Eddig mindössze néhány másodperc pereghetett le a mérkőzésből. Még szinte át sem értem a másik kapu elé, de az ellenfél védői közül ketten is könyörtelenül rám tapadtak, mintha minimum a bajnokok-ligája döntőjét játszanánk.
A szurkolók önkívületi állapotban tomboltak már a kezdés utáni pillanatokban is. Kíváncsi lettem volna, hogy a barátaim közül tényleg eljöttek-e páran. Ám sajnos jelen pillanatban nem volt időm ezzel foglalkozni.
Csak erőlködve ficánkoltam a védők halálos szorításában. Abszolút látszott, hogy semmit nem bíztak a véletlenre. A Kaposváriak már az elején megmutatták, eszük ágában sincs a három pont nélkül elhagyni a pályát. Ennek megfelelően egyes egyedül árválkodtam az ellenfél tizenhatosa előtt, míg ők egyik rohamos akciójukat vezették a másik után.
Semmi kétség, így rettenetesen nehéz lesz. Már majdnem negyed óra telt el úgy a meccsből, hogy szinte labdába sem értem. Sőt mi több, talán csak elvétve sikerült átlépnünk az ellenfél térfelét.
Lovász pálya menti utasításának megfelelően Breske is visszahúzódott kicsit védekezni. Mindössze egymagam ékelődtem az ellenfél védői közé.
Már-már nevetségessé válhatott semmittevésem, de mivel ez volt az edző utasítása, hát vártuk a gyors ellentámadás lehetőségét.
Balatoni Áron, a kapusunk egyre másra mutatta be a bravúrosnál bravúrosabb védéseket. Védőink fáradhatatlanul tartották a lépést a támadókkal, és a kaposvári lelátó egyre hangosabb, egyre fanatikusabb lett.
Már előre kiabálgatták azt a bizonyos álomba illő jelzőt: Bajnok csapat!
Érezték, hogy feltehetően hamarosan megtörik a jég, és előbb-utóbb betalálnak.
Mintha mi ott sem lettünk volna a pályán, csak asszisztáltunk az akcióikhoz. Valahányszor csak hátra kezdtem futni, hogy segíthessek csapatomon, edzőm azonnal visszaparancsolt. Pedig fáradhatatlanul húzott a szívem. Ennyi erővel a lelátóról is nézhettem volna a mérkőzést.  
Az eredményjelzőre lestem, és magam sem akartam hinni a szememnek, hogy már a harminckettedik percben járunk, és még mindig két óriási nulla áll rajta, egy kettősponttal elválasztva. Pontosabban, ha egészen őszinte akarok lenni, a meglepő az volt, hogy még most sem kaptunk gólt.
A kaposvári védők lassacskán magán beszélgetésbe kezdtek, olyannyira nem volt semmi dolguk. Eközben a mieink élet-halál harcot vívtak a tizenhatosunk előterében, és sajnos egyre gyakrabban azon belül is.
Mígnem aztán eljött a harmincnyolcadik perc, és az első igazán fontos kihagyás a védelemben.
A hazaiak csatára óriási lendülettel tört előre, lerázva ezzel magáról Kozmát, és kicselezve Petriket.
Így szabaddá vált előtte az út a kapuig. Már lendült is a lába az erőteljes löketre, amikor is szinte a semmiből előkerült Mészáros, és nevéhez méltóan bődületes becsúszással letarolta a támadót. A közönség szinte egy emberként ugrott fel, és üvöltözött mindenféle válogatott gusztustalanságot.
A bíró azonnal a sípjába fújt, majd egyértelműen a tizenegyes pontra mutatott. Nem is lehetett ez vitás, abszolút lábat talált a becsúszó Mészi.
Már csak azért imádkoztunk, hogy ne állítsák ki, mert akkor aztán igazán nagy szarban lennénk.
Természetesen míg a játékvezető a zsebében kotorászott, a szükséges kis alibi reklamáció sem maradt el. Mészáros csak halkan, Breske és a többiek kicsit erélyesebben próbálták meggyőzni a játékvezetőt arról, ami nem is lehet vita tárgya.
A „jutalom” szerencsére csak sárga lap Mészárosnak.
A bírói elkönyvelés után a hangosbemondó is közölte a történéseket.
Az ellenfél nyolcas számú játékosa állt a labda mögé. Magabiztossága felhőkarcolókat döngetett. Áron is felvette a szokásos fapofát, széttárta karjait, és izgatottan várta a lövés pillanatát.
A tizenegyes elvégzését jelző síp is végre megszólalt, majd nagy lendülettel a labda felé kezdett futni a hazai játékos. Lendülete nem csökkent egy pillanatra sem, bődületes erejű löketet eresztett meg tizenegy méterről. A labda a fölső lécet érintve elemi erővel vágódott a hálóba. Áronnak esélye sem volt még csak mozdulni sem erre a labdára, nemhogy hárítani. A hazai lelátókon népünnepély kezdődött, s a gólöröm is majd egy percig elhúzódott. Mindenki alaposan megsimogatta a gólszerző fejét, már majdnem a negyvenkettedik perc kezdődött, mikor elvégeztük a középkezdést.
Lényeg a lényeg, egy-nulla az ellenfél javára.
A kezdőkörben gyorsan odasúgtam Petinek:
- Gyere már feljebb, így lófaszt sem fogunk elérni.
- Tudom, basszameg! De mi a szart csináljak?
- Most már talán lenyugszanak egy kicsit, mindjárt félidő. Úgy gondolják nekünk már mindegy, csak a szünetet várjuk.
- Mutassuk meg, hogy tévednek! – vigyorodott el. Ám ez a nevetés nagyon tetszett, az én kedvem is megjött egy kis focizgatáshoz, elvégre ezért jöttünk ide.
A sípszó után ugyanaz a forgatókönyv volt, mint a kezdésnél. Én leadom Petinek, ő pedig vélhetően hátra fogja játszani. Ám ezúttal nem tette vissza, velem egy vonalban kezdett rohanni a labdával. Szinte szikráztak a lábai, olyan lendülettel tört előre, közben kiosztva egy eléggé megalázó kötény cselt. Sem a pályán lévők, sem a lelátón ülők nem értették, miről van szó. Még jómagam sem. Peti a lehető legváratlanabb dolgot tette, amit csak tehetett. Ekkor jobban szélre húzódtam, és próbáltam üres területre mozogni. A cseppnyi szurkolótáborunk egyre hangosabbá vált, és minden játékos a csapatból egy emberként kezdte rohamozni a hazai kaput. Breske szólója olyannyira meglepő volt, hogy sokan el sem hitték, mi történik. Sokáig viszont már nem tarthatta, így a középen felfutó Pércsihez passzolta, aki habozás nélkül továbbtette nekem. Hihetetlen érzés volt az első labdához érés pillanata ezen a meccsen, és ha már megkaptam, nem is akartam szabadulni tőle. Engem is tovább vitt a lendület, és ösztönszerűen mutattam be egy úgynevezett biciklicselt, amit rendszeresen otthon is gyakoroltam a kertben. A szorgalom ez esetben meghozta gyümölcsét, sikerült lepattintanom a védőt. Rendesen felgyorsultam már, így a következő akadályt egy megkerülős csellel próbáltam leküzdeni. Ez annyit jelent, hogy lazán elpasszolom az előttem álló játékos mellett, utána pedig egyszerűen lefutom. Szerencsémre ez is sikerült.  A közönség felhördült, és én már azt lestem, vajon kinek adhatom be a kapu előterébe. Többen is érkeztek, ez a jelenet mindkét csapat számára meglepő volt, hiszen eddig nem volt ilyen lendületes támadásunk ezen a mérkőzésen. Sőt, egyáltalán nem vezettünk egyetlen akciót sem, egészen mostanáig. A beadásom pillanatában azonban az én lábamra is rácsúsztak meglehetősen szabálytalanul.
Nem okozott különösebb fájdalmat a dolog, de tény, hogy szabálytalan volt. A játékvezető szerencsére észre is vette, és ezúttal mi jöhettünk.
Ahogy a földön ültem, és igazgattam a sportszáramat megláttam magam előtt a mi szurkolóinkat. Pont a pálya szélén történt a szabálytalanság, és pont a mi híveink előtt. A morajlásból sikerült ismerős hangokat is kiszűrnöm: „Holland, Holland…”
És ekkor szinte azonnal megpillantottam négy ismerős arcot ebben a sorrendben: Doki, Pityu, Arab, Szunó. Hát mégis eljöttek, itt vannak. Egy jópofa mosollyal tudtam csak jelezni a hálámat feléjük, igaz ebben a pillanatban nem is volt ennek más módja.
Feltápászkodtam a földről, ekkor már Pércsi ott volt, hogy elvégezze a szabadrúgást.
Én elfoglaltam helyemet a kapu előtt. Legalább tizenketten lehettünk a tizenhatoson belül vegyesen. Szélről ugyan, de veszélyes helyről járt a szabadrúgás.
Szavakkal nem lehet leírni, ami ilyenkor zajlik a kapu előterében. Minden játékos minden porcikájával a labda megszerzésére, vagy annak kivágására játszik, s eközben senki sem figyeli, milyen módszereket is alkalmaz.
Ezúttal sem volt ez másképp, nagy birkózás, a sípszó, és már kanyarodik is befele a labda. Kellő íve volt Pércsi beadásának, láthatóan veszélyesen érkezett a játékszer. Amilyen magasra csak sikerült felugrottam, így picit bele tudtam csúsztatni a labdába. Szerencsésen haladt tovább a fejem búbjáról Breske felé, aki fél fordulattal a levegőből, alig nyolc méterre a kaputól iszonyatosan jól eltalálta a labdát. Az ilyen esetek kilencvenkilenc százalékban védhetetlenek ilyen közelségből ilyen erővel. Ez is annak bizonyult, és csak a szerencsétlenségünknek köszönhettük, hogy pont a kaposvári kapust találta telibe a labda, akiről így végül szögletre pattant.
Nem tudom, ebben a percben hányan foghatták a fejüket országszerte vagy így, vagy úgy, de ha most annyi pénz lenne a zsebemben, biztosan elmehetnék két hétre nyaralni a Balaton partjára.
Már csak két perc volt hátra a félidőből, és mi végezhettünk el sarokrúgást.
Ez viszont elég gyatrára, és laposra sikeredett. Ám a rossz szöglet olyannyira meglepte a hazai játékosokat is, hogy Peti szinte egyedül startolt rá a magányosan guruló labdára. Az őt megtámadó védőt hanyag bokamozdulattal múlt idejűvé varázsolta, majd felnézett, és a tizenhatos sarkáról lágyan középre emelte a labdát.
Mázlimra pont jó helyen tartózkodtam, s elsőként sikerült a levegőben sikló labdára lecsapnom. Felugrottam, és háttal a kapunak ugyancsak egy csúsztatással próbálkoztam fejjel. Ám ez a fejes már sokkal irányzottabb, sokkal erősebb volt.  A talaj felé félúton magam mögé néztem, és kikerekedett szemmel láttam, amint a labda a bal alsó sarokban köt ki végül.
Önkívületi állapotban kezdtem rohanni maroknyi szurkolóink felé, és mindkét kezemmel valóságos csóközönöket küldtem irányukba. Szinte fel sem fogtam még a történteket, csak akkor kezdtem el igazán érezni mi történt, amikor csapattársaim egymás után ugrottak a hátamra, míg össze nem rogytam a kellemes teher alatt.
- Erről van szó, te szarházi! – kiáltotta Breske Peti. A többiek is mondták a magukét, de még nem sikerült felfognom mindent.
Sokáig azonban nem időzhettünk, sportszerűen visszafutottunk saját térfelünkre.
Kellemes érzés volt látni, ahogy az ellenfél játékosai letört arccal állnak a kezdőkörbe középkezdéshez. A pár ezer Kaposvári szurkoló lelkesedése is alábbhagyott ezekben a percekben. Most ők voltak kicsit sokkosabb állapotban, s már talán nekik kedvezett volna jobban a szünet. A futball már csak ilyen. Percenként, sőt másodpercenként is rengeteget változhat a mérkőzések képe.
Mi tagadás, valljuk be: A félidei szünet már nekünk sem esett volna rosszul. Az eredményjelzőre pillantottam, már a hosszabbításban jártunk.
A játékvezető egy perc adogatás után a hármas sípszóval jelezte: mehetünk pihenni tizenöt percet.
Ellentétes érzésekkel vonultunk le a pályáról, ám elégedetten néztem az eredményre: egy-egy. És a vendégcsapat gólszerzőjeként az én nevem került a kivetítőkre is. Rettenetesen vártam a második félidőt!

folyt.köv.