A meccs napján, szombaton már órákkal a kezdés előtt az öltözőben ültem egymagam. A mezek természetesen már ki voltak akasztgatva, így az enyém is ott lógott a bűvös tizenegyes számmal.
Jó néhány aznap megjelent újság hevert előttem, amiben az öreg haláláról írnak.
Természetesen nem azért, mert Lajos bácsi olyan ismert lett volna, hanem azért, mert valaki lefényképezett a kórházban, s így összerakták a kirakóst.
Nyomozgattak kicsit, és kiderült, hogy az öreg az edzőm volt, és nagyon közel állt hozzám.
Persze azt a kérdést sem felejtették ki az újságírók, hogy vajon mennyire fogja ez befolyásolni a mai szereplésemet? Minden cikk erről szólt. Lajos bácsi halála, az én személyem, és a Fradi - Újpest.
Ezeket kellett eltűrnöm még a néma öltözőben is. Összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel ültem háttal a mezemnek.
Hamarosan érkeznek a többiek is, s talán ellenfelünk is a közelben járhat már.
Ebben a pillanatban megjelent jelenlegi edzőm, Petróczi:

- Tamás! Maga meg mit keres itt ilyen korán? – lepődött meg.
- Üdvözlöm, Mester! Nem tudtam mit kezdeni magammal, így gondoltam, idejövök. És persze a meccs után fellépésem lesz a Margitszigeten is…
- Értem. Nézze, tisztában vagyunk vele, milyen tragédiák érték önt az elmúlt napokban. Először a barátja, és tegnap korábbi edzője. Ha úgy érzi, nem tudna most kellően a játékra koncentrálni, azt a vezetőség is megértené. – ajánlotta fel.
- Köszönöm, de erre semmi szükség. Mindenképpen játszani szeretnék. Lajos bácsi utolsó kívánsága az volt, hogy látni akarja, ahogy ma bajnokok leszünk. És én ennek részese szeretnék lenni. A halála még inkább motivál. Ha most kihagynám ezt a meccset, azzal kárba veszne minden belém fektetett munkája az öregnek. Játszani szeretnék, és győzni! – mondtam határozottan.
- Rendben van Tamás! – mosolygott Petróczi – De ha cserét kérne idő előtt, csak jelezze… - majd hátat fordított, de én marasztaltam:
- Mester!
- Igen?
- Nézze, én… Nagyon sajnálom, ha az elmúlt időben nem úgy teljesítettem, ahogyan azt elvárták volna tőlem, amiért a figyelmeztetést is kaptam. Én… Szóval összekapom magam, ezt megígérhetem! – fogadkoztam. Ekkor közelebb lépett hozzám, és a vállamra tette a kezét:
- Hány éves is, Tamás?
- Huszonegy.
- Nem huszonnégy?
- Ja, de. Akörül. – vigyorogtam, majd egyszerűen tegező viszonyba beszélt hozzám tovább:
- Te már most rengeteg gyerek példaképe vagy. Tanulj meg felnőni a feladathoz. A népszerűséggel sokkal több jár annál, minthogy kimész hétvégén a pályára, és lősz egy gólt, vagy kettőt. Sokan felnéznek rád, és olyanok akarnak lenni, mint te. Eljön az idő, amikor majd neked kell példát mutatnod a fiatalabb generációnak. Értesz?
- Igen. Maximálisan értem önt.
- Helyes. Akkor most kezdj el átöltözni. A többiek is megérkeznek lassan, aztán hamarosan kezdés.
- Igen, Mester! – majd hagytam elmenni.
Minden szava bíztatóan hatott rám a meccs előtt. Erőt öntött belém, s egy időre eltüntette a gomolyfelhőket elmém körül.
Megérkeztek a többiek is, akiktől megtudtam, hogy már az Újpestiek is az öltözőben vannak. Mikor mindenki átöltözött, kivonultunk a pályára, hogy bemelegítsünk.
Hihetetlen érzés volt. Ennyi embert még nem láttam a stadionban, már most úgy nyolcezren lehettek, és még nem volt vége, hisz folyamatosan özönlöttek befelé.
A kivetítőre pillantottam. Kereken 18:30.
Hivatalosan hétkor indul útjára a labda, én pedig tíz órától szerepelek a Margitszigeten. Lesz időm odaérni. Nagyon gyors zuhany, de odaérek.
Edzőm visszaparancsolt minket még néhány percre az öltözőbe, hogy az utolsó apróbb változtatásokat is közölje, és még egyszer lelket öntsön belénk.
Ezekre már igazából nem is figyeltünk, az adrenalin az egekbe szökött, mígnem kapusunk vezetésével el nem indultunk a pálya irányába, immár a megszokott sorrendben egymás mögött.
A folyosó másik végéből megjelentek az ellenfél játékosai is.
Az ő feszült tekintetük is elárulta, mekkora a tét valójában.
Mire a játékos kijáróhoz értünk, már mindent betöltött a Fradi tábor önfeledt ünneplése.
Nekünk pedig követni kellett a menetrendet, még volt vagy harminc másodperc, hogy a játékvezetők vezérletével kifussunk a gyepre.
A huszonkét pár stopli szinte egy ütemre kopogott a kijárónál. Olyan volt ez, mint valami stopli koncert, vagy nem is tudom. Ekkor vettem csak észre, hogy egymás mellett felsorakozva mellettem éppen Breske Peti áll.
Fél szemmel odanéztem, ő félszemmel vissza, majd mielőtt bármit is mondhattunk volna egymásnak, a bíró jelzett, hogy indulás van, fiúk!
És végre eljött a pillanat. Kiszaladtunk a pályára. A szurkolók pokoli hangulatot varázsoltak, mintegy tizenkettedik emberként segítve bennünket.
Újfent a kijelzőre néztem, s a hivatalos nézőszám nem kevesebb, mint tizenkétezer-háromszázötven volt.
Itthon ez abszolút rekordnak is mondható az utóbbi években.
Míg mindenki elfoglalta a helyét, és a két csapatkapitány „megegyezett”, az égre tekintettem.
Baljós idő volt kialakulóban, erőteljesen gyűltek a felhők. Kicsit feltámadni látszott a szél is, de ez minket nem érintett olyan nagy mértékben.
A kezdés joga nálunk. Megszületett a megállapodás. A kezdőkörhöz sétáltam, majd lábamat a labdára tettem. Mind a szurkolók, mind a játékosok egy emberként néztek a játékvezetőre. Még egy utolsó pillantás az órára, és a hatalmas, erőteljes sípszó.
Útjára indítottuk a labdát…
Az első percek természetesen laza adogatással kezdődtek, kivárásra játszottak a csapatok.
Nekünk amúgy sem volt okunk a sietségre, hiszen a döntetlen sem lett volna olyan rossz eredmény.
Hatalmas taktikai csata folyt a pályán, egyik csapat sem tudott a másik felé kerekedni.
Nekem sem termett eddig sok babér, hiszen vagy a védők szereltek, vagy el sem jutott hozzám a labda. Ám ez Breskéről is elmondható volt a másik oldalon.
A huszadik perc tájékán már átvette az Újpest a kezdeményezést, és kicsit irányították is a játékot, ám ez várható volt.
Egyre többször jutottak el lövésig, ám ez rendre elkerülte a kaput. Apránként rájöttem, hogy nekem sem ártana védekeznem hátul, legalább addig, amíg ezt a nehéz szakaszt átvészeljük.
Így is tettem. Egyre másra jöttek a szögletek, a veszélyes szituációk. Valóban volt olyan eset, amikor nekem kellett végül tisztáznom. Minden egyes sarokrúgásnál valóságos háború folyt a tizenhatoson belül. Kicsit féltem is, nehogy egy ilyen kavarodásból büntetőt ítéljenek ellenünk.
Az egyik beadásuk után úgy hozta a sors, hogy csapattársamnak sikerült lefülelnie a labdát, s így azonnal előre rohantunk négyen is. Itt az igazi kontralehetőség.
Egy jó passz előre, egy még jobb, s gyorsabb nekem, és én már törtem is a kapu irányába, egészen addig, amíg hátulról egy alattomos becsúszás el nem kaszálta mindkét lábamat.
Fájdalmas arccal zuhantam a földre. Az első pillanatban nem voltam biztos benne, hogy folytatni tudom.
Társaim mind körém gyűltek, hogy segíteni próbáljanak, és eközben bejött már az orvosi stáb is.
A szabálytalankodó játékos megkapta jól megérdemelt sárga lapját, bár véleményem szerint ez akár egy pirosat is ért volna.
Breske is feszülten figyelte, vajon képes leszek e talpra állni, de odajönni nem mert, vagy nem akart.
Mindenképpen ápolásra szorulok, így a vonalon kívülre kell húzódnom, hogy folytatódhasson a játék. Természetesen a Fradi tábor válogatott káromkodásokkal, és az újpesti játékos édesanyjának vélhető foglalkozásával hergeli az ellenfelet.
Pokolian fájt a bokám. Petróczi aggódva figyeli, milyen eredményt hoz a jegelés.
- Még, még, még! – utasítottam a dokit.
- Most mit érez? – kérdezte egy jó flakon jég spray után.
- Már a lábamat sem, de ez így a jó! – majd felpattantam, és játékra jelentkeztem a vonal mellett.
Mikor játéktéren kívülre került a labda, visszatérhettem a pályára.
Valóban nem sokat éreztem a bokámból, de annál elszántabban mentem fel újra.
- Gyerünk fiúk! – tapsoltam a csapatomat – Így semmire sem megyünk, ha magunkra húzzuk őket! Mutassuk meg nekik, ki a főnök! – kiabáltam hangosan, s ez némi nem tetszést váltott ki ellenfelünk részéről.
Ám valamelyest meglett a gyümölcse a feltüzelésnek, hiszen a félidő utolsó tizenöt percére kiegyenlítettebbé vált a játék.
Immár nekem is sikerül egyszer-egyszer elszakadnom a védőktől, és veszélyeztetni a kaput.
Számunkra az igazi problémát ezúttal is Breske semlegesítése jelentette. Ismertem már nagyon jól, és tudtam, egyetlen villanással képes lehet eldönteni a meccset.
Egy magasra rúgott labdára – úgy hozta a sors – egyszerre indultunk Petivel.
Senki más nem volt a közelünkben, csak mi ketten. Érdekes párharcnak néztünk elébe. Minden energiát mozgósítva robbantunk a még le nem hulló labdára, hogy valamelyikünk el tudja fejelni azt.
Egyszerre értünk oda, és egyszerre is ugrottunk. Ebben a mozdulatban bejátszott könyök, láb, és a fej.
Mindketten undorító eszközökkel akartuk eltakarítani a másikat, s ennek az lett a következménye, hogy kegyetlenül összefejeltünk, míg a labda érintés nélkül pattant le a fűre.
Újra a földön feküdtem, ám ezúttal a fejemet fogtam. Peti szintén. Azonnal körénk gyűltek a többiek már megint.
Lassan, megfontolt mozdulatokkal felkeltünk a földről. Csodával határos módon egyikünknek sem szakadt fel sem a szemöldöke, sem a fejbőre.
Mire magunkhoz tértünk, a játékvezető magához rendelt mindkettőnket.
Fejünket fogva ballagtunk oda, majd ellentmondást nem tűrően mutatta fel a sárga lapot Petinek is, és nekem is.
Nem sűrűn mondom ezt, de be kell látnom, régen találkoztam ilyen korrekt döntéssel.
Reklamációnak helye nem volt, ketten két irányba húztuk el a csíkot onnan.
Mire a játékvezetői labda utat talált volna, a bíró lefújta az első félidőt.
Nulla-nullával vonultunk az öltözőbe…

folyt.köv.