Lovász Attila ott állt a hátam mögött. Ahogy a szemembe nézett, most nem a határozott, keménykezű edzőt láttam, hanem a meglepett, zavarban lévő „sánta kutyát.”
Lajos bácsi egyre idegesebbé vált, ezt a homlokán megjelenő sűrű verejték sereg is jelezte.
- Nos, mi a probléma Baráth? – erőltetett némi határozottságot.
- Hazudott nekem! – vágtam rá.
- Nem hazudtam, csak nem mondtam el valamit. Később elmondtam volna.
- Aha. És mégis mikor? – kérdeztem.
- Amikor eljön az ideje.
- Ennek most van itt az ideje. Milyen szerződésről is beszélt a tévének? Elég súlyos hazugság, nemde? Ezzel a klubot is nagy veszélybe sodorhatja!
- Ne merészeljen engem kioktatni! – vörösödött az arca.
- Miért, ki a faszom vagy te?! – tegeztem le, majd közelebb léptünk egymáshoz.
- Hogy merészeli?! Ennek nagyon súlyos következményei lesznek!!!
- És ki fog megbüntetni? – kérdeztem. Ekkor már az öreg is beleszólt.
- Fiam, ne feszítsd túl a húrt, kérlek… - az ő hangja lágy volt, de enyhe félelmet sugárzott.
- Nem vagyok a fia! – mordultam az öregre. Ekkor döbbent bánat költözött a szemébe. Évek óta csak a „fia” vagyok, most pedig váratlanul letámadom érte.
- Kérlek, ne…
- Maga is benne volt! Maga tudta, és nem segített! – beszéltem továbbra is az öreghez.
- Ugyan, mit tudott volna segíteni? – gúnyolódott Lovász. – Ide figyelj, mi döntünk még a sorsodról! És ha azt mondom, nem mész sehova, akkor az kurva élet, hogy itt maradsz ezen a kibaszott ötszáz fős mocsoktanyán, és hétről hétre a maximumot nyújtod! És hogy miért? Mert én ezt mondtam neked, erre utasítottalak! Megértetted?! – borzalmasan idegbeteg lett. Ám én is egyre inkább kezdtem elveszíteni önuralmamat.
- Te nekem nem parancsolsz, egy utolsó szar vagy! Egy sunyi alattomos geci! – majd a földre köptem, jelezve ezzel a róla kialakított véleményemet.
- Te kis pöcs, mit merészelsz?! Nekem köszönheted, hogy egyáltalán itt vagy, és ismernek! Nekem köszönhetsz mindent, baszd meg! – üvöltött. Ekkor már tekintélyes nézősereg gyűlt össze körülöttünk.
- Azt, hogy most itt tartok, egyedül Lajos bácsinak köszönhetem. – mondtam halkan, majd az öregre néztem. – Te pedig köszönd meg a csapatnak, hogy ilyen előkelő helyen áll a bajnokságban, és megmentették a szaros állásodat!
Ekkor Lajos bácsi közénk állt, majd a vállamra tette a kezét.
- Fiam…kérlek nyugodj meg. Felejtsd el a Fradit egy időre, és ígérem a bajnokság végén tárgyalóasztalhoz ülünk velük.
- Lajos bácsi, értse meg: Nem! Tudja, az fáj a legjobban, hogy ebben a maga keze is benne volt. Apámként tekintettem magára…
- Az is vagyok! Az vagyok, a szentségit neki! – mondta dühösen.
- Egy apa nem veri át a fiát. Engedjen el. – majd lesöprögettem a kezét a vállamról.
Ahogy a szemébe néztem meggyőződésem volt, hogy legszívesebben elsírná magát. Bánatos volt, és csalódott. Lehajtott fejjel lépett ki közülünk.
Újra edzőmmel néztem farkasszemet. Ő mintha picit lehiggadt volna. Idegesen ugyan, de már más hangon így szólt:
- Nézze, Baráth… Hajlandó vagyok elfelejteni sértő szavait. Borítsunk fátylat a történtekre. A Fradi nem komolyan érdeklődött, csak körbeszimatolt…
- És? – néztem értetlenül.
- Tudja, maga nagyon tehetséges. Még sokra viheti, de nem most. Fejlődnie kell még, sok a tanulnivaló.
- És ezt pont maga fogja nekem megtanítani? – gúnyolódtam, ám inkább elengedte a füle mellett.
- Higgye el, a Fradiban nem lenne még lehetősége. Derékba törnék a lendületét, és száműznék egy időre az utánpótlásba, hogy kemény munkával beverekedje magát a felnőtt csapatba.
- Ezek szerint elismeri, hogy igen is komoly szándékokkal voltak itt?
- Ezt…ezt nem lehet megmondani, me…
- A kemény munkáról pedig csak annyit, hogy itt is megküzdöttem a helyemért, máshol is meg tudom tenni, még ha kicsit több idő szükséges hozzá, akkor is! – vágtam vissza.
- Rendben van. Igaza van. Tudja mit? Menjen, öltözzön át, és edzés után egy pohár ital mellett megbeszéljük a dolgot. Rendben van így? – próbálkozott.
- Köszönöm, de nem. – mindenki arcán kiütött a döbbenet. Ekkor láttam meg Breskét is, immár edzéshez öltözve.
- Mi az, hogy nem? – hitetlenkedett Lovász.
- Tudja, én nem tudnék ezek után megbízni magában. Honnan tudhatnám, mikor, honnan, hányan keresnek meg más kluboktól. Akár a másodosztályból is, de ez mindegy.
- Akkor most mi lesz? – kérdezte fennhangon.
- Köszönöm a korábbi szép perceket mindenkinek. Kérném az igazolásomat, és már itt sem vagyok. – közöltem emberi hangon.
- És most mi fog történni, dicső lovag?! – gúnyolódott röhögve. – Besétálsz az Üllői útra mint az utolsó akcióhős, és közlöd velük, hogy „itt vagyok, holnaptól a kezdőben akarok játszani.” – röhögött nagyokat. Ezúttal én nem vettem fel a kesztyűt.
- Hagyjuk ezt, kérem. Adják oda az igazolásomat.
- Fiam, ne tedd! – lépett közbe megint az öreg.
- Lajos bácsi… - toltam el magamtól válaszként.
Ekkor Lovász megpróbált rám parancsolni.
- Baráth, utoljára mondom! Takarodjon öltözni!!! – valósággal ordított. Ekkor már én stílust váltottam.
- Először, és utoljára kérem! Fejezze be! – emeltem a hangom, de még mindig intelligensen. Majd hátat fordítottam, és elindultam az iroda felé. A csapat tagjai, a néhány szurkoló, és Lajos bácsi is döbbenten álltak.
Lovász persze folyamatosan provokált:
- Fordíts csak hátat, te szarházi! Te, hülye barom! Még hogy „Holland?!” Nevetséges! Te csak egy senkiházi szar vagy! Egy rohadt kis féreg!
Ekkor megelégeltem a dolgot. Megfordultam, és gyors léptekkel megindultam felé.
- Mégis mi a faszt képzelsz magadról?!
- Pokollá fogom tenni a további pályafutásodat!
- Abba bele fogsz dögleni, te rohadék!
- A kurva anyádat fenyegesd! – üvöltötte ő is felém indulva.
Egyszerre rontottak ránk a minket körülvevő emberek, hogy megakadályozzák a tettlegességet, de ahhoz túlságosan közel voltunk már egymáshoz. Közben a szemem sarkából észrevettem a felém igyekvő Breske Petit. Ám mivel túlságosan is oda koncentráltam, az első ütést én kaptam. Lovász nem túl erősen, de elég pontosan állcsúcson vágott. Igazából nem emlékszem minden egyes momentumra, szinte csak reflexből ugrottam azonnal vissza, és mindkét kezemmel összekulcsoltam a nyakát, majd nagy erővel kétszer gyomron térdeltem. Összerogyott, de a súlya engem is magával rántott. A földre érve a mellkasán „ültem”, így még volt lehetőségem az ütést is „viszonozni.”
Nem vagyok profi öklöző, így csak a száját sikerült eltalálnom. Még mielőtt tovább folytatódott volna ez a kis balhé, mindenki odaért, és a túlerő szétválasztott minket.
- Mi van te barom?! Csak ennyire vagy képes?! – üvöltöttem a karok szorításában.
- Ezzel még nincsen vége, bármikor elintézlek!
- Amikor csak akarod, te genyó!
- Fejezd már be, Holland! – fogott vissza Breske Peti is.
Szépen lassan elfáradtunk az erőlködésben, amit azért fejtettünk ki feleslegesen, hogy egymásnak eshessünk. A többiek megfékeztek mindkettőnket.
Végül elengedtek minket. Lovász a földön térdelt, és levegő után kapkodott. Én görnyedten álltam, és sajgó állkapcsomat tapogattam.
Ő volt az, aki megszólalt, nyugodt hangon.
- Lajos bácsi odaadja az igazolásodat. Utána pakold ki a szekrényedet, és…és tűnj el innen…
Erre már nem reagáltam semmit, sőt megkönnyebbültem.
A jelenet után az öreg egyetlen szó nélkül odaadta az igazolásomat. Még csak a szemembe sem nézett. Nem tudom, mit érezhetett.
- Lajos bácsi, én…
- Ne! Ne mondj semmit. Csak…menj. – mondta nyugodt határozottsággal. Gombóc formálódott a torkomba, de megpróbáltam jelét sem adni a dolgoknak.
- Vigyázzon magára, Lajos bácsi.
Ő már nem válaszolt. Kisétáltam az öltözőből, majd végigmentem a pálya mellett. A többiek egytől egyig döbbenten figyelték, amint elhagyom a sporttelepet, ahol valaki lettem.

folyt.köv.