Ekkor dobtam el a cigit. Lassú léptekkel az ajtó felé vettem az irányt, amikor vérfagyasztó kiáltás, és sikoltozás törte meg a csendet.

Jane volt az…

Kétségbeesetten kezdtem rohanni az ajtó felé, közben én is csak kiabáltam:

-Jane! Jane!  - ekkor egy pillanatra üvöltött ő is…

-Gabriel, segíts, segíts, neeee…

Majd elhallgatott. Az ajtó zárva volt, betörni nem tudtam, így az ablakon át kellett próbálkoznom. Egy nagy darab kővel sikerült betörnöm az üveget, így tudtam bejutni a házba. Olyannyira sötét volt, hogy csak tapogatóztam a villany után. Jane kiabálása megszűnt, ezután valami más hangot hallottam. Valamiféle morgás lehetett, de nem voltam biztos a dologban. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert azt hittem, hogy Jane kutyája, Buck volt az, és ijedten bújt el a kanapé mögé. Picit féltem is, hogy a sötétben nehogy engem támadjon meg.

Nehezen megtaláltam a villanykapcsolót, és rohanni kezdtem a lépcsőn fölfelé, közben én is kiáltoztam:

- Jane, tarts ki kérlek, itt vagyok!!

Odaértem a szobaajtóhoz, és berúgtam azt, majd újfent a villany után kutakodtam. Itt már gyorsabban megtaláltam, és amint kigyúlt a lámpa fénye, borzalmas látvány tárult elém. A szobában minden csupa vér volt, széttört tükör, dulakodásnyomok, és sok, a földön heverő húscafat. Holttest viszont nem volt sehol. Ennek ellenére tudtam, gyorsan átfutott az agyamon, hogy megölték a mennyasszonyomat. Mégsem akartam elhinni, és csak kiabáltam:

-Merre vagy Jane!?  Szólalj meg kérlek, Jane!! Jane!! – zokogva zuhantam a földre, a ruhám is véres lett. Közben csak reménytelenül, kétségbeesetten hívtam magamhoz.

-Kérlek, gyere, Jane gyere. Édes Istenem, ne tedd ezt velem, add vissza, kérleeeek… Kérlek Istenem!! Neeeeeem!!!

Könnyeimen keresztül alig-alig láttam valamit, de amikor felnéztem, meglepődötten vettem észre, hogy az ablak be van törve. Ez azt sugallta, hogy a gyilkos ott távozott. Ha pedig Jane holttestét magával vitte, akkor nagyon messzire nem juthatott. Az ablakhoz rohantam, és gondosan körbenéztem mindenhol, majd a kertben futó hatalmas bokorban megpillantottam valamit.

Először nehezen tudtam kivenni, hogy mi lehet az, hisz a könnyeim nehezítették a tiszta látást. Egy pillanatra viszont megpróbáltam félretenni a fájdalmat, és a bokorban rejtőző valamire koncentráltam. Alaposan szemügyre kellett vennem, de gyorsan rájöttem, hogy mi az.

Ő volt… A gyilkos. Vérvörösen izzó szempár volt ez, szinte földbe gyökerezett a lábam a rémülettől. Egyenesen a pofámba bámult, én pedig az övébe. Sajnos az egészből semmi mást nem láttam, csak a szemeit. Furcsa volt, nagyon furcsa.

Csak szemeztünk egymással hosszú perceken keresztül, de mozdulni sem bírtam. Ezred másodpercek alatt több tucat kérdés merült fel bennem:

Vajon mi történt Tarker mills-ben? Tényleg létezik a farkasember?

Szándékosan követte volna Jane-t Európába? Ha így van, akkor miért csak most csapott le?  A legfontosabb kérdés viszont az volt számomra: Mi rejtőzik a bokorban? Miért bámul ennyire? Ekkor előtört belőlem újra a fájdalom, és a harag, torokszakadtából üvölteni kezdtem:

-Gyere te rohadék! Gyere már, megöllek te szemétláda! Te kibaszott gyilkos, ezért nagyon drágán megfizetsz!

Ekkor azonban rendőrségi sziréna törte meg a csendet. Nyilván az egyik szomszéd észlelte a történteket, és riasztotta a zsarukat. Mire újból föleszméltem, és a bokor irányába bámultam, már nem láttam semmit.

A gyilkos eltűnt…