- Ébresztő, álomszuszék! – keltett nagyon kedvesen a nagyon kedves nő.
- Hány óra van? – kérdeztem hajnali “frissességgel.”
- Mindjárt fél hét. Mennem kell nyitni, szeretném ha lejönnél velem.
- Ne menj még, kérlek! Bújj vissza mellém, na légyszííí. – próbálkoztam viccesen, hátha...
- Hidd el, legszívesebben ki sem mozdulnék mellőled egész nap, de muszáj nyitnom.
- Nem arról volt szó, hogy eltűnünk ma innen?
- Tudom, de a mai napot még végig kell csinálnom. Így tudok szólni mindenkinek, hogy holnaptól bezárunk egy időre. Miért, sok múlik a mai napon?
- Nagyon remélem, hogy nem. De este indulunk, nincs mese! – mondtam hatrozottan.
- Értettem, Mr. Dyk! – nevetett.
- Helyes! Akkor beleegyezésképpen kérek egy csókot!
- Csak egyet? – mosolyodott el.
- Igen, ebben a másodpercben elég egy is... – majd odajött, és elcsattant az a nagyon kellemes dolog. Nehezemre esett elengednem, de muszáj volt.
- Mindjárt megyek utánad én is. Tíz perc. Oké?
- Na jó, kaphatsz tíz percet....
Majd kiviharzott. Nekem szükségem volt még egy kis időre, amíg átgondoltam az új szituációt. Olyan volt, mintha visszakaptam volna a szívem egy részét. Ami Jane-nel meghalt, abból most egy nagy darab újra él, és ellentmondást nem tűrően szeret, szárnyal.
Kis lelkiismeret furdalásom azért volt, mikor Jane-re gondoltam. Mindenesetre úgy érzem, hogy ő sem kívánná, hogy örök magányban éljem hátralevő életemet. Amiből azért remélem jócskán akad még. És abban is reménykedem, hogy Elizabeth lesz életem társa. Kicsit korainak tűnhet ez a kijelentés, de valami azt súgja, hogy vele újra értelmet kap minden. Csak lennénk már túl ezen a farkasemberen...
Összekaptam magam, és ahogyan ígértem tíz perc múlva valóban a vendéglőben voltam már. Elizabeth a pult mögül elégedetten rám kacsintott. Luc Nils viszont annál izgatottabban rongyolt ki a szobájából:
- Dyk! Beszélnünk kell! – mondta idegesen.
- Mi a baj Luc? – kérdeztem kíváncsian.
- Az imént felhívtam a Rotterdami irodánkat. Henry-vel akartam beszélni. – mondta, de sejtettem mi lesz a folytatás. – Erre ők...ők meg azt mondják, Henry velem együtt jött Belgiumba, azóta semmi hír nincsen róla.  – hangja egyre zaklatottabbá vált.
- Nyugodjon meg Luc! – próbálkoztam hiába.
- Már hogyan nyugodhatnék meg? Eltűnt a társam, és fogalmam sincs, hol keressem. – aggódott Henry-ért.
- Ha nem ért oda Rotterdamba, és senki nem látta, akkor feltehetően itt kell lennie valahol Belgiumban. – próbáltam okoskodni, és attól tartottam, bár nem mertem kimondni, hogy Henry már nincs az élők soraiban...

Aznap este a zárás előtt a pultnál ülve elmélkedtem. Elizabeth gondosan elintézett mindent, mielőtt eltűnnénk. Felhívta az apját, és az előző esti sokkból még csak most éledező Tracy-t is ellátta a megfelelő instrukciókkal. Luc-re még várni kellett, a városban volt Henry nyomát kutatva. Én már minden cuccomat összepakoltam, és az utolsó vendég is elhagyta a Borszállót. Elizabeth még mosogatott, én eközben mit tehettem volna, rágyújtottam. Pedig a szűnni nem akaró köhögés, és nehézlégzés már napok óta vissza-vissza tért. Talán majd kivizsgáltatom magam ha vége ennek az egész szarnak...
Néztem Elizabethet, és boldog voltam. Tetszett ahogy tesz-vesz, mosogat, készülődik. A legjobban az tetszett ahogyan rám néz, és a múlt éjszaka vele egyenesen fantasztikus volt. Nagyon nagyon...
- Mit nézel úgy rajtam? – kérdezte kedvesen.
- Ó, én...semmit...tényleg semmit. – dadogtam – Csak már most imádlak, úgy érzem.
- Na ne mondd!
- De bizony. – mondtam kéjesen.
- Akkor erre most nagyon ráfáztál, mert én is imádlak. – nem volt ez olyan kellemetlen teher.
- Akkor bizonyítsd be, és adj egy csókot! – szólítottam fel, ám ekkor egy harmadik hang is megszólalt gúnyolódva az ajtóban:
- Nahát, nahát nahát... – Louis Dickov volt az. Köpni nyelni nem tudtam, hogy kerül ez ide? Arcán elégedett vigyor, mint aki véghez vitte előre kitervelt célját – Még ki sem hűlt Jane vére Alkmaarban, de maga máris csajozik. – nem tetszett ez a hangsúly.
- Louis, mit akar ez jelenteni? Egyáltalán, hogy kerül maga ide? – éreztem, hogy valami nem teljesen passzol.
- Nos, - kezdett bele – nem kis fáradtságomba került az az út, amely idáig vezetett. Régóta várom már ezt a pillanatot, amikor itt állhatok magával szemben, és nálam a labda.
- Ki ez a kretén? – szólt bele Elizabeth.
- Ő Louis Dickov, az amszterdami nyomozó. – válaszoltam erőltetett vigyorral a képemen. Dickov azonabn nagyon meglepő dolgot mondott ezután:
- Ó, akkor ,hadd mutatkozzam be újra immár valódi nevemen.....
- Mi a franc van? – ez már tényleg sok volt nekem  is. Ekkor Louis elővette a fegyverét, és rám szegezte. Úgy gondoltam a valódi név olyas valakit rejt, aki miatt szükséges biztonságosan távol tartania magát tőlem.
- Kisasszony, volna olyan szíves Mr. Dyk mellé fáradni, és leülni a székre? – kérte nagyon kedvesen.
- I....i.....igen, persze... – szegény drágaságom nagyon megrémülhetett, Istenem mibe kevertem bele...Miután helyet foglalt mellettem, Dickov rágyújtott egy szivarra. Nagyon magabiztos, és elégedett volt a tekintete:
- Nos, Gabriel....Az én nevem Ruiz Low... – Low, Low, Low...Honnan olyan ismerős nekem ez a név. – Segítek, Gabriel. 1976-ban Tarker Mills-ben megölték a bátyámat, akit maguk csak úgy emlegettek: Low tiszteletes....

Hosszú másodpercekre csend ereszkedett a kis vendéglőre. Elizabeth inkább kérdően, mint félve vizsgálta Louis/Ruiz “nyomozót”, én pedig próbáltam összerakni magamban a képet:
- Segíthetek valamiben, Gabriel? – ajánlotta fel.
- Hogyne...Dobja el a fegyvert, és hozzon nekem egy sört... – nem jött be, csak hangosan felnevetett.
- Vicces gyerek maga, díjazom a humorát. Még a biztos halál árnyékában is előadja ezt a “szarok az egészre” műsort...
- Biztos halál?? – lepődtem meg.
- Bizony, jól hallotta. – helyeselt. – Csak nem képzelte, hogy ha már eljutottam idáig, életben hagyom. Miért tenném?
- Mit ártottam én magának? – ez tényleg érdekelt volna.
- Maga semmit. De a kis kurvája, a nyomorék öccsével, és az alkoholista nagybátyjával...megölték az egyetlen testvéremet! – kicsit kezdett már dühös lenni.
- Tudja, Mr. Low... – levittem a hangsúlyt, majd szokás szerint letegeztem – Pont olyan faszkalap vagy, mint a bátyád volt... – ekkor hirtelen elkapta a méreg, odaugrott hozzám, és hatalmas pofont kaptam ököllel.
- Ne merészeld szádra venni a bátyámat! Ő jóember volt, de nem értették meg! Senki nem értette meg, inkább megölték! – majdnem elsírta magát.
- Ja, de az nem probléma, hogy ő lemészárolt pár embert... – mondtam, majd kiköptem a pofon után összegyűlt vért a számból...
- Mindegy, ebbe ne menjünk bele... – mondta.
- És ez volt a kurva nagy terv? A bosszúhadjárat? Megöli Jane-t, és további áldozatokat szed. Ezek után miért hagyott életben a kikötőben??
- Ó, ez egy kicsit bonyolult sztori, de erre majd később térnék rá. Kezdjük inkább a legelejéről, hogy mindenki megértse... – mondta. Elizabethre pillantottam, ő pedig rám. Félelem költözött immár tekintetébe, és várta, hogy kitaláljak valamit. Csalódást kellett okoznom, most nem volt tervem...
- Izgatottan hallgatom, Mr. Low...
- Nos, 1976-ban megölték a bátyámat Tarker Mills-ben. Ekkor én még nem tudtam, vajon mi állt ennek a hátterében, csak köpködtek rám, és a családomra. Megbélyegeztek minket, mindenhol ha meghallották a Low nevet, elfordultak, megjegyzéseket tettek, apámat egyszer meg is verték...
- Még megszakad a szívem... – jött a szokásos gúnyolódásom, de Dickov/Low ügyet sem vetve rá folytatta.
- Ezek után elhatároztam, bosszút állok mindazokon, akik ezt tették a családommal. Mindig is zsaru akartam lenni, de nem sétálhattam be csak úgy az akadémiára jelentkezni. El kellett tüntetnem magam körül mindent, és ez volt a legnehezebb. Így aztán anyámékra álmukban gyújtottam rá a családi házat, és új személyazonosságot vettem fel. Louis Dickov egy alkoholista senki volt, így nem volt nehéz vele is végezni. Tetteim után elvégeztem a rendőriskolát, így hozzáférhettem nagyon sok mindenhez. Ezáltal tudtam meg, hogy Jane Caslow Amszterdamban folytatta tanulmányait, így áthelyeztettem magam, és Hollandiába költöztem. Ennek köszönhetem, hogy megismertem magát, Mr. Dyk. Fogalma sincsen, mennyit segített nekem. Szerettem volna annyiban hagyni a dolgot Jane halála után, de magát elöntötte a megtorlás ereje, és nem tágított. Kicsit mintha önmagamra ismertem volna, amikor a szemébe néztem, és ez tetszett. Nagyon is. Rájöttem, hogy az igazi kihívás immár nem a Caslow család legyilkolása, hanem, hogy megküzdhessek Gabriel van Dyk-kal. Mindeközben pedig az emberek hullottak, mint a legyek, ahogy az lenni szokott...
- Akkor maga küldte utánam Luc Nils-et, és Henryt is? – szinte biztos voltam benne.
- Ó, igen. A két szerencsétlen hülyének beadtam, hogy maga az első számú gyanúsított, és kértem őket figyeljék minden lépését. Ezért voltak ott Rotterdamban, ezért nem tartóztatták le, és ezért vannak most itt is. Ó, majd elfelejtettem, Henry Bogarde kivétel ez alól, hiszen túlságosan is sokat okoskodott, így muszáj volt megválnom tőle. Nincs is olyan messze a hullája, alig pár kilóméter az egész...Luc még hátra van, de már ő sem húzza sokáig. Engem pedig ünnepelni fognak, cikkeznek majd rólam, hogy felderítettem a gyilkosságokat, melyeket maga követett el. Sajnálom Gabriel, de meg kell válnom magától is. Az azért nem volt szép, hogy a kis hölgyet is belekeverte. – nézett Elizabethre.
- Remélem hamarosan megdöglessz, te utolsó féreg! – válaszolt Elizabeth, tetszett ez a számomra új stílus.
- Ugyan kislány, egyszer mind meghalunk. – nevetett fel Ruiz Low. – Azért vallja csak be Gabriel, tökéletes kis terv ez a javából. Kíván valamit hozzátenni?
- Kettőt is! – vágtam rá magabiztosan elmosolyodva – A kikötői affér óta tudom, hogy spicli vagy! Továbbá...add át üdvözletemet a bátyádnak! – mondtam, de mielőtt bármit is reagálhatott volna, lövés dördült...
Dickov/Ruiz döbbenten, kitágult szemekkel hang nélkül rogyott térdre először. Ekkor már Elizabeth is megpillanthatta Dickov mögött a bejáratnál álló Luc-öt. Már én is felállhattam, és a térdelő Louis-hoz léptem. A hátába kapta a golyót, de valószínűleg csontot ért, mert elől nem jött ki a lövedék. Könnyűszerrel elemeltem kezéből a saját fegyverét, majd egyenesen a homlokához szegeztem. Megmentőnk, Luc ekkor már beljebb lépett. Elizabeth-hez szaladt, hogy kicsit megnyugtassa. Én mélyen Dickov haldokló tekintetébe bámultam.
- Egyetlen egy áldozatodnak sem adtál szemernyi esélyt sem, én sem fogom megadni neked. – mondtam.
- Ölje meg, Gabriel! – bíztatott Luc a háttérből. Most nem érdekelt Elizabeth jelenléte sem, de mégis ránéztem egy percre...
- Megérted ugye? Tudod, hogy meg kell tennem... – mondtam kedvesemnek, aki lesütötte szemeit, és helyeslően bólogatott, majd elfordult...
- Mr. Ruiz Low...megtiszteltetés volt önnel dolgozni... – ekkor még próbált makogni valamit:
- Még....mé...g....nincs vé....ge.... – majd ördögien elvigyorodott.
- De, vége van! – és elsütöttem a fegyvert...

(folyt. köv.)