Minden más esetben fantasztikus élményt nyújtott volna a kikötő. Szép is volt, nagy is. Ezen a késő estén azonban még a tenger vize is vörösnek látszott. Én pedig egyre csak sétálgattam, nézelődte, keresgéltem. Azt már mondanom sem kell, hogy közel egy doboz cigarettát is “megsemmisítettem.” Lelkesen kutattam az első gyilkosságok pontos helyszíneit, de még így sem olyan nagyon egyszerű, hogy le van szűkítve a kör.
Hihetetlen nyugalom honolt az egész kikötővárosban, pedig itt aztán mindig nagy az élet. Gondolataimban oly nagyon elmerültem, hogy csak akkor vettem észre az előttem lévő akadályt, mikor már derékmagasságban gátolt a továbbhaladásban. Kisebb örömmel tapasztaltam, hogy a sárga színű rendőrségi szalag próbál vészjóslóan visszatartani, de hiába.
A biztonság kedvéért alaposan körülnéztem, mielőtt besétáltam volna a lezárt területre.
Lényegében semmi különöset nem fedeztem fel, ami érdekes lehetett volna számomra, azt már eltűntették. A szokásos vizsgálatok, és nyomozói munka után már feltehetően minden bizonyítékot begyűjtöttek. Ekkor egy kiskutya ugatása törte meg a csendet.
Megfordultam, és mögöttem állt egy kis tacskóféleség. Rettentő mérges lehetett rám, de közelíteni nem mert. Megtartotta a tisztes távolságot.
- Csönd legyen blöki! Elhallgass, még a végén lebuktatsz! – próbáltam nyugtatgatni, de hiába. Aztán hirtelen meggondolta magát, és kíváncsian a levegőbe szimatolt. Füleit hegyezni próbálta, ám nehézkes volt a dolog. Mindenesetre nagyon felkeltette az érdeklődését valami. Vakkantott egyet, majd elkezdett az ellentétes irányba szaladni, az egyik raktár irányába. Mit sem törődve a nyomok keresésével utána kocogtam. Akkor még nem sejtettem, valójában ő vezetett nyomra...
Az egyik nagy raktár bejáratánál elvesztettem a kis vakarcsot. Beosontam a hangárba, amerre kis barátomat láttam menni. A telihold fénye elegendő világossággal szolgált, ugyanakkor kisebb félelmet keltett bennem. Nagyon rossz előérzetem volt, ahogy az épület belsejének sötétjéhez közeledtem. Kicsit alábbhagyott a lelkesedésem is, de ha már itt vagyok, idáig eljutottam, nem fordulok vissza.
Beléptem a hatalmas raktár bejáratán. Mindenféle hajóalkatrészeket, csónakokat, halászhálókat tartottak itt, viszonylag szertelenül. Ameddig elért a hold fénye, addig szinte nappali világosság volt idebent. Ez kb. a raktár területének a felét jelentette, a másik része a teljes sötétségbe burkolódzott. Fogalmam sem volt, mit keresek itt. Ekkor ismét a kiskutya ugatása törte meg a csendet. Nem is láttam, honnan került elő ismét, de elém szaladt úgy két méternyire, majd szemben a raktár koromfekete oldalába bámult, és a “láthatatlant” fürkészte.
- Gyere kishaver, menjünk! – invitáltam – Ne foglalkozz annyit a patkányokkal, itt kinnt is találhatsz belőlük éppen eleget. – mondtam, majd elmosolyodtam és elindultam kifelé.
Ekkor valami olyan rettenetes morgásba kezdett, amilyet még sohasem hallottam kutyától. Megfordultam, de még mindig ugyanabban a pozícióban volt, rezzenéstelenül bámult valamit a sötétben, és csak morgott, vicsorított felvillantva apró kis fogait. Majd rövidke léptekkel kicsit közelebb ment, de semmi több még mindig.
- Mi a baj “Kicsi”? Mi van ott? – kérdeztem rémülten, de sajnos nem tudott válaszolni.
Előhúztam 45-ösömet, majd kibiztosítottam. Fogalmam sem volt, van-e ott valaki, vagy valami. Ha van, meg fog-e támadni, ha meg fog támadni, vajon honnan számítsak rá? Így magam elé tartottam a fegyvert, és várakoztam, hátha történik végre valami.
Ekkor már kis barátom is hangos ugatásba kezdett, egyre erőteljesebben, egyre agresszívabban, majd dühtől elvakultan berohant a sötétségbe...
- Hol vagy?! Gyere haver, gyere ide! – próbáltam visszacsalogatni, de hiába.
Néhány másodpercre csend ereszkedett talán az egész kikötőre, viszont iszonyatos bűz csapta meg az orromat. Ismerős volt a szag, de nem emlékeztem, hol éreztem ilyet először.
Ebben a pillanatban újra a kiskutya morgását véltem felfedezni, de látni természetesen nem láttam. Majd megint erőteljes ugatás. Elég idegesen kezdtem hívogatni:
- Gyere ide azonnal! Nem hallod?! Gye.....gyere ide!! – kissé remegett már a hangom is.
Ahogy kimondtam az utolsó hívogató szavakat, az ugatás hirtelen fájdalmas nyűszítésbe váltott át. Ez a nyűszítés azonban csak egy pillanatra hangzott fel, és csak egy pillanatig tartott. Valami ekkor repült felém, jól kivehető volt. A meglepettségtől hátráltam néhány lépésnyit, majd tüzet nyitottam a közeled “valamire.”
Csak a földet éréskor vettem észre, mi az. Egy pillanatra elfogott a rosszullét, borzalmas volt a látvány. Szerencsétlen kis vakarcs egy darabja landolt előttem a földön, egész pontosan az egyik fele. Ugyanis ketté volt tépve, vagy harapva fogalmam sincs.
A fegyvert lefelé tartva az élettelen testre céloztam még mindig. Földbe gyökerezett a lábam a látványtól, de mire hirtelen felnéztem, már túlságosan is késő volt...

(Folyt. köv.: Szemtől szemben)