Perceken belül a helyszínre értünk. Nem vittek túl messzire a kaszinótól a nagykutya emberei, bár gondolom így is tervezte a rohadék.
Újdonsült emberem, Attila készségesen mutatta a csendesebb hátsó bejáratot „exfőnökéhez.”
Mielőtt bementünk volna, alaposan szétosztottuk azt a közel hatvan embert, akik az én oldalamon álltak. Ez a létszám természetesen immár Vadászi embereivel együtt volt meg. 
Ezek után behatoltunk az épületbe. Elől Attila, utána én, mögöttem Doki, és még legalább tizenöt keményfiú utánunk. A többiek a főbejárat felől igyekeztek biztosítani, míg mások „álkaszinózásba” kezdtek odabenn.

- Doki, van nálatok vipera? – kérdeztem barátomat.
- Gondolom nem a hüllőre gondolsz… - reagált sejtelmesen.
- De nem ám!
- Szerintem mindenkinél vannak ilyen dolgok. Nyugi, ha meleg a szitu, lesz mivel támadnunk. Mellesleg közölném, hogy létszámfölényben is vagyunk. – világosított fel Doki, amire én egyetértően bólintottam.
Végre odaértünk ahhoz a bűvös ajtóhoz, ahol pár órával korábban még egyedül mentem be.
- Hatan megyünk, a többiek itt várakoznak. Ha gáz van, szóltok! Világos? – néztem a többiekre.
- Világos! – válaszoltak. A hat főben mellettem természetesen Doki, és Attila is benne voltak.
Határozott mozdulattal Doki kivágta az ajtót, és már özönlöttünk is befelé.
Vadászinak annyi ideje sem volt, hogy levegőt vegyen az iratai fölött. Arcára kiütött a döbbenettel keresztezett félelem. Vélhetőleg azonnal felfogta, hogy óriási bajban van.
Aminek azonban nagyon örültem, hogy nem volt már ott egy üzlettársa sem, csak egyedül üldögélt a teremben.
- A…Attila…mi…mit jelentsen ez? – dadogott kétségbeesetten „emberére.”
- Semmi különleges! – válaszoltam én – Eljöttünk, hogy törlesszük Sandesz barátom tartozását! – emeltem a hangom, majd gyors léptekkel Vadászihoz mentem.
Hátrálni próbált székestül, de már késő volt. Két kézzel megmarkoltam gallérját, és mint egy jól beadott labdára, hatalmasat ráfejeltem orrnyergére.
Azonnal összeesett, és fájdalmasan felnyögött. Szemei könnybe lábadtak, orrából ömleni kezdett a vér. Egészen biztosan sikerült eltörnöm.
- Te rohadt szemétláda! – tartotta kezeit orra elé a padlón fekve. Ujjai közül is lassan csordogálni kezdett. – Ezért még drágán megfizetsz te kis geci! – üvöltött.
Ekkor lehajoltam hozzá, nagy erővel szétfeszítettem kezeit az arca elől, és tiszta erőmből újból lefejeltem. Ez esetben már én is éreztem, sőt, kissé hallható is volt, ahogy roppannak a csontok.
Halk nyüszítéssel az oldalára fordult, így próbálta védeni a fejét, s természetesen újra remegő kezekkel ért arcához.
Felálltam mellőle, kézfejemmel megtöröltem véres homlokomat, majd Attilára néztem:
- Mondd csak, Attila! Mi volt az eredeti terv? – kérdeztem.
- Mármint? – kérdezett vissza.
- Mármint mit kellett volna velem tennetek ott abban a raktárban?
- Hát…ööö…
- Válaszolj! – kiabáltam rá.
- El…el kellett volna törnünk mind a két lábadat. Meg egy pár pofon, semmi több. – mondta félve.
- Érem. Szóval a lábaimat, hogy véletlenül se szerepelhessek azon a döntő mérkőzésen, vagy tán soha többé ne játszhassak. Ezt jól kitaláltad! – néztem elismerően a vergődő Vadászira. – Stílusos, igazán stílusos! – dicsértem, majd jókorát rúgtam belé.
- Attól akart megfosztani, ami a legfontosabb neked… - szörnyedt el Doki.
- Attól bizony. De ez mind eltörpül amellett, amit Sandesszal és Anitával műveltek…
Doki ekkor sejtelmesen rám nézett. A többiek pedig kérdően. Tudták, hogy valamit kitalálok a következő percekre.
- Mire gondolsz? – kérdezte félve barátom.
- Akinél van vipera, az legyen kedves izzítani! – e mondatom után három embertől csapódott ki a három elemből álló életveszélyes fegyver. Közülük az egyik maga Doki volt.
- És most?
- Azt akarom, hogy törjétek el a kezeit, és a lábait is! – adtam ki az utasítást.
Nem is kellett többet mondanom. Odaléptek a kínlódó nagykutyához, aki már annyira azért magánál volt, hogy könyörgőre próbálja fogni a dolgot, ám nem jutott sokáig.
- Kérlek, ne csi…
Azonban ekkor már az első ütések csapódtak kezein, lábain. Fájdalmas kiabálása az egész termet betöltötte volna, de szerencsére volt egy hifi torony a szobában, amit felhangosítottam teljesen. A rámért ütések erősségét elnézve biztos voltam benne, hogy már nem minden végtagja van egyben. Élvezettel néztem, ahogy teljesen eltorzulva, egyszerre hárman döntik meg a kiskirály hatalmát.
Doki arca valósággal átváltozott. Talán még könnyeket is láttam megcsillanni szemében, feltehetően eszébe jutott Sandesz, és Anita.
A három emberből már ketten kifulladtak, de barátom ekkor még inkább belelendült. Egyre nagyobb lendülettel, egyre sűrűbben sújtott le a rohadékra, mígnem az utolsó elemei erejű csapásnál Vadászi könyökénél kettétört a rendkívül masszív fegyver.
Ez sem szegte kedvét, ekkor ököllel kezdte ütni.
- Hé, elég lesz már! Doki, azonnal hagyd abba! – parancsoltam rá, majd hátulról megfogtam kezét, és elráncigáltam onnan. Közben a többiek kikapcsolták a zenét is.
- A kurva életbe! A jó kurva életbe! – kiabált Doki.
- Nyugi! Elég lesz! Még a végén megölöd! Ne aggódj, nincs vége a mókának!
- Jól van, semmi gáz! Jól vagyok... – huppant le a szőnyegre. Ebben a pillanatban a nagyfőnök Vadászi megpróbált kisajtolni magából néhány mondatot.
- Hé…hé…Holland… - nyögött habzó véres szájjal – Ha…azt hiszed, legyőztél…nagyot tévedsz…az embereim…az embereim…
- Neked már nincsenek embereid. Mind ellened fordultak, ezt garantálhatom. Mit gondolsz, egyetlen csicskásod elég lett volna, hogy most így nézz ki a saját klubodban? – nevettem ki.
- Ez esetben…csa…csak annyit, hogy…Rohadj meg a döglött haveroddal együtt…és ajánlhatom desszertnek, hogy kúrogasd a kis szukáját… - vigyorgott – Bár Nándi elég rendesen szétrámolta… - nevetett fel utolsó erejével. Bennem pedig egyre inkább feltört a gyűlölet szavai hallatán.
Odaléptem hozzá, és lábammal a hátára „fektettem”, rugdostam.
- Tudod, az a helyzet, hogy nem foglak megölni. Élned kell a tudattal, hogy bár pénzed lesz, de a hatalmat elveszítetted. Soha semmit nem tehetsz már ellenem, mert abban a pillanatban, ahogy ez megfordul a fejedben, már elő is jegyeztetted magad egy lábcédulára, amit utána a hulládra akasztanak. Az azonban biztos, hogy életed végéig cipelni fogod Némedi Sándor lelkének a terhét.
- Mi…csoda? – nyögte.
- Adjatok egy éles kést! – szóltam a többieknek. Még be sem fejeztem a mondatom, már a kezemben lapult egy úgynevezett pillangókés.
- Holland, ezt talán nem kéne… - szólt rám Doki, de nem foglalkoztam vele.
- Tömjétek be alaposan a száját! – kértem a többieket, akik eleget is tettek a kérésnek. – Tudod, láttam egy filmet, amiben a főhős úgy állt bosszút szerettein, hogy a gyilkosának a mellébe véste a nevüket. Nekem nincs kedvem olyan sokat írni most, mindenesetre lekoppintom a filmben látottakat. Kapsz egy „N”, és egy „S” betűt, hogy mindig emlékezz rá, mit tettél Némedi Sanyival, te mocsok állat!
- Holland, ez nem sok egy kicsit? – kérdezte Doki higgadtan.
- Nem, Doki. Ez semmi. – majd visszafordultam Vadászi felé, és egyetlen mozdulattal végighasítottam az inget rajta, hogy már csak a meztelen felsőtest legyen előttem.
A szerencsétlen kereste a menekülést, de teljesen mozgásképtelen volt, hiszen ripityára törték a csontjait. Fejét rázta, nyögdécselni próbált, s én ekkor nekinyomtam a kés hegyét a mellkasának, majd lassan belemélyesztettem azt. Élére fordítottam, és fönntről lefelé elkezdtem meghúzni a N betű első vonalát. Kifordult szemekkel nyögött fel a rohadék, felsőteste megemelkedett, ám ezzel nem segített semmit magán. Úgy tizenöt centiméter hosszan húzhattam meg az első vonalat, majd jött az átló. A kés akadálymentesen haladt a bőr alatt, nyomában egyre szélesedő vércsíkokat hagyva. Mire megformáltam az N betűt, Vadászi minden porcikája remegett a fájdalomtól. Szemei könnyesek voltak, arcizmai rángatóztak.
Ekkor jött az S betű. Nem szúrtam finoman, hanem határozottan mélyesztettem.
Valahogyan felsikkantott. Testem tömegével ránehezedtem a késre, és már én is reszkető kezekkel formáltam meg a kacskaringós betűt. Szinte beleizzadtam a kínzásba, ahogy már két kézzel markoltam a kést. Ruhám csurom véres lett. Mire a mellébe íródott az N S, addigra elvesztette eszméletét. Olyannyira elment az eszem, hogy az önkívületi állapotban harmadjára is lefejeltem a már „alvó” Vadászit.
Aztán újra és újra elemi erővel adtam neki kőkemény homlokommal, mígnem felismerhetetlenné vált az arca saját vérétől.
Ekkor felálltam mellőle, és a többiek szörnyülködő szemébe néztem. Homlokomról a hajamba kentem a rohadék vérét, majd nemes egyszerűséggel leköptem a mozdulatlan testet.
Dokin láttam, hogy szíve szerint közbe avatkozott volna, de valami mégis visszatartotta.
- Meghalt? – kérdezte.
- Nem. Elájult.
- És most?
- Élnie kell. Élnie bűne terhével. Dobjátok ki a rakparton valahova. Ott úgyis megtalálják gyorsan, és kórházba viszik. – mondtam a többieknek lehajtott fejjel.
- Utána? – kérdezte Attila.
- Utána gyertek le a klubba. – majd Vadászi kicsipkézett mellére dobtam a kést…

folyt.köv.