Szerencsémre edzőm tartotta magát a megállapodáshoz, s a cserepadon kezdtem a mérkőzést. A közönség elképesztő fanatizmussal hajtotta a hazai játékosokat, mindezt úgy, hogy igyekeztek nem sértegetni a híres Fradi tábort.
Ebből a rettegett táborból most alig néhányan jöttek el, ám így is legalább ezren lehettek a kis sportlétesítményben. Míg itt játszottam, soha nem találkoztam ilyen sok nézővel.
Az ezer fős létszám itt annyit jelentett, mint a Fradi meccseken a tizenötezer néző.
Mi sem álltunk ki azért a teljes „első” csapattal, ezt a kockázatot nem vállalták fel sem a vezetők, sem Petróczi edző.
A felek lassan felálltak a pályán, majd a bíró magához parancsolta csapatkapitányunkat, és ez ellenfél vezérét, aki nem volt más, mint Mészi.
Amint megpillantottam, azonnal elfogott az a mérhetetlen düh, amelyet már oly sokszor éreztem, mióta volt az a gusztustalan megmozdulása.
Talán ma jött el annak a napja, hogy „kárpótoljam” érte.
A játékvezető hangos sípszóval indíttatta útjára a labdát, mely hazai lábakról vette kezdetét.
Inkább unalommal, mint izgalommal tekintettem a mérkőzést. Az első tíz percig egészen jól tartották magukat a vecsésiek, ám ezután lassan, de annál biztosabban mutatkozott meg az osztálykülönbség.
Csak az első percekben tudtak igazán koncentrálni, mivel erőnlétileg is magasan felülmúltuk ellenfelünket.
Petróczi sem viselkedett úgy, mint egy megvadult állat. Csak megszokásból állt a biztonsági zónában, és egy-egy bekiabálástól eltekintve nem igazán foglalkozott komolyabban a meccsel.
Feltehetően ő is ráébredt arra, hogy ez nem az a meccs, ahol igazán érdemes lenne kísérletezgetni. Szó sincs róla, hogy lebecsülnénk ellenfelünket, de tény, hogy ez nem véletlen volt jótékonysági mérkőzés.
A percek múlásával egyre inkább felőröltük a hazaiak védelmét, szép, nyugodt tempóban építkeztek a támadások. Ilyenkor persze egy-egy nem várt trükk is belefér a mérkőzésbe, és nincs érte megtorlás, ha az nem jön össze.
Egészen a tizennyolcadik percig kellett várni. Ekkor egy szöglet utáni kavarodásból, az ötös sarkáról sikerült szemfüles találattal megszereznünk a vezetést.
A közönség viszonylag nyugodtan fogadta a történteket, míg a mieink kivételesen diszkréten örültek a dolognak.
Ezek után mindössze öt perc telt el, amikor egy szépségdíjas szabadrúgásból kettőre növeltük a különbséget.
És ha már egyszer egy üzlet beindul, a harmincadik percben megszereztük a harmadikat is.
Ezt követően a hátralevő negyed órából tíz percre kicsit átengedtük a teret a hazaiaknak, ennek egy szépítő találat lett az eredménye a negyvenedik percben. Részemről megtapsoltam a gólt.
Így már csak három-egy arányban vezettünk.
Én azonban nem aggódtam, hiszen tudtam, most mi fog következni, néhány hasonló meccsen már én is szerepeltem.
Mielőtt volt csapatom kicsit magára találhatott volna, a félidő vége előtt egyetlen perccel bekotortuk a negyediket.
A játékvezető nem hosszabbított, másodpercre pontosan szünetet rendelt el.
Négy-egyre mi vezettünk. Pontosabban mivel mi vagyunk a vendégek, egy-négy a javunkra.
Petróczi sem tudott egyebet mondani az öltözőben, csak annyit, hogy óvakodjunk a sérülésektől, ne menjünk bele veszélyes szituációkba.
Természetesen nem úszhattam meg én sem a dolgot, a második félidőre beállított a mester.
Már a játékrész kezdete előtt jóval korábban kimentünk, és elkezdtünk autógrammokat osztogatni, míg a hazaiak vissza nem értek.
Szerencsére ők sem akarták sokáig húzni a dolgot, és elég gyorsan pályára léptek.
A szervezők bemondták a hangosba a cseréket, így az én nevem is elhangzott a publikum előtt: Baráth „Holland” Tamás! – üvöltötték.
Ekkor kíváncsian fürkésztem a hazai szektort, milyen reakciókat kapok.
Elégedetten vettem tudomásul, hogy bár nagy örömujjongás nem volt, de elég hangosan megtapsoltak. Egy-egy füttyszó persze azért felharsant, de ezúttal sem volt vészes a dolog. Minden a normál kereteken belül zajlott.
Megkezdődött a második játékrész, immár velem is a pályán.
Rendesen belehúztam a dologba, fel-alá sprinteltem, labdákat szereztem, ha kellett visszahúzódtam védekezni, mintha óriási tétekről lenne szó.
Próbáltam hanyagolni az ellenfél kapuja előtti lehetőségeket, inkább csak a látványt adtam. Cselezgettem, látványos mozdulatokkal szórakoztattam a nagyérdeműt, vagy épp bravúros passzokkal tömtem a többieket. Élveztem a játékot, de féltem a gólszerzéstől.
Nem is volt ezzel gond, egészen az ötvennyolcadik percig, amikor is egyedül maradtam középen, és egy hajszálpontos beadást kaptam társamtól a bal szélről.
Ekkor azonnal megfeledkeztem mindenről, s mivel igazán védő sem volt rajtam, felugrottam, és fejeltem. Még vissza sem értem a talajra, de már láttam amint a labda a vetődő kapus keze mellett a jobb alsó sarokban köt ki. Ezzel már öt-egyre vezettünk.
Gólomnak természetesen nem örültem, csak csendesen, lehajtott fejjel ballagtam vissza a saját térfelemre. A hazaiak semmisen fogadták a történteket, de ehhez az is hozzátartozott, hogy nem jártam örömtáncot a találat után.
A mérkőzés legérdekesebb szituációja a hetvenedik percben érkezett.
Végre valahára szembetaláltam magam Mészivel, eljött a törlesztés ideje.
Teljesen szétszakadt a vecsésiek védelme, akkor, és azt csináltunk, amit akartunk.
Ebben a percben kaptam egy olyan labdát, amivel lényegében huszonöt méteren keresztül egymagam cipelhettem azt. Mindössze Mészi maradt hátul, de valahogy elég szerencsétlenül, mivel a kapus előrébb helyezkedett nála.
Mint akit rakétából lőttek ki, úgy kezdtem sprintelni labdával a kapu irányába.
Mészi is igyekezett felzárkózni, ám a nagy lendület, vagy egy fűcsomó megtréfálta, és elesett a kapus mögött.
Én azonban már nagyon közel jártam, és egy laza bokamozdulattal átjátszottam a hálóőrt, aki viszont kézzel utánam nyúlt, elkaszálva ezzel lábaimat.
Ismerős helyzet volt ez, elesek, és tuti büntető. Ám ha normális esetben zuhanok, teli térddel ráesek Mészi lábára, aki még mindig a földön hevert.
Egyetlen másodperc alatt lezajlott mindkettőnkben a várható forgatókönyv.
Láttam Mészi szemében egy pillanatra a kétségbeesést, ahogy a levegőben esem egyenesen felé, ráadásul térddel.
Tudta ő is, innen nem lesz visszaút, és ha ezzel a lendülettel eltalálom, minden bizonnyal befejezi pályafutását. Most rajtam a sor, hogy „véletlen” őt is legázoljam, és ezt senki nem fogja észrevenni, hiszen csak ráestem, nem volt más megoldás, engem is szabálytalanul szereltek.
Talán már csak a legutolsó pillanat érkezett el, amikor nem is tudom miféle csodától vezérelve, de kinyújtottam a kezeimet, hogy először azok érjenek a talajhoz, és így egy elég „suta” mozdulattal arrébb tudtam dobni magamat egy kicsit.
Ennek következménye az lett, hogy éppen csak érintettem Mészi lábát, de nem estem rá teljes lendületemmel.
A földön feküdtünk szinte egymással szemben. Ő megdöbbenten nézett rám, szemében még mindig a pillanatnyi félelemmel. Ekkor halkan ennyit mondtam:
- Olyannyira közel álltál hozzá, hogy már túl is vagy rajta.
Láthatóan meglepte mind a mondatom, mind pedig az, hogy végül nem törlesztettem a régi kölcsönt felé.
- Azt hittem, vissza akarsz vágni amiatt… - nézett értetlenül, még mindig a földön fekve.
- Most azzal vágok vissza, hogy bevarrom nektek a hatodikat. És részemről letudva a dolog… - válaszoltam, hiszen a bíró közben befújta a tizenegyest a velem szemben elkövetett szabálytalanságért.
Mindketten feltápászkodtunk a földről, de többet már nem beszéltünk az esetről. Csak egyszerűen két ellenkező irányba mentünk.
A büntetőpontra tettem a labdát, és nagy lendülettel nekifutva bődületes erővel vágtam a léc alá. Ezzel kialakítottam az egy-hatos végeredményt a javunkra.
Úgy vélem azt az egy félidőt tisztességesen lejátszottam, két gólt szereztem, ráadásul, ha úgy tetszik, megbocsátottam Mészinek.
Azt hittem, ennél több meglepetés nem érhet már ezek után. Ért…

folyt.köv.