Nem különösebben voltam elragadtatva attól, hogy Belgiumba kell utaznom. Sosem rajongtam a szomszédokért. Még úgy sem volt túl csábító, hogy mindössze pár órácskát vett csak igénybe az út Brugge-ig. Arra viszont jó volt, hogy kicsit kikapcsoljam magam, és elmélyüljek a gondolataimban. Sokat gondoltam Jane-re, Marty-ra, a kérdőjeles farkasemberre. Oly távolinak tűnt imádott Arénám is Amszterdamban. De nem csak az Aréna, hanem minden, ami szép volt, egy pillanat alatt semmivé lett.
Engem is elvadított az ügy, teljesen kifordított önmagamból. Borzalmasan fájó, hogy ennyire elragadott a bosszúvágy, és ennek érdekében képes vagyok bárkin, és bármin átgázolni. Nem tisztelve sem Istent, sem embert, magasról leszarva a törvényt is.
Olyan játszma volt ez, ami már kissé mintha egy másik világban zajlana. Mintha itt már semmi nem számítana, a józan ész régen elvesztette már a hatását. Úgy éreztem, nincsenek jók, és rosszak. Csak rossz, rosszabb, és a trón tetején maga gonosz.
Louis Dickov is nyakig sáros lett már ebben az ügyben, bár részéről nem értettem, miért kockáztat miattam. Luc Nils-ről és Henry Bogarde-ról pedig úgy éreztem, fognak még kellemetlen perceket szerezni. Csak azt nem, mikor, mivel és hogyan. De legalább talán addig nyugtom van, míg Brugge-ben vagyok. Ám az elkövetkezendő napok bebizonyították, hogy milyen hatalmasat tévedek...

Az első Brugge-i éjszakát a kocsimban töltöttem. Mikor felébredtem, olyan volt, mintha egész éjjel rugdostak volna. Mindenképpen keresnem kell egy szállást, mert ez így nem lesz igazából jó. Érdekesség, hogy a kikötői éjszaka óta semmi különös nem történt, vagy legalábbis nem tudok róla. Kíváncsi voltam, a Belgáknál milyen visszhangot válthatott ki a nálunk történt mészárlás. Miután nehézkesen sikerült kikászálódnom a kocsiból, elindultam valami reggeli, és napilap után.
Lassan és fárasztóan teltek a percek, pláne ilyen távolságra a hazámtól.
Rettenetesen untam a dolgot, és a farkas ügyben sem voltam előrébb. Sajnos be kellett látnom, hogy ha előrébb akarok jutni, újra a nyomára kell bukkanom, ami ugyebár csak úgy lehetséges, ha újra gyilkolni fog. Nem okozott csalódást.
A legközelebb eső boltba tértem be. Nem volt túl nagy, de ha enni kapok, és újságot is olvashatok, akkor már megérte. A kasszánál egy kedves idős hölgy állt. Mivel nem találtam a napilapokat, kérdeznem kellett:
- Lenne olyan kedves megmondaná, merre találom a mai újságokat?
- Persze! Milyet szeretne? – segített azonnal a hölgy.
- Mindegyiket. Ami napilap, azt mindet kérem. Ha van esetleg tegnapi, azt is megveszem. – ajánlottam.
- Maga rendőr? – kérdezte.
- Nem, nem vagyok rendőr. Csak.....átutazóban vagyok... – próbáltam füllenteni, de ez most nem jött be:
- Ugyan, engem akar hülyének nézni? – nevetett fel. – Beállít ide talpig feketében, hosszú bőrkabátban, bőrkesztyűben. A körszakáll mellé egy kis borosta is párosul. Karikásak szemei, és nem tűnik közel sem jókerdvűnek. Látszik, hogy nem idevalósi. Érdeklődik a mai és tegnapi újságok iránt, de “átutazóban” van. – az állam leesett.
- Ha valaki szereti a fekete színt, akkor már csak rendőr lehet? – kérdeztem, de megint csak vereséget szenvedtem.
- Nem, lehet biztonsági ember is. – ez már talált.
- Túl sok krimit tetszik nézni. – mosolyodtam el.
- Sajnos túl keveset! Mondja már el nekem, mi folyik itt?
- Fogalmam sincs, mire tetszik gondolni. – valóban így volt. Ekkor elém dobott három napilapot:
- Hát erre! – vágta rá.
Jobban elkezdtem vizsgálni az újságokat. A címlap témája ugyanaz volt, csak a képzeletmozdító szöveg volt más:
                                      “ Belgiumban a holland mészáros”
“ A szomszédból jött a rettegés. Két embert ölt meg egyetlen éjszaka alatt”
        “ Antwerpenben a brutális sorozatgyilkos, a rendőrség tehetetlen”
Egy pillanatig fel sem fogtam, miről van szó. Csak levegő után kapkodtam.
- Itt... itt van Belgiumban? – kérdeztem a nénit meglepődve.
- Sajnos nagyon úgy tűnik. De ki lehet ez? A rendőrség miért nem tesz semmit? – kérdezte, mintha nekem tudnom kéne a választ.
- Fogalmam sincs. Egyáltalán minek jött át ide? Teljesen érthetetlen számomra. – valóban így volt. – Van itt a közelben telefon?
- Persze, a következő sarkon talál egy fülkét. Ugye megmondtam, hogy maga zsaru!
- Ugye mondtam, hogy sok krimit tetszik nézni....
Ahogy sikerült megszabadulnom a kis bolt fogságából, azonnal a fülkéhez siettem. Csak remélni mertem, hogy Dickov már visszaért Amszterdamba. Sürgősen beszélnem kellett vele. Szerencsém volt, hiszen még a telefont is ő maga vette fel:
- Gabriel vagyok!
- Üdvözlöm! Tudom, mit akar mondani....Antwerpen.
- Valóban. Itt vagyok Brugge-ben, de már indulok is tovább. – mondtam.
- Nem tette sokkal alrébb a székhelyét a rohadék. Nem nagy táv választ el minket Antwerpentől. Alkmaar, Rotterdam, Antwerpen. Oda most sajnos nem tudom követni Gabriel.
- Megértem. Így azonban feltehetően kicsit tovább maradok itt.
- Rendben van. Vigyázzon magára Gabriel! – intett óvatosságra.
- Azon leszek Louis. Ha odaérek, felkeresem! Minden jót! – búcsúztam el...
Nem tartott olyan nagyon sokáig ez az utazás sem. Itt is az első feladat az volt, hol keressek szállást. Mindenképpen olyan hely kellett, ami közel van a gyilkosságokhoz. Bár ha már itt vagyok, majdnem mindegy. Rotterdamban leszűkült a kör a kikötőre, itt azonban kicsit húzósabb lesz, de legalább helyben vagyok.
Némi útbaigazítás után rátaláltam egy olcsó, hangulatosnak tűnő kis motel féleségre. Érdekes elnevezést kapott a kicsi, néhány szobányi épület: Borszálló
Én ugyan inkább sör párti vagyok, de ez most a legkevesebb. Nem iszom előre a farkas bőrére. A városka központjától eléggé kieső helyen, kissé horrorisztikus környzetben találtam itt maga. Talán éppen ezért válaszotta ezt a gyilkos is. Nagyobb feltűnés nélkül szemelhette ki áldozatait, hogy azután végezzen velük. No, de ezzel még ráérek foglalkozni. Elindultam a bejárat felé. A parkolóban mindössze néhány autó állt, de mégis annál nagyobb hangzavar jött bentről. Inkább kocsmafélére emlékeztetett a hely, mint mini hotelre. Ahogy beléptem az ajtón természetesen kíváncsian fürkésző tekintetek sokaságával találtam szemben magam. A pultnál egy nagyon csinos, hosszú barna hajú hölgy szolgálta ki a vendégeket. Kislányos arca, és kedves mosolya azonnal megfogott, Jane-re emlékeztetett. Lassacskán már kínos volt számomra, hogy nem tudom levenni a szememet róla. Viszont ahogy jobban körülnéztem, találtam valami kevésbé érdekeset, de annál inkább aggasztó dolgot. A pultnál ugyanis ott állt két kedves barátom, Luc Nils és Henry Bogarde. Nem néztek rám valami kedvesen, én viszont újra hoztam a formámat. Pillanatok alatt föszereplővé váltam a kis vendéglőben. Gúnyosan megtapsoltam őket:
- Ez egészen fantasztikus! – gúnyolódtam – Hogy tudok kétszer ugynabba a szarba lépni? – Luc válasza sem váratott sokáig.
- Gúnyolódj csak faszkalap! Felettébb kellemetlen számodra, hogy most itt találtunk. Ne felejtsd el, ez itt már nem Rotterdam!
- És én sem vagyok ágyhoz kötve, ugyebár. És itt ha jól tudom hatáskörötök sincsen.
- Nincs, de a seggedet bárhol bármikor szétrúgom! – fenyegetőzött Henry.
- Mondjátok, fiúk. – gyújtottam rá közben – Ti mindig párban jártok? Van valami közötök is egymáshoz? Úgy értem szexuálisan. – ekkor Henry felém indult, de Luc visszatartotta:
- Hagyd csak. Mindennek eljön az ideje. – nyugtatta Luc. Én azonban tovább feszítettem a húrt. Nem tagadom, kicsit a pultos hölgynek is játszottam a szerepet:
- Nem gondoltatok még arra, hogy esetleg zenekart alapítsatok? Mondjuk “Sztracsatella” néven. Vagy mondjuk “Rotter-trógerek”, vagy ha a keményebb zenéket kedvelitek, “Rotter-trógerock.” – ekkor már a vendégek is felnevettek, és elégedetten nyugtáztam, hogy a kis kedvencem is elmosolyodott. Luc és Henry viszont legszívesebben felnégyeltek volna itt helyben.
- Remélem széttépi a kis dögöd a torkodat, te rohadék! – hangzott a jókívánság Luc-től. Ekkor megfordultak, és elindultak a hátsó részben a szobák felé.
- Most mi rosszat mondtam? – érdeklődtem. – Hát semminek sem tudtok örülni? –ezt már azonban nem hallották.
A kis előadás után eljött végre az idő, hogy a pulthoz fáradjak. A vendégek is visszatértek italaikhoz, vagy éppen folytatták a kártyázást. Úgy vettem észre, a kis hölgy is kíváncsian várta, hogy váltsunk néhány szót:
- Szép jó estét kívánok! – üdvözöltem tőlem szokatlan stílusban.
- Jó estét idegen! – mondta kedvesen. 
-  Szobát szeretnék, és egy korsó sört.
- Hát, megszállhat itt, feltéve ha nem bontják le a házat a “barátaival.” -  Tetszett a humora.
- Megígérem, nem lesz semmi probléma velem. Viszont bennük már nem vagyok biztos.
- Reménykedjünk...Maga belga? – érdeklődött, miközben csapolta a sörömet.
- Nem. Hollandiából jöttem. A nevem Gabriel van Dyk. – mutatkoztam be.
- Én Elizabeth York vagyok. – fogtunk kezet. Selymes volt a keze, nagyon kellemes tapintású, akárcsak Jane-é.
- Gondolom, ön sem belga. – erre nem volt nehéz rájönni.
- Nem. Valóban nem. Amerikai vagyok. Hat éve költöztünk ide az apámmal. Édesanyám meghalt. – szomorodott el.
- Ó, sajnálom. – hajtottam le a fejem.
- A miénk ez a kis motel féleség. Apám borokkal foglalkozik, innen az elnevezés. Az épület alatt van egy hatalmas borospincénk. Apám minden idejét ott tölti, amikor itthon van.
- Jelenleg házon kívül? – érdeklődtem.
- Igen, ilyenkor én viszem a boltot. Nem kóstolja meg valamelyik borunkat?
- Ó, köszönöm nem. Attól én fejre állok.- mosolyogtam. – De a sör jöhet szinte minden mennyiségben.
- Értem. És, ha szabad kérdeznem...mi járatban erre? – vártam a kérdést.
- Átutazóban. – mondtam kevés határozottsággal.
- Ugyan, hülyének néz? Maga nem az a......
- Tudom! – vágtam közbe. – Egyáltalán nem úgy nézek ki, mint egy túrista. Ezt reggel Brugge-ben is megkaptam. Mondjuk úgy, onnan utaztam át ide.
- Na persze...Arra sem volt nehéz rájönnöm, hogy van valami nem túl baráti kapocs a két nyomozó, és maga között.
- Nyitott könyv vagyok előtted. – tegeztem le véletlenül.
- Azt azért nem mondanám, Gabriel. – partner volt a tegeződésben.
- Akkor ezzel meg is volnánk, Elizabeth. – vigyorogtam. – Nem említették a nyomozók, mit keresnek itt? – váltottam témát.
- Nem, de van egy sejtésem. – komolyodott el. – Úgy vélem, ugyanazt keresik. A gyilkost, akit tőletek “importáltunk.” Te is zsaru vagy?
- Nem. Én egy amszterdami biztonsági őr vagyok. – mondtam ezúttal igazat.
- És mi közöd az ügyhöz? – kíváncsiskodott.
- Nem tudom, mire akarsz kilyukadni. – kortyoltam a sörömbe.
- Látom, semmire sem megyek veled. – törődött bele csalódottan. – Engem azért megnyugtat, hogy itt van ez a két rendőr.
- A helyedben én nem lennék ilyen nyugodt. Olyan gyilkossal van dolgunk, aki nem riad vissza semmitől. Számára nincs gyerek, felnőtt, rendőr, biztonsági őr. Nem válogat, csak öl. Mindenkit, aki az útjába kerül. – nem mondhattam el, hogy eddig csak én úsztam meg csodával határos módon.
- Félünk, rettegünk itt mindannyian. Miért kell ennek pont itt, velünk történnie?
- Ez jó kérdés. – én is feltettem magamnak már néhányszor – Milyen messze történtek innen a gyilkosságok?
- Mindössze néhány kilóméternyire. – rémült meg azonnal. – Új rácsokat szereltettem fel mindenhova, és biztonságosabbá csináltattam a zárakat is az ajtókon. Remélem ez elegendő lesz...Ezért is furcsa, hogy miért pont itt akar megszállni ez a két nyomozó, és most te is... – megvolt a magához való esze, az tény.
- Nézd, borzasztóan sajnálom, de nem mondhatok többet sajnos. Igazad van, a gyilkosságok miatt vagyok itt, de nem mondhatok ennél többet. Vannak kapcsolataim Amszterdamban, melyek részben védelmet nyújtanak számomra, és picit többet megengedhetek magamnak.
- Akkor te olyan tipikus rosszfiú vagy, aki a jó ügyért harcol? – kérdezte mosolyogva.
- Nem tudom, döntsd el. – majd belekortyolnam a sörömbe. – Akkor kaphatnék egy szobakulcsot? – gyorsítottam az eseményket.
- Ó, hogyne. – majd a kotorászni kezdett a pult alatt. – Parancsolj! A hatos szoba az, bal oldalon. Reggel nyolc órakor vacsora, ebéd fél egykor. Már ha igényt tartasz rá.
- Rendben van, köszönök mindent. – majd elindultam szobámba...

 (folyt.köv.)