Még a legnagyob dugóban is sikerült alig fél óra alatt átérnem a város tulsó végébe a kórházba. Szinte berohantam Elzabeth-tel a karomban, és üvöltöttem egy orvos után. Szerencsére azonnal ketten is a rendelkezésemre álltak, és nem olvastam le túl bíztató jeleket a tekintetükből.
Ha tehettem volna, a műtőbe is kísértem volna szerelmemet, de ezt már a nővérek nem engedték. Nem kis erőfeszítésükbe tellett, hogy vissza tudjanak tartani. Rettenetes érzés volt, nem tudom képes leszek-e valaha ezt megbocsátani magamnak, ha Elizabeth-nek valami baja történeik.
Az orvosok persze megpróbáltak nyugalomra inteni, és hazaküldeni, mondván nem tehetek úgysem semmit. Elizabeth még mindig életveszélyes állapotban volt.
Ekkor eldöntöttem, ezen az éjszakán véget vetek a szörnyűségeknek. Bármennyire is nem akarom, visszamegyek, és leszámolok a rohadékkal. Vagy ő, vagy én. Ez nem mehet így tovább...

Hazafelé már lassabban vezettem, hosszab időbe is telt az út. Az ajtóban Luc holtteste ugyanúgy hevert, ahogyan utoljára láttam.
Előkotorásztam a fiókból a 45-ösömet, és megtöltöttem az ezüst lőszerekkel. Magamhoz vettem újra kedvenc vadászkésemet, amelyet Dickov/Low juttatott vissza hozzám. Talán élete legjobb döntése volt ez, több pozitívumot nem tudnék elmondani vele kapcsolatban.
Minden szükséges eszköz nálam volt, amivel végezhetek a farkasemberrel. Félelmet nem éreztem, csak iszonyatos haragot. Közel jártunk már az éjfélhez, és én elindultam az építkezés felé, ahova futni láttam a rohadékot. Zsigereimben éreztem én is, az utolsó felvonás következik...

A “lezárt” építési területre nem volt olyan baromi nehéz bejutni, pláne ezekben a késői órákban. Senki nem őrizte, még csak a rendőrök sem cirkáltak arra.
Hatalmas terület volt ez, majdnem egy kilóméter hosszan terült el, és szélességében sem volt kicsi. Ideális búvóhely volt ez a rohadék számára, hogy észrevétlen maradhasson.
Olyan kétszáz méteren egy keskeny aszfaltos út vezetett a telep belsejébe, onnantól csak a göröngyös semmiség. Tisztán kivehetőek voltak a munkagépek nyomai, ezt próbáltam követni én is. Elszórtan körülbelül húsz, vagy harminc irodakonténert is láttam, egy bizonyos ponton azonban tíz is volt egy kupacban. Világítás természetesen nem volt, de a telihold fénye minden lényeges dolgot láthatóvá tett számomra.
Fogalmam sem volt, vajon merre keressem, inkább abban voltam biztos, hogy majd ő talál meg engem. A körülményeket figyelembe véve nehezen tudott volna meglepni, akárhonnan is támad. Sem fák, sem épületek nem álltak még itt, csak a konténerek, és pár darab munkagép. Oda kellett figyelnem azonban minden lépésre, mert bizonos helyeken igencsak mély gödröket ástak, amibe ha beleesek, az könnyen a sírhelyem is lehet...     
Biztos voltam benne, hogy valahonnan figyel. Lesi minden mozdulatomat, és csak a megfelelő alkalomra vár, hogy lesújtson. Próbáltam szimatolva kiszúrni azt az ismerős szagot, melyben biztos voltam, hogy ott kering a levegőben. Ám hiába, nem vagyok nyomozókutya. Egy kiképzett eb bizonyára már régen nyomravezetett volna, így azonban csak ösztöneimre támaszkodhattam.
Hirtelen nagy csörömpölés hallatszott a konténerkupac irányából. Alig húsz méterre lehettem a sűrített kis irodáktól. Rossz érzés fogott el. Megálltam, és hang irányába bámultam. Nem láttam semmit az amúgyis sötét kis részből.
Ekkor újra valami zörejt hallottam, amelyet visszafogott farkasvonyítás is kísért. Látni azonban nem láttam semmit, de egy dolog biztos volt: A konténereknél van a rohadék, és megadta a jelet nekem. Tudtomra adta, hogy induljak el utolsó összecsapásunkra...

folyt.köv.