Minden héten háború

Apám mindig azt hangoztatta, szíjat hasít a hátamból, ha nem végzem el az iskolát, és nem lesz minimum egy normális szakmám. Sohasem vettem őt komolyan, sőt, ha őszinte akarok lenni, szartam az egészre nagyon nagy ívben.
Tizenkét éves korom óta tudom, hogy más pályára szánt a sors. Nyilván az álmaimról nem beszéltem senkinek, pláne a családom előtt kellett baromira titkolnom a kis magánéletemet. Ők egyszerűen bekajálták, hogy egyetlen csemetéjük a suli után megebédel, majd este hét óráig szorgalmasan tanul. Megcsinálja az írásbelit, majd a szóbeli tanulnivalót órákig mondogatja fel saját magának, hogy minden tökéletes legyen az iskolában.
Ők persze egész álló nap otthon sem voltak, mindketten keményen dolgoztak azért, hogy nekem mindent megadhassanak, és semmiben ne szenvedjek hiányt.
Ó, nem, senki ne gondolja azt, hogy csóró família volt a miénk! Tévedésbe azért véletlen se essünk!
Nem tartoztunk a gazdagok táborába, de nálunk sokkal sanyarúbb sorsú családok is voltak, vannak, és lesznek is.
No, de térjünk vissza az előző eszmefuttatásra. Szóval, mondanom sem kell, hogy iskola után muter munkahelyén „viziten” kellett megjelennem, és beszámolót tartani az aznapról. A munkahelye három percnyire volt a sulitól, nyilván belefért.

Ami viszont ezután következett, az köszönőviszonyban sem volt azzal, amiben ők oly biztosak voltak.
Átlagosan kettőkor már véget ért a tanítás. Fél háromra bőven otthon voltam, de persze csak addig, amíg a sarokba dobtam a cuccaimat.
Ezután gyorsan átöltöztem, és kisiettem a helyi futballpályára. Az volt az én igazi világom. Foci, minden mennyiségben. Nem voltam eleinte valami ügyes, de azért mindig ott voltam, és kitartóan képeztem magam.
Ám a foci csak az egyik fele volt a nagy álomnak. Volt még valami. Ezt esténként űztem, esténként gyakoroltam, mikor anyámék azt hitték, már régen alszom.
A zene. Az az igazi, kemény, vad, és őszinte rap zene. Először csak ismert hazai kedvenc előadóktól próbáltam hadarni a szöveget, aztán szépen lassan elkezdtem egy kockás spirál füzetbe sajátokat írni.
Nagyon büszke voltam magamra. Én, az igazi kemény rapper csávó, aki tizenkét évesen löki a saját szánalmas kis „őszinte” szövegeit. A fő témát persze a kurvák, és a kábítószer szolgáltatta, mert ugyebár a „nagyok” mindig arról meséltek.
Nos, mondanom sem kell, hogy női nemi szervet tizenkét évesen esetleg a nagybátyám korhatáros újságjaiban láttam, kábítószerekről szóló akciófilmből pedig volt dögivel Amerikából.
Így aztán rettentő mód felvilágosult fazonnak éreztem magam, a korosztály legkeményebb fenegyerekének járó díjat büszkén viseltem e kis világban.

Minden egyes nap megfogadtam, hogy én nem fogok úgy élni, ahogy a szüleim. A fater esténként dögfáradtan, tetőtől talpig malterosan jött haza, a muter úgyszintén hulla volt, csak malter nélkül. És mikor megkérdezték: „Kisfiam, mindent megtanultál holnapra?” Én büszkén, és határozottan bólogattam. Olyannyira határozott voltam, hogy még én magam is elhittem azt, amit mondok.
Közben persze csak gyűltek a rossz jegyek, a kellemetlen osztályzatok, de valahogy az ellenőrzőmet mindig az iskolában felejtettem, amikor anyuék elkérték, hogy aláírhassák…
Ez mindaddig működött is, amíg egyszer az osztályfőnököm be nem ment anyu munkahelyére, és ki nem tálalt neki mindent. A szemét ribanc mocskos módon bekavart, nagyon nagy verést kaptam akkor aputól, de ami még rosszabb volt, az a csalódottság a szemükben…
Az kibaszott kemény volt. Kölyökként hamar megértettem, mekkora fájdalmat tudok okozni a szüleimnek akaratom ellenére. De mit tegyek? Mondjam el, mi is az én legnagyobb álmom? Híres rapper leszek, és nem kell tanulnom, vagy sztárfutballista külföldön, teli pénzzel és trófeákkal, többmilliós sportautókkal? Ugyan, szüleim! Csak ki kell várni…
Aligha nyertem volna el a tetszésüket annyi idősen egy ilyen gyenge dumával.
Pedig igaz volt. A fater még a rap-szöveges füzetemet is lenyúlta, és a délutáni focimeccsek is megszűntek létezni. Komoly felügyeletet kaptam, mindenről be lettek számoltatva a nagyszüleim, akiknél a hétköznapokat töltöttem.
Mondanom sem kell, elég fekete napok voltak ezek a focista/rapper életében.
De még ekkor sem adtam fel! Ha a fene fenét eszik is, akkor is meg fogom csinálni, és akkor rájönnek, milyen óriási hibát követtek el.
Nem csak focizni fogok mesteri szinten, de zenélni is, majd meglátja a világ!
Amikor Ferrarival furikázok majd, és csak arra kell ügyelnem, hogy a zsebemből ki ne forduljon az a rengeteg pénz. Majd meglátjátok, meg fogom csinálni!
Büszkén leszek az újságok címlapjain, amikor beteg gyerekeknek jótékonykodok, és röhögve leszek botrányhős, amikor egyszerre négy kurvával fényképeznek le egy éjszakai bárban, miközben a mellükről szívom a kokaint…
És, most itt ülök a vízparton, egy sörrel a kezemben. Horgászom. Élvezem a csendet.
Ami a legszebb az egészben, mindent megéltem, amit néhány gondolattal ezelőtt említettem. Sztárfocista, és rap zenész. Mind a kettőt megadta az élet.
Voltam hős, és lettem botrányhős. Sok tehetséges gyermek viselte a nevemmel ellátott focimezeket, és sok alvilági alak autójából üvöltött a zeném.
Ám ez így elmondva közel sem olyan kurva élvezetes, mint mindezért megküzdeni, aztán mindezt átélni.
De nekem megvolt…

- folyt. köv. -