Meglehetősen kígyózva gyalogoltam hajnalban, az alkohol elég határozottan ütötte az agyamat. A nagyobb probléma viszont az volt, hogy nagyon úgy éreztem: ezt nem úszom meg hányás nélkül
Elég nagy baj lett volna úgy hazaérni, hogy bűzlik mindenem a sörtől, fogalmam sem volt, hogyan tudnám ezt kibekkelni.
Mindenesetre be kellett mennem a lakásba. Elég hűvös volt a hajnal, vihar közeledett. Reménykedni tudtam csak abban, hogy a vihar csak természeti szempontból lesz jelen, és nem otthoni balhé lesz, ha esetleg lebuknék.
Óvatosan benyitottam. Még csak öt óra lehetett. Lábujjhegyen bemerészkedtem a fürdőszobába, ahol ledobáltam magamról a göncöket.
Forogni kezdett velem a világ. A kinti hidegről betévedtem a jó meleg lakásba, ez felkavarta a gyomromat is, és szédülni kezdtem. Nem hagyott nyugodni, egyre erőteljesebben éreztem, amint kúszik fölfelé…
Nincs menekvés, szinte majdnem beleestem fejjel a wc-be, olyan lendülettel rogytam le elé, és már jött is a megváltás. Ha erre nem kel fel az asszony, akkor aztán semmire. Perceim meg vannak számlálva, a belemet is kitapossa, ha most meglát.
Mindenesetre igyekeztem összekapni magam a lehető leggyorsabban, lassacskán meg is könnyebbültem. Megtörölgettem az arcomat, megmosakodtam, fogat mostam, mindent, ami kicsit is enyhíthet a dolgokon.
Tükörbe néztem, és mintha maga az ördög lesett volna vissza. Bevérzett szemek, értelmetlen tekintet, falfehér pofával. Azt hiszem, kicsit túllőttem a célon.
Megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy Kicsim még mindig nem észlelte érkezésemet. Halkan beosontam a hálószobába, és elégedetten nyugtáztam, hogy mélyen alszik.
Csendesen melléheveredtem, majd próbáltam minél gyorsabban elaludni…

Délután három órakor tértem magamhoz. Nem túlzás kijelenteni, olyan voltam mint a mosott szar. Mintha száz éves vénember lennék, olyan nehézségekkel keltem ki az ágyból.
Az útvonal most sem volt más, mint bármely átlagos hétköznapon. Elsőre természetesen a konyhában kötöttem ki, ahol ugyancsak a már jól ismert cetli hevert, de a hangsúly most érezhetően más volt még papíron keresztül is:

„Kaja a hűtőben!”

És ennyi. Semmi több. Egy csekélyke – bár mindennél fontosabb – információ.     
Vélhetően rájött arra, hogy nem voltam színjózan, amikor hazaértem.
Mindegy, majd ha megjön este csak sikerül valahogy kiengesztelnem. A probléma mindössze annyi, hogy tudomása szerint melóztam éjszaka. Őszintén szólva nem igazán értem, hogy az ember attól miért nem piálhat be, ha dolgozik?  A kettő nem üti egymást…legalábbis nálam semmiképpen sem.
A gyors, és szánalmas gondolatmenet után a fürdőszobát vettem célba. Nagyon nagy kár volt, ugyanis ott volt egy tükör, mint minden fürdőszobában. És én belenéztem, mint általában mindenki.
Amit ott láttam, az valami kegyetlen volt. A látvány sokkal fájóbb volt annál, hogy égtek a beleim, és kibaszottul hasogatott a fejem. Mindezek a fizikai fájdalmak fel sem értek azzal, ahogyan kinézett a pofám.
Próbáltam menteni a menthetőt, és főztem egy bivalyerős kávét, majd jéghideg vízben zuhanyoztam egy nem túl kellemest, de annál hasznosabbat.
Már-már újra érezni kezdtem, hogy ember vagyok. A pontot az i-re azzal tettem fel, hogy megmelegítettem azt a kiváló levest, ami a hűtőben várt rám. Jó forrón, és jó csípősen. Ledobtam magam a kanapéra, és bekapcsoltam a tévét. Természetesen mi más mehetett volna, mint a sportcsatorna.
Tátott szájjal figyeltem az olasz bajnokság legszebb pillanatait, azon belül is Zlatan Ibrahimovic újabb pazar találatát az Interben.
Szimpatikus kis csapat volt nekem mindig is a milánói kék-fekete alakulat. A színösszeállítást fontos ez esetben kihangsúlyozni, hiszen nem összetévesztendő Milánó másik elitcsapatával, akik piros-feketében focizgatnak. Ők az A.C. Milan.
No, mindegy. Lényeg a lényeg, lassacskán, de egyre biztosabban sikerült újra erőre kapnom. 
Mire magamba gyűrtem a tányér minőségi levest, az összefoglaló is véget ért. Már négy óra is elmúlt, és fura érzés fogott el. Normális dolog az, hogy én itthon dekkolok? Nem lenne esetleg valami dolgom a délután folyamán? Tényleg ennyire hülye vagyok? Ám ekkor minden kérdésre megkaptam a kielégítő választ. A sportcsatorna a következő eseményt harangozta be a következő szavakkal:

„ Forró hangulatú mérkőzésre készülnek a kaposváriak! Az éllovas az egyik legfőbb riválisát fogadja, ugyanis a harmadik helyezett vecsési csapat látogat a listavezetőhöz szombaton…”

Tovább is mondta volna, de azt a részét már valahogyan nem sikerült felfognom. Hát ez az! Szombaton megyünk Kaposvárra, hogy kipicsázzuk a bajnokjelöltet, ez tiszta sor. És erre a tévé döbbentett rá, még jó, hogy pont néztem. Tényleg nem vagyok normális, ilyet elfelejteni???
Basszameg, a hiányzó láncszem is megvan! Öt órától edzés. Negyed öt mindjárt. Úgy nézek ki, mint akit összerugdostak. Ebből mi lesz?!
Szinte be sem kerülök még a nagycsapatba, de máris kirúgatom magam!
Lesz, ami lesz, talán a bemelegítés alatt sikerül magamhoz térnem.
Mindenesetre mindenképpen meg kell jelennem, mert ma már csütörtök van.
Szélsebesen összekaptam minden felszerelésemet, és szaladni kezdtem a pálya felé…