölfelé kúszik. Hirtelen melegem lett, és biztos voltam benne, hogy falfehér vagyok.
Hirtelen felpattantam, és valósággal rohanni kezdtem a mellékhelység felé. Szerencsémre Lovász nem állt ott a folyosón, és a vécé sem volt túl távol. Ahogy berontottam az ajtón, nem volt visszaút. A kézmosót sikerült telehánynom, a vécékagylóig már nem jutottam el.
A kurva idegeskedés tehát végül meghozta „gyömölcsét.”
Tükörbe néztem. Az arcom, és szemeim kinézete alapján nem éreztem méltónak magam a mez viselésére. Elvégre még nem is volt rajtam. Csak a hosszú farmer, és egy póló volt minden viseletem. A mezeket talán még be sem hozták az öltözőbe.
Apropó! Jó lenne valahogy fazont szabnom a pofámnak, és visszasietni. Lovász nem igazán szereti, ha a legfontosabb percekben hiányzik valaki a csapatból, s a jelek szerint elég fontos lehettem számára.
Kiöblítettem a számat, megmostam az arcomat, és kissé megnyugodva visszasétáltam a helyemre.
Breske azonnal észrevette, hogy valami nincs rendben:
- Rókáztál? – kérdezte, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Á, dehogy. Csak a mosdót okádtam tele, de amúgy minden a legnagyobb rendben van. – hülyültem.
- Ne parázz! Ma itt történelmet írunk! Kimegyünk, és lezúzzuk ezeket a köcsögöket!
- Miért vagy olyan biztos ebben?
- Mert én itt vagyok! – mondta direkt nagyképűséggel, kaján vigyorral.  
- Nem vagy kicsit öreg a nagyképűséghez?
- Menj már! Ezt most miért mondod? Alig vagyok három-négy évvel idősebb nálad!
- Az rendben, de már régóta a nagycsapat tagja vagy. Neked már nem kell nagyképűnek lenned! – nevettem ki.
- Te egy igazi szemét vagy, Holland! Tudtad? – hülyült komoly pofával.
- Persze, hogy tudom! De én legalább pont abban a korban vagyok, hogy még jogosan öltözök „óriási holland répának.”
A „komoly” beszélgetést Lovász erélyes hangja szakította félbe:
- Figyelmet kérek uraim! – mindenki elcsendesedett. – Mielőtt mindenki megkapná a göncét, szólnék néhány szót… Először is nyolc fordulóval a bajnokság vége előtt olyan pozícióban vagyunk, amelyről álmodni sem mertünk a szezon elején. Nagyon büszke vagyok mindenkire. Köszönöm maguknak az eddigi kiváló teljesítményt!
- Talán „Önöknek”… - súgta Breske Peti, de szerencsére nem hallotta meg rajtam kívül senki. Mesterünk folytatta:
- Nem hinném, hogy bármit is mondanom kellene a hamarosan kezdődő mérkőzésről, illetve annak fontosságáról. Mindent tudnak, amit tudniuk kell! És ennek megfelelően azt akarom, hogy mindenki a tudása legjavát adva szorongassa meg a bajnokjelöltet, és mutassuk meg: Minket soha nem lehet leírni! – szinte vele együtt üvöltöttünk mind, rendesen felrázta a társaságot.
Előkerültek végre a mezek is, és a neveket sorolva kapták meg a játékosok a megfelelő számmal ellátott mezt.
- Balatoni, Kozma, Petrik, Pércsi… - és így tovább.
Az első négy játékost sorrendben tekintve az egyes számú mez kapusunké, majd a kettes, négyes, ötös, és így tovább. A legvégére maradtunk Petivel:
- Breske, Baráth! – kiabálta.
Peti kapta a szokásos tízes számú mezt. Nekem fogalmam sem volt, vajon melyiket kapom. Nem sokáig váratott magára a válasz, az enyém a tizenegyes számú mez lett. Rettenetesen boldoggá tett, mivel az ifiben is ezzel a számmal ellátott mezben játszottam már évek óta. Mindenki tudta, mit jelent számomra ez a szám, és talán egy kedves gesztusként is felfoghattam edzőmtől.
Magunkra húztuk a hófehér vendégszerelést, és kifutottunk a gyepre. Ahogy a kijárathoz értünk, már hallhattuk a legalább hatezres szurkolótábor tombolását, és néhány százan persze minket is elkísértek.

Elmondhatatlan érzés volt ez számomra, amint életem eddigi legfontosabb mérkőzésére futok ki a gyepre, ráadásul kezdőként. Érezni kezdtem a meccs súlyát, a szerepem fontosságát, és ez már nem a beszariság érzését keltette bennem, hanem óriási motiváció, és elszántság költözött a szívembe.
Az ellenfél csapatában talán némi nagyképűséget véltem felfedezni néhány játékostól, de ezzel nekünk cseppet sem kell foglalkoznunk. A kézfogások után csapatkapitányunk „érmejóslata” bejött, így a kezdés jogát választhattuk.
Hihetetlen érzés volt. Breske, és én álltunk a kezdőkörben. Talpamat a labdára tettem, és izgatottan vártam, amíg mindenki elfoglalja a helyét.
- Hé! Ha gáz van, ne erőltesd! - figyelmeztetett Breske.
- Ne aggódj, már kiürültem! – nyugtattam meg.
- Én a combodra gondoltam… - mondta. Ekkor nekem is eszembe jutott Mészáros belépője. Kissé megrémültem, de természetes vigyort húzva szám szélére válaszoltam Petinek:
- Minden a legnagyobb rendben a combommal. Majd meglátod! – válaszoltam magabiztosan.
Mindenki elfoglalta a helyét. Én is csak a játékvezetőre koncentráltam már. Egyre hevesebben gurigáztam talpam alatt a labdát. Ekkor a játékvezető ránk szegezte tekintetét, s én megállítottam a bogyót, de továbbra is a stoplik fogságában tartottam. A bíró még egy pillanatra kinézett partjelzői felé, és mikor már semmi akadálya nem volt a kezdésnek, nagy erővel a sípjába fújt, megadva ezzel a jelet a mérkőzés kezdésének. Újra gurítottam a labdát, de már Breske felé. Azt, hogy ő közvetlen ezután mit csinált vele, már nem láttam. Teljes erőmből az ellenfél kapuja felé kezdtem futni…

folyt.köv.