…erdő…

- Anya, te vagy az? – kérdezte a kisfiú rémült hangon, ám választ ezúttal sem kapott. Ugyanúgy a vészes csend uralkodott, a fák levelei sem rezzentek meg. Az óriási, tányérszerű holdat ezúttal elhomályosították a koromfekete felhők. A gyermek dermedten állt a földön keresztben fekvő fadarabon, és reményteljesen fürkészte azt ez egy helyben álló foszlányt, amely jó néhány méternyire volt tőle. Pontosan nem tudta meghatározni, mi is lehet az valójában, így közelebb sem merészkedett hozzá. Aprócska kezei remegni kezdtek, ajkai elkékültek az egyre hidegebb levegőben. A hűvös fuvallatok hullámokban ostromolták az apró kis testet, ám az ágak még most sem voltak hajlandóak engedelmeskedni a gyengécske széllökéseknek.
A kisfiú minden porcikája megremegett, ahogy folyamatosan a távolabb álló emberinek tűnő alakot leste. Egyetlen másodpercre sem merte levenni róla tekintetét, bár legszívesebben összeszorított szemekkel bújt volna a kis ágyikója alá. Ha félt valamitől, vagy csak rosszat álmodott, mindig édesanyját hívogatta sírva. Ő volt az egyetlen, akinek pillanatok alatt sikerült megvigasztalni a fiút, minden egyes esetben mosolyt varázsolni ártatlan kis arcára.
Most azonban nem oltalmazta őt a kicsiny gyerekszoba, a mintákkal teleragasztott ágyacska, de ami a leginkább félelmetes volt számára, hogy édesanyja sem volt ott vele. Csak ez a csúf, sötét, rémes erdő…
No, de ki lehet az a valaki ott a fák között?
És miért nem akar vele beszélgetni? Miért nem válaszol neki? Miért nem segít?
Kíváncsisága sem volt kisebb félelménél, ám egyre inkább érezte, hogy valami nagyon furcsa dolog történik.
Az ijedtség, és a rémület immár nemcsak kis csontjaiba, de szívébe is beleköltözött. Egyre jobban reszketett a hideg időben, de tekintete továbbra is a mozdulatlan árnyékra irányult. Ekkor újra megszólalt:
- Anya…te vagy az, anya? – nagyot nyelt, majd folytatta. – Anya, félek…anyuci, ne hagyj egyedül, nagyon félek…
Válasz azonban most sem érkezett. Libabőrős kis kezei kocsonyaként remegtek, majd szemei sarkában megjelentek az első könnycseppek. A félelemmel teli sós folyadék megfontolt lassúsággal csorgott végig jéghideg arcán, majd az állához érve nagy sebességgel hullott a földre.
- Anya…miért nem vagy itt… - egyre erősödött a sírás – A-nyu-ci-kám… - szipogott.
Könnyein keresztül már alig-alig látta azt a valamit, amit eddig oly kitartóan figyelt. A zápor szemeiből lassacskán elmosta azt az alakot is, mintha apró darabokban tünedezne el a fák hanyag takarásából.
Ekkor a gyermek váratlan lépésre szánta el magát.
Nagy lendülettel a földre vetette törékeny kis testét, erősen összeszorította szemeit, majd kivárt…
Várt, csak várt hosszú percekig, de nem történt semmi. Ugyanaz a megszokott csend uralkodott körülötte, mint eddig. Szemeit továbbra sem merte kinyitni.
Ebben a pillanatban ismerős, kedves hang törte meg a fullasztó nyugalmat:
- Mi a baj, drága kisfiam? – hangzott az aggódó anyai kérdés. A gyermek a legnagyobb biztonságban érezve magát kinyitotta a szemeit. Csodálatos dolgot látott. Megszűnt a zord erdő, megszűnt a hideg, nem látta fagyos leheletét sem, hanem a saját kis ágyában pihent. Az ő egyetlen, drága anyucikája pedig ott ült mellette az ágy szélén, és gyengéden simogatta arcát.
- Anya…hát itt vagy anya… - sírt újra a boldogságtól a kisfiú, szorosan magához ölelve anyját.
- Itt vagyok, drágaságom, semmi baj! – csókolta meg fia homlokát. – Csak rosszat álmodtál kincsem, itt vagyok…
Minden félelme messze szállt a kisfiúnak. Az anyai biztonság minden gonosz szellemet, félelmetes szörnyeteget képes legyőzni, hihetetlenül erős.
Miután alaposan megnyugtatta fiát, az anya alaposan betakargatta szeme fényét, majd ő is visszafeküdt.
A kis „rosszalvó” nagy megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy ez egész erdei rémület csak egy rossz álom volt. Elégedetten sóhajtott, s amikor a nagy levegőt kifújta…újra látta saját jeges leheletének foszlányait.
Gyorsan felült az ágyban, de mire felkerekedett, már nem a szobácskájában pihent, hanem újra abban a pokoli erdőben.
Hirtelen fel sem fogta, mi történik vele, csak kétségbeesetten forgolódott körbe-körbe.
Rettenetesen fújt a szél, ha néhány kilóval könnyebb, talán el is fújta volna.
Megint azon az átkozott fadarabon állt, ahol korábban is. A különbség „mindössze” annyi volt, hogy bármerre nézett, sehol nem látta azt az alakot. Már nem volt ott, ahol utoljára látta. Eltűnt…
Felnézett a faágakra, amelyek rettenetes vadsággal hajladoztak az orkán erejű szélben. Ami eddig mozdulatlan volt, az most mind gyökerestől akart kiszakadni eredeti helyéről.
Ám ekkor újra feltűnt az a valami… Sokkal közelebb volt, sokkal valóságosabb… És egyre csak közeledett…
Félelmetes volt, ijesztő, és kegyetlen. Valósággal kikerekedtek a gyermek szemei a „démon” láttán.
Nem a földön járt, inkább csak úgy úszott a levegőben. Lassan, de biztosan egyenesen felé…
A rémült fiú rohanni kezdett a semmi közepébe. Menekülni próbált az elkerülhetetlen elől.
Még csak sírni sem volt ideje, csak rohant az erdő sűrűjébe.
Néha azért hátrapillantott, és amit akkor látott még inkább arra késztette, hogy menekülnie kell.
Végig a nyomában volt. Nem akarta azonnal elkapni, csak játszadozott vele.
Aztán szépen lassacskán az út végéhez ért a gyermek, melyet egy óriási szakadék testesített meg…
Hogyan tovább? Hol van anyuci? Miért akarja őt bántani az a gonosz szellem?
Megválaszolatlan kérdések sokasága. A démon is megérkezett a végállomáshoz. A fiú lassan hátrálni kezdett, egyenesen a szakadék irányába. A szellem ugyanilyen tempóban közelített felé.
Majd amikor mindössze tizenöt-húsz méter választhatta el őket, a megnevezhetetlen hirtelen gyorsasággal indult áldozata felé.
Az aprócska termetű gyermek nem várta meg a támadás befejezését…
Határozott lendülettel vetette magát a fekete mélységbe…