- Ééégen? – keltett a telefon péntek délutáni pihenőmből.
- Szevasz Holland! – üdvözölt a vonal túlsó végéről Doki.
- Mondjad, haver… - ültem fel szemeimet törölgetve.
- Te szarházi, ezt megünnepeljük a hétvégén! Őszintén gratulálok! – kiabált boldogan, és kissé piásan feltehetően.
- Mi van? Miről beszélsz? – értetlenkedtem.
- Naaa! Tudod, hogy nem szeretem ha megjátszod magad!
- Nézd, Doki! Ebben a percben keltem fel, és megmondom őszintén nem játszom meg magam, csupán fogalmam sincs miről beszélsz…
- Akkor kapcsold be a kedvenc sportcsatornádat, még csak az előzetes volt.
- Te mióta nézel sportadót?
- Te mondtad, a változatosság gyönyörködtet!
- Valóban. Akkor bekapcsolom a tévét, de remélem alapos okod volt felkelteni…
- Majd mindjárt meglátod! Szevasz! – majd le is csapta a telefont.
A távirányító után kutakodtam, majd miután rájöttem, hogy mindeddig rajta feküdtem kioperáltam a hátamból. Végre sikerült bekapcsolnom a tévét.
A kedvenc adómon a kedvenc műsorom ment. Ez a legfrissebb hazai foci hírekről számolt be, szinte másodperc pontossággal. Éppen egy utánpótlás beszámoló ment, de azonnal következett az újabb blokk.
A műsorvezető mellett a kis képen saját magamat, és egy FTC címert véltem felfedezni. Ekkor elöntött a kíváncsiság, és szájtátva figyeltem a hír bevezetőjét a „híradóstól.”

„ Baráth Tamás lett a Ferencváros első számú kiszemeltje. A szebb napokat is megélt klub a fiatal vecsési támadóval szeretné megerősíteni keretét a következő szezontól.”

Majd ekkor elkezdődött a képes beszámoló rövid interjúkkal, és a rólam készült felvételekkel a meccseinken, s megint elindult a beszámoló.

„ Vecsési játékost igazolnának az Üllői útra. A ferencvárosi vezetők közzé tették, hogy Baráth Tamást szeretnék megszerezni az őszi szezontól, és ezért mindeddig titkolt, de a hírek szerint tekintélyes összeget kínálnának a másodosztályú csapatnak. A „Holland” becenévre hallgató támadóra az elmúlt egy hónapban figyeltek fel többen is, miután négy forduló leforgása alatt hat gólt szerzett, emellett gólpasszokkal, és látványos játékkal segítette csapatát. Így még mindig maradt esélye a vecsésieknek, hogy akár megnyerjék a másodosztályt. Ám eddig konkrét ajánlatot csak a Fradi tett a játékosért. A dolog szépséghibája mindössze Lovász Attila nyilatkozata. Az edző szavai alapján Baráth Tamás nem hagyja el a klubot.”  

Ekkor bejátszották az edzőmmel készített interjút. A mai napon történhetett, méghozzá délelőtt. Ott állt az öltöző előtt, és a következőket mondta:

„ Baráth Tamás nem hagyja el a klubot. Természetesen egyeztettem vele a dologról, mindketten elmondtuk a véleményünket, s végül megegyeztünk abban, hogy itt marad. A szerződése is ide köti. A történtek nem is érdemelnek több említést…”

Majd otthagyta a riportert. Néhány percig dermedten ültem a tévé előtt vegyes érzésekkel. Lassan, apránként azért átvette az irányítást a düh, a felháborodottság.
Hazudtak! Nekem nem mondtak semmit, mégis a tévén keresztül hazudtak. Nem csak nekem, de mindenki másnak is. Lovász megvezetett rendesen, de egyáltalán miből gondolhatta, hogy ez nem fog kiderülni?
Ha tényleg beszélt volna velem erről, normális emberi hangon, őszintén, akkor feltehetően most nem lepett volna meg ez a nyilatkozat.
A rohadék szemétláda átvert. A hátam mögött döntött a sorsomról úgy, hogy még csak nem is tudtam róla. A jövőm múlhat ezen. A legközkedveltebb csapattól kerestek meg, ami itthon létezik, és még csak nem is szólnak róla. Mindenképpen úgy vélem, hogy nem ezt érdemlem. Sőt, nem érdemlek én igazán semmit, de nem ezt vártam volna tőlük. Mindenképpen cselekednem kell, egy ilyen lehetőséget nem lehet elszalasztani.
Nem csak a beszélgetésről hazudtak, de az állítólagos szerződésemről is. Ifi játékos voltam, onnan hoztak fel a felnőtt csapatba. Beváltam, így ott maradtam. Nincs szerződésem a klubbal, csak egy árva igazolás heverhet maximum az iroda fiókjaiban.
Rendesen felbaszták az agyamat, ez nem is kérdés. S mivel nem az a fajta ember vagyok, aki tűri az ilyesmit, azonnal cselekedni akartam. Az órámra pillantottam. Mindjárt öt óra. A mai edzés hatkor kezdődik. Már akinek. Kellőképpen felébredtem a hírek hallatán, s úgy döntöttem nem várom meg az edzés kezdetét, most azonnal kimegyek a pályára. Ha Lovász nem is, de Lajos bácsi biztosan ott van már.
Drága Lajos bácsi. Ismer már hosszú évek óta, s most ő is megvezetett. Mindig tiszteltem, szerettem, sokat tanultam tőle, de ebben az ő keze is benne volt.
Kizárt, hogy ne tudott volna róla. Amúgy teljesen mindegy, Lovász is ott lesz már fél hat előtt.
Szélsebesen magamra kaptam valami ruhadarabot, és kicsit rendbe szedtem a fejemet is.
Miután kellőképpen idegbeteg voltam a történtek miatt – és véleményem szerint jogosan – elindultam a pályára.
Vannak helyzetek, amikor az ember nem tud uralkodni magán, nem képes megnyugodni. Csak arra vár, hogy egytől egyig számon kérje azokat, akik átverték. Ez most abszolút ilyen szituáció volt. Igazából nem is akartam lehiggadni, mindennek van határa, de ez határtalanul mocsok dolog volt.
Fele annyi idő alatt értem a bejárathoz, mint általában szoktam. Eszelős módjára rongyoltam az öltözők irányába. Ebben a percben pillantottam meg az ifi csapattársakat az öltözőből kirohanva. Mind kedvesen, mosolyogva üdvözöltek, de ez nem is meglepő. Nemrégiben én is velük edzettem, jó viszonyban vagyok ott mindenkivel.
Ekkor megláttam az öreget is, amint kilép az ajtón. Ahogy megpillantott, enyhe zavartság fogta el. Ismertük már egymást, szinte szemmel tudtunk beszélgetni.
Látta, hogy nem vagyok a nyugalom mintaképe, és az volt az érzésem, az okát is tudja.
- Szervusz fiam! – üdvözölt a szokott módon, enyhe remegéssel a hangjában a legnagyobb „mesterem.”
- Lajos bácsi, kérem hagyjuk ezt. – mondtam határozottan. – Hol van Lovász?
- Ne csináld ezt fiam, szépen kérlek…
- Hol van Lovász? – egyre jobban ment fel bennem a pumpa.
- Nyugodj meg fiam, beszéljünk odabenn az irodában… - próbált csitítani az öreg, én pedig nem tudtam visszafogni magam.
- Hol ez a rohadt sunyi féreg Lovász?! – üvöltöttem. Ekkor a hátam mögül megszólalt az ismerős hang.
- Itt vagyok, Baráth.

folyt.köv.