A mérkőzés napjának reggelén kivételesen otthon, a saját lakásomban ébredtem.

Az elmúlt három nap szinte teljesen kiesett a fejemből, mindkét alkalommal rendesen

kiütöttem magam.

Tiszta fejjel beláttam, talán kicsit túllőttem a célon, amikor Csabit olyan csúnyán helyben hagytam. Doki viselkedés azonban nem elfogadható számomra.

Azzal, hogy nem hajtotta végre az akkori utasítást, és ellenszegült a többek előtt, nem tűrhettem el, még tőle sem. És ez független attól, hogy Csabi a haverja-e, avagy sem. A fizetését tőlem kapta, nem is keveset.

Távozása után nem állítottam másik embert a csapat élére, de szerencsére a nagy létszámú támogatottság megmaradt, sőt több új arc is képbe került.

Így nem volt okom panaszra. Azt, hogy a bátor Csabával mi történhetett az ominózus este után, fogalmam sincs.

Gondolom kiheverhetőek a sérülései, még akkor is, ha azok elég durvára sikeredtek.

Azonban nem volt időm sokat foglalkozni az elmúlt napok történéseivel, hiszen egy elég fura hangulatú mérkőzés várt rám volt csapatom ellen.

Nehéz volt tiszta fejjel készülni erre a találkozóra, de ha az Újpestre gondoltam, mindenképpen megnőtt a harci kedvem, és sokkal elszántabban álltam az újabb kihívás elé. Ha az Újpesthez a Vecsésen át vezet az út, ám legyen.

Meg fogom vívni ezt a csatát is a mai napon. Már dél körül járhatott az idő, amikor nagy nehezen kimásztam az ágyból, és elkezdtem rendbe tenni magam.

Az asztalon heverő cigarettás doboz után nyúltam, majd belenéztem a tartalmába.

Egészen pontosan hét szál volt benne. Erőt vettem magamon, és összegyűrtem a dobozt, majd kidobtam a kukába.

- Ennek ezennel vége… - mondtam halkan az összeroncsolódott dobozra bámulva.

Muszáj leállnom vele. Még nem voltam teljesen a rabja, de már majdnem. Így azt hiszem, idejében hoztam ezt a döntést.

A klubvezetőkkel megbeszéltem, hogy én a helyszínre mehessek azonnal, és ne kelljen a csapattal érkeznem, mivel ugyebár a vecsési sporttelep tőlem alig kétpercnyire volt.

Valamelyest kezdtem megnyugodni, egy félidő rutin meló lesz. Jelenlegi helyzetében volt csapatom eléggé lesüllyedt, a korábbi sikercsapatból már csak Mészáros maradt hírmondónak. Nem hinném, hogy nehéz dolog lesz, bár minden bizonnyal roppant motiváltak lehettek annak ellenére is, hogy ez csak egy jótékonysági mérkőzés.

Petróczi persze nem annak tekintette, hanem az utolsó próbák egyikének a nagy meccs előtt, nekem pedig a nagyfőnöknek kellett bizonyítanom.

Amilyen nehezen viseltem először a lebaszást, mostanra elfogadtam, és rájöttem, hogy mindig lesznek ilyen periódusok a pályafutásomban. Ám ezeket le kell küzdeni, meg kell tudni oldani. Elvégre ettől vagyunk profik…

Az eszmefuttatások sokasága után elérkezettnek láttam az időt, hogy szépen lassan kisétáljak a pályára.

Furcsa érzés volt ez, hiszen régen nem jártam már ott. Ráadásul mindeddig, amikor a Fradival mentünk meccsre, hosszas utazások voltak egytől-egyig.

Most meg magányosan, szélcsendes délutánon sétáltam az „idegenbeli” meccsünkre. Kíváncsi voltam, vajon miféle fogadtatásban lesz részem a szurkolóktól.

Már a saját kapumtól láttam, ahogy sorakoznak az autók az utcában.

Minden bizonnyal nagy érdeklődés övezte a mérkőzést.

Milyen érdekes egy dolog. Míg az itteni szurkolók megőrülnek azért, hogy itt láthassák a Ferencvárost, jómagam azt sem tudtam, valójában kinek is jótékonykodunk ezzel a meccsel.

Mindenestre nem is az én feladatom volt ezzel foglalkozni.

Fekete napszemüvegben, és rövidke bőrkabátban, sporttáskámmal a kezemben léptem be a nagykapun. Vegyes érzéseket váltott ki belőlem a látvány. A szurkolók már sörrel a kezükben jöttek-mentek, skandálták a „Hajrá Vecsést”, míg egyesek csak csendesen tökmagot rágcsáltak a pálya szélén.

Kisgyerekek a korlátokon csimpaszkodva éltették kedvenc csapatukat, egyikük pedig egy Fradi mezt viselt, amely az én nevemmel volt ellátva.

Könnyfakasztó érzés volt. És ha a kölyök tudná, hogy én, aki a kedvence vagyok, mivé lettem az elmúlt időben..,

Ha fel tudná fogni, biztosan saját kezűleg vágná apró darabokra a mezét, és csalódottan taposna azon.

Ott álltam a bejárat előtt, és ezt a rengeteg csodálatos, és egyben elszomorító dolgot próbáltam emészteni, feldolgozni az információkat.

- Elnézést, Baráth úr! Adna egy autógrammot a fiamnak? – lépett oda hozzám a semmiből egy kedves harminc egynéhány év körüli férfi, mellette pedig a kisfia egy labdával a kezében.

- Ó, természetesen. – mosolyogtam, majd leguggoltam a sráchoz. – Hogy hívnak, kis barátom? – érdeklődtem.

- Daninak. – válaszolt félénken a fiú.

- Kicsit meg van ijedve, ön a kedvenc játékosa. Nem telik el nap anélkül, hogy ne nézné meg a góljait, vagy a cseleit. Sokat is gyakorolja ám a mozdulatokat. – segített be neki az apa.

- Akkor jó lesz vigyáznom ám! – vigyorogtam a kölyökre. – Mondd csak, Dani, focizol?

- Igen. – válaszolt halkan, kicsit elbújva apja mögé.

- Itt játszol a vecsési csapatban?

- Igen. Itt játszom.

- Ki az edződ?

- A Lajos bácsi. – vágta rá szeretettel az arcán a kölyök az öreg nevét. Ez a srác kicsit önmagamra emlékeztetett.

- Értem. Hidd el, ő megtanít téged mindenre, amit tudnod kell. – majd aláírtam a srác labdáját.

Ekkor már többen is felfedeztek, és egyre többen jöttek oda kedvesen mosolyogva.

Nagyon jól esett az a kicsit visszafogott szeretet, amivel körülvettek az otthoniak.

Volt pár gyilkos tekintet ugyan, de balhézni senki nem balhézott, inkább csak tovább mentek, mintha nem is ismernének.

Ez abszolút így volt rendjén. Közben a hátam mögött megérkezett a csapat busza is, ekkor még nagyobb ujjongás vette kezdetét.

Félreálltam, hogy legalább én ne akadályozzam az utat, majd társaim a buszról nevetve integettek nekem is, miközben beálltak a parkolóba.

Milyen érdekes dolog. Ez a busz az én csapatomat, az én társaimat hozta, és nem az ellenfelet.

Amikor a többiek leszálltak a buszról, a biztonságiak azonnal körbevették a csapatot.

A hegyomlások közül persze páran az én körömbe tartoztak, a többiek pedig ide-oda elszórtan.

Eljött a pillanat, amikor felednem kellett azt a szemernyi álomvilágot, ami néhány perce még körülvett. Vissza kellett állnia a világ rendjének, és be kellett állnom a sorba a többiekhez, a saját csapatomhoz.

Pár perc leforgása alatt mekkorát változik a világ. Az imént még a kedves, kicsit vágyódó gyermek voltam, aki hosszú éveket ment vissza a múltba gondolatban.

Most pedig újra a másik arcom került előtérbe, a jelenlegi valóság azonnal visszarántott a helyemre. Ahogy büszkén, magunkat kihúzva gyalogoltunk az öltöző felé, néhány kis apró vaku, és érdeklődő szurkolók társaságában, újra a Fradi profi játékosa voltam, és imádott nevelő egyesületem porig alázására készültem.

Hiszen ezt várták el tőlem…

folyt. köv.