A péntek reggelt egy saját magam számára előírt gyakorlattal kezdtem. Állóképesség szempontjából sosem lehet eleget futni. Ez a fizikai felkészültség alap pillére.
Sokat is pörölt velünk anno az öreg, amikor mindenféle indokkal kihagytuk a futóedzéseket, de mára megtanultam, mennyire igaza volt.
Az Újpest védői kemények, és gyorsak. Nem lesz könnyű átjátszani őket, mindenképpen váratlan megoldásokkal tudjuk csak zavarba hozni védelmüket.
A távolság a tabellán így is tisztes, de ha most sikerülne győzni, akkor minden kérdés eldőlt.
A hajnali órák sprintjei a környező utcákban nem zavartak senkit, így nyugodtan elmerülhettem gondolataimban.
Próbáltam minden egyes olyan dolgot kizárni most a fejemből, amely megzavarhatná az utolsó simításokat. Pedig van bőven zavaró tényező. Első sorban, mint mindig, a szív. A fájó szív a nő miatt, akit szeretek. A halott barátom gyászolása. Vadászi halála sem épp kedélyjavító, s bármennyire nem sajnálom, mégis rossz érzésem van, és lesz is, míg élek.
Lajos bácsi azonban csak feltüzel még jobban. Ha rá gondolok, megnő a harci kedv, és senki sincs már, ki az utamba állhat. Legyen az alvilági ember, vagy az egész Újpesti csapat Breskével fűszerezve. Eljött a pillanat, hogy megkoronázzam eddigi pályafutásomat. Utána már csak a csillagos ég lehet a határ.
Úgy tíz óra körül érhettem haza, hogy aztán induljak az utolsó megbeszélésekre a stadionba.
Ahogy beléptem, abban a percben megcsörrent az otthon felejtett mobilom.

- Tessék? – kaptam fel.
- Jó napot kívánok! Dr. Szegedi Albert vagyok. Baráth Tamás?
- Igen, én vagyok az!
- Tegnap találkoztunk, Kozma Lajos bácsi miatt keresem.
- Igen, emlékszem! Mi van az öreggel?
- Sajnálom. Mindent elkövettünk, de… Ma reggel meghalt. – mondta.
Nem akartam hinni a fülemnek, mégis természetesen próbáltam fogadni a dolgot.
- Értem. – majd csendben maradtam.
- Be tudna jönni legkésőbb hétfőn, hogy elvigye a bácsi személyes tárgyait?
- Jogosult vagyok erre?
- Igen! Tegnap miután elment, Lajos bácsi íratott egy felhatalmazást.
- Rendben van. Hétfőn délelőtt bemegyek. Köszönöm, doktor úr…
- Őszinte részvétem… - tényleg őszintének tűnt.
- Köszönöm. Akkor…hétfőn. – majd leraktam a telefont.
Az asztalra támaszkodtam két kézzel, és hagytam, hogy a bánat és a düh lassacskán eluralkodjon rajtam.
Szemeim csillogtak, de nem sírtam. Csak egy-egy apró csepp remegett ott velem együtt. Nem voltak hajlandóak lepottyanni. Éreztem, ahogy minél jobban dagadnak, nem tántorítottak onnan.
Hirtelen elegem lett mindenből, és felkaptam az egyik széket, és falhoz vágtam.
- Miért?! Miééért?! Még nem lehet!!! Most még nem!!! – tomboltam önkívületi állapotban, és az összes többi széket is a lakás különböző szegleteibe dobáltam.
Tombolásom megállíthatatlannak bizonyult, egyetlen mozdulattal lerántottam a terítőt is, és vele együtt repültek a poharak, tányérok, és minden más, ami rajta volt.
- Megígérted!!! A szavadat adtad, hogy megnézed a meccset!!! Miért csaptál be?!?! Mondd, miért?! Hát ennyire akartál látni?! Becsaptál, becsaptál, becsaptááál!!! – majd a földre huppantam. Egyre sűrűbben vettem a levegőt. A lakás olyan volt, mint valami háborús övezet. Csendesen sírdogáltam immár. Semmi több, csak csendes szomorúság. Nem várt meg, Lajos bácsi…
Azon a délutánon természetesen már nem mentem be klubba. A vezetőség rendkívül együtt érző volt, és nem erőltették a dolgot.
Biztosítottam őket, hogy másnap ott leszek a kezdő tizenegyben, a tizenegyes mezszámmal. Most kell leginkább bebizonyítanom, mennyire vagyok profi.
Lassan csordogált a nap. Estére sikerült rendbe szednem a szétbarmolt lakást is.
Túl sok volt ez. Minden összejött. Minden. Napokon belül felborulni látszottak a dolgok.
És ha már borul, akkor minden mindegy alapon tegyük meg azt, amire eddig nem volt lehetőségünk.
Szokásomhoz híven kibontottam egy üveg sört, és kiültem a teraszra. Kezembe vettem mobiltelefonomat, és tárcsáztam Kicsimet. Reménykedni tudtam csak, hogy még ez a száma.
Nem cseng ki, csak hosszas várakozás után egy sípszó, és a csodálatos nő megszólal:

„Szia! Viki vagyok. Sajnos most nem tudom felvenni a telefont, de a sípszó után hagyj üzenetet, és visszahívlak!"

Azt azért nem hinném. De minden esetre, ha rábeszélek a rögzítőre, akkor nem tud félbeszakítani. Akkor kezdeném:

„Szia Kicsim! Én vagyok… Jó lett volna, ha tudunk váltani pár szót, de azért így sem rossz. Legalább végighallgatsz. Legalábbis merem remélni. Hosszú idő telt el azóta, hogy elköltöztél. Így nem lesz könnyű. Igazából csak azt szeretném mondani, hogy nagyon szeretlek téged. Lehetsz bárkivel, bármikor, akkor is tudnod kell, nálam jobban soha nem fog szeretni senki. Ebben biztos vagyok. Hiába a kívül cukormázas világ, amiben élek, ez belül messze nem olyan. Egyedül maradtam. És már tőled sem várok semmit, hiszen azt kaptam, amit megérdemeltem. Csak olyan nehéz most. Mindent szeretnék tisztázni, mielőtt késő lenne, mint oly sokszor mostanában.
Először meghalt Sandesz, ma pedig elveszítettem Lajos bácsit is…
Igen, azt a Lajos bácsit. Te is ismerted. A fiaként szeretett, de én úgy bántam vele, mint a mostohámmal. És bár beszéltünk még tegnap, mégsem érzem úgy, hogy ezzel letudhattam volna felé azt a sok szemétséget, amit elkövettem. Pedig szerettem volna. Őszintén. De már késő. Ő is meghalt. Rövid időn belül minden összeomlott körülöttem. Hiába építettem magam köré várat, ha folyton a falaiba ütközöm. Ez így nem jó. Nagyon nem jó.
Rengeteg olyan dolgot tettem a múltban, amire nem vagyok büszke, sőt, szégyellem.
A fejemhez vághatod, hogy hazudtam, szemét voltam, becsaptalak…
De van egy dolog, amit soha nem mondhatsz: azt, hogy megcsaltalak.
Soha nem volt dolgom más nővel melletted, erre megesküszöm. Mindig őszintén, és tiszta szívvel szerettelek, és szeretlek a mai napig is. Tudom, késő. Nagyon jól tudom. Már nem is szeretném, hogy mellettem légy, és ebbe a veszélyes világba csöppenj.
De ezt mindenképpen el szerettem volna neked mondani, mielőtt holnap este lejátszom életem meccsét, életem legjobb formájában.
Mert végig fogom játszani…Érted, Lajos bácsiért, Sandeszért, és magamért…
Kívánom, légy nagyon boldog! Isten veled, Kicsim…”

folyt.köv.