Pokolian fáradt voltam, de legalább időben a helyszínre értem a meccsről.
Olyannyira időben, hogy még több mint fél órám volt a kezdésig.
Az eső mintha egy kicsit csillapodott volna, ami azért nem nagy hátrány, mivel szabadtéren, stílusosan a Margitsziget egyik focipályáján lesz a fellépés.
Benntről hallottam, hogy odakinn már nagyon nagy a hangzavar. Szerencsére elég sokan eljöttek, ráadásul jó néhány emberről tudom, hogy a meccsről érkezett ide.
Doki barátom is itt lesz velem végig, aki végül úgy döntött, mellettem marad.
Nagy magányomban nekiálltam falatozni az öltözőben. Fájós bokám is kezdett épp rendbe jönni, bár egy kis daganat azért éktelenkedett rajta.
Örültem, hogy egy kicsit egyedül lehetek. A padon ülve, a falnak támaszkodva éreztem ezt a kellemes terhet, és tudtam, Lajos bácsi most is velem van.
Azt hiszem sikerült bizonyítanom neki a meccsen. Minden jel arra utal, hogy bajnokot faragott belőlem. Ez némileg nyugalommal töltött el.

- Holland! – nyitott be Doki.
- Mondjad, barátom!
- Valaki szeretne veled beszélni! – izgatottnak tűnt.
- Ugye nem valami rajongó? – ijedtem meg.
- Nem. Ennek a személynek minden bizonnyal örülni fogsz. – mosolygott, majd eltűnt az ajtóból.
Ugyan miért ilyen titokzatos? Ki lehet itt?
Ekkor újra kitárult az öltöző ajtaja. S amit ekkor láttam, maga volt a csoda. Kicsim állt ott. Nem csalás, nem ámítás. Egyetlen szerelmem állt az ajtóban. Gyönyörű volt, mint mindig. Nem győztem összekapkodni államat a földről.
- Azt a mindenit! Ilyen csúnyán összefejeltem volna Petivel? – viccelődtem.
- Megérdemelted. – mosolygott ő is.
- Láttad a meccset? – lepődtem meg.
- Igen. Ahogy minden Fradi meccset, amelyen szerepeltél… - nézett rám kedvesen.
Fölpattantam a padról, és odasétáltam hozzá. Két kezemmel megsimogattam vállait, és ámulattal néztem gyönyörű szemeibe. Hosszú fekete haja a vállához simult, mint mindig. Örülök, hogy van olyan dolog, ami sosem változik.
Gyengéden végigsimította borostás arcomat, majd átöleltük egymást.
Nem tudom elmondani, milyen érzés volt ez nekem annyi idő után. Istenem, de miért pont most kell ennek megtörténnie?
- Gyere, ülj le! – majd leültünk egymással szemben, és megfogtam a kezeit. – Miért jöttél ide? – érdeklődtem.
- Meghallgattam, amit a rögzítőmre mondtál. És bizony jó ideig csak bőgni tudtam utána. Azon…azon gondolkodtam, mit kéne tennem? Jó döntést hoztam-e akkor, amikor még csak esélyt sem adtam, hogy elmondd mi is történt valójában…
- Nem a te hibád. Igazad volt. Hogyan bízhattál volna bennem azok után? – hajtottam le a fejemet.
- Ez is igaz. De ott a temetőben talán már nem kellett volna úgy viselkednem veled.
- Istenem. – fogtam közben a fejemet – Ha tudnád, azóta mi minden történt…
- Lesz időd elmondani. – simogatta meg újra arcomat.
- Ezt, hogy érted? – lepődtem meg.
- Kezdjünk új életet. – mondta halkan, miközben újra megsimogatta arcomat.
Ez a mondat maga volt a menny, és a pokol. Ugyanis tudtam, mi a helyes út.
- Kicsim… - tartottam szünetet - Nem lehet… - kimondtam.
- De miért nem? – kérdezte rémülten.
- Mert túlságosan is szeretlek, azért. Olyan életet élek, ahol bármikor a feje tetejére állhat minden, és én is könnyen egy zsákban végezhetem, mint Vadászi.
- Úgy érted az a Vadászi László? – lepődött meg.
- Igen. – mondtam.
- Hogy jön ő most ide? – értetlenkedett. Erre csak annyit mondtam:
- Én öltem meg. – vontam meg a vállamat.
- Mi van? – tágultak nagyra gyönyörű szemei.
- Köze volt Sandesz halálához. Ráadásul megerőszakoltatta Anitát is. Ez a temetésen derült ki. Engem is elkaptak, de Doki és a többiek még időben érkeztek. Ezután megkerestük őt. Magam mellé állítottam minden emberét. Bosszút akartam állni. Nem akartam megölni, de túl jól sikerült a dolog, és meghalt. Ráadásul meg is kínoztam. Egy rohadt állat vagyok. - majd elhallgattam.
Kicsim néhány másodpercig csak csendesen meredt maga elé, aztán mikor sikerült feldolgoznia a hallottakat, így szólt könnyes szemekkel:
- Hajlandó…hajlandó vagyok ezeket mind elfeledni, mert tudom jól, ki is vagy valójában. Segítek neked, mert szeretlek! Együtt túl leszünk rajta! – próbálkozott, mert még mindig nem értette.
- Kicsim, értsd meg kérlek! Nem lehet! Olyan nagyon szeretnélek téged, el sem tudod képzelni. Ez a legrohadtabb az egészben. De ha most újra együtt leszünk, te magad is veszélybe kerülhetsz. Most még csend van, de hamarosan rám fognak szállni. Ha nem a rendőrség, akkor az alvilág. Ez egy ilyen mocskos játék. Én kiütöttem az egyik meghatározó embert az éjszakából, ám hamarosan jönnek újabb „versenyzők”, akik mindenáron engem akarnak majd eltakarítani. És ha rájönnek arra, hogy nekem nem igazán tudnak ártani, akkor előveszik azt, aki a legfontosabb számomra. Minden embernek megvan a maga gyenge pontja, és ha nincs más választás, ezzel próbálkoznak. Ahogy én megtaláltam Vadászi ellenszerét, megtalálják az enyémet is. Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha valami bajod esne, mert ezek semmitől sem riadnak vissza. Sandesz gyenge pontja Anita volt. Őt megerőszakolták, és ezt végignézették vele. Az én gyenge pontom az, hogy iszonyatosan szeretlek. Soha nem láthatnak a közelemben téged. Mindig testőrök hálójában kellene élned, nekem pedig állandó rettegésben, hogy mikor találnak rád. Hát ilyen életet szeretnél?
- De…
- Így akarsz te élni?! – keményítettem be, közben a szívem vérzett.
Ekkor hozzám bújt. Nem tudtam neki ellenállni, szükségem volt nekem is erre az ölelésre. Zokogni kezdett. Nekem már erre sem volt erőm. Rám nézett könnyes szemeivel, és gyengéden megcsókolt. A hideg is kirázott a szó kellemes értelmében.
Viszonoztam a szenvedélyes csókot, ám lassan el kellett húznom a fejemet. Ő egyre jobban sírt, továbbra is hozzám bújva, szorosan magához ölelve.
Borzalmas érzés volt, ahogy sűrű könnyei az én arcomon folytak lefelé.
Az ember ilyenkor próbál okos lenni, gondolkodik, vajon mit lehetne mondani?
Mit mondhatna, amivel kicsit eltaszítja magától, pedig valójában mindig is erre a nőre vágyott.
Ekkor eszembe jutott valami. Egy csodálatos vers, amit ez egyik nagyon jó barátom írt még régebben. Ez volt az a vers, amit többször is elolvastam, annyira tetszett. Olyannyira megfogott, hogy lassacskán a sok olvasás hatására meg is tanultam.
Így minden előzmény nélkül, magamhoz húzva elkezdtem neki „felolvasni” emlékezetemből az ide pontosan beillő verset:

„Ne sírj Kicsim, ne sírj kérlek!
Elmesélem, hogy az élet
olyan összetett dolog.
Néha bizony lesznek könnyek,
csalódások múlnak, s jönnek.
Mi fény volt két szemedben,
csak árnyékfolt marad.
Anyád tudja- az érzés kútja
egyszer kiapad, s mit alatta
lelsz száraz meder, fájdalomra
újabb teher, mitől megremeg
a vállad - és én sírni látlak.
Na ne zokogj hát, boldog leszel,
jön egy srác, ki megérdemel és
lemossa arcodról égő könnyeid.
Megtanítja szenvedéllyel,
hogy a szívünk erejével, mennyi
mindent kezdhetünk el újra.
Ami fáj most, emlék lesz majd, mi
új levéllel friss rügyet hajt, s
reményt adhat arra, hogy ismét
bízhass önmagadban, mert a régi
meghitt, kedves dallam álmot hint
a múltra.”

Mire a vers végére értem, már nekem is csillogott a szemem, de csak azért is visszatartottam a sírást. Elég volt már belőle.
Kiszabadítottam magam a „fogságból”, és az órámra pillantottam.
Ideje elindulnom a színpadra. Amint hallom, a közönség egyre türelmetlenebb.
Kicsim könnyes szemeibe néztem, és tudtam: életem legjobb, ám legfájóbb döntését hoztam meg.
- Kicsim, menj haza, kérlek. Hívok neked egy taxit. Doki addig itt lesz veled. Vigyázz magadra. – majd fájó szívvel kiléptem az öltöző ajtaján. Egyetlen másodpercre még visszapillantottam, s láttam, ahogy szerelmem tenyerébe temeti arcát, és halkan zokog. Becsuktam az ajtót…
- Na, mi a helyzet? – érdeklődött Doki.
- Hívj egy taxit a lánynak, kérlek. És vigyázz rá, amíg nem ér ide. Nincs túl jó passzban. Ugye értesz? – kérdeztem reménykedve.
- Értelek, barátom. – sóhajtott.
- Mennem kell…
Majd elindultam a színpad felé. A közönség már türelmetlenül várakozott, szinte követelték, hogy jelenjek meg. Fergeteges hangulat volt kilátásban. Reméljük, jó színész vagyok. A színpad sarkában az egyik rendező szemrehányóan így szólt:
- Már tíz perce fenn kéne lenned!
- Hidd el, barátom… - tettem a vállára a kezemet – Több is veszett már. – majd felsétáltam.
Óriási tapsviharral fogadtak a jelenlévők. Szép számmal megjelentek az eső dacára is. Jöttek ám a jobbnál jobb bekiabálások is:
- Holland! Holland! Holland!
- Bajnokcsapat! Bajnokcsapat!
- Hajrá Fradi, hajrá Fradi!
És persze nem maradhattak el az Újpestet rágalmazó mondatok sem, de ezzel most nem törődtem. Kezembe vettem a mikrofont, és elővezettem a körutat:
- Sziasztok! Hálásan köszönöm, hogy ilyen sokan eljöttetek ide ma este. Szerencsére jól indult a dolog már az Üllői úton is, és ha ez a buli is fele olyen jól sikeredik, akkor már megérte. Köszönöm nektek, hogy itt vagytok, köszönöm, hogy itt lehetek! Ezennel megkezdeném a hosszú túra első állomásának megnyitását! Őszintén kívánom, hogy mind sikeresen vívjátok meg a magatok háborúit, és soha ne feledjétek el, hogy a szívetek mélyén kik is vagytok valójában! – majd egy emberként üvöltöttek, tapsoltak, éltettek.
Lassan felcsendült a dal, amit már korábban megírtam direkt erre az alkalomra. Apránként indult csak be, így volt időm felvezetni:
- És most, egy vadonatúj dalt szeretnék nektek mutatni, hogy kicsit beleláthassatok ti is abba, hogy ez a világ sem fenékig tejfel, meeeeeert:

1.
Csak dőzsöl a nép, literszámra megy szesz,
Ez a világ csak a foci zene, csajok a szex,
Mindig megkaphatsz mindent, nem buksz el bármin,
De ne nézz hátra soha, csak gázolj át bárkin
Csinálod, amit szeretsz a lábad előtt a világ
Belefér még egy-két mocskos ügy és az alvilág
De ne törődjél vele, mert itt te vagy az Isten
Hiszed, hogy a földön már ellenséged nincsen
Ám sose feledd el, gondolnod kell arra,
A golyó a lyukat nem üti, mindig a falba…

refrén: 

A világ mocska…Uram egyszer, ha rád borult
Küldj nekem minden héten új háborút
Sors simogat, vagy üssön meg százszor
Nem adom fel, a harcot megvívom én bárhol
Minden héten, ó, mindig ez a háború
Minden héten, minden szép aztán porba hull
Minden nappal, és minden egyes éjszaka
Mindig hív a mennyország, aztán a vér szava…

Mindig hív a mennyország, aztán a vér szava…

Lassan kezdett lecsengeni a bevezető dal. Nagyon tetszett nekik. Szinte minden sorát előre tudták, bár most hallották először. Elmondhatatlan érzés volt ez számomra. Ezt csak átélni lehet, elmondani soha. Ez tény.
Apám mindig azt mondta, szíjat hasít a hátamból, ha nem lesz belőlem valaki.
Hát lett. Valaki lettem, nem is akárki. Ennek ellenére kétlem, hogy ezt ő is így képzelte volna el.
Ahogy a boldog közönséget néztem egy-egy utolsó csepp könny csordult ki szemeimből. Egyik az öröm, a másik a bánat könnycseppje. Majd ahogy végigfutottak arcomon, az állcsúcsomon egyetlen könnyé válva hullott a színpad talajára, magába foglalva az elmúlt évek örömét, és bánatát. A következő dal előtt az égre néztem. Szinte láttam a felhőkben Sandesz, és Lajos bácsi arcát. Újra eleredt az eső, s én biztos voltam benne, hogy ezzel ők mossák tisztára minden bűnömet…

Vége

Az írásban "elhangzott" dalszövegek mind saját szerzemények.
Az 55. részben a „Ne sírj Kicsim” című vers Lena1 szíves engedélyével szerepel.

Külön köszönet:

AngyaliAndi: A kitartásért, hogy az elmúlt négy hónapban végigkísérted a történetet, és azokért a kis vitákért is, amelyek a művel kapcsolatban alakultak ki. Továbbá hálásan köszönöm az első képeket is, amelyek a publikációkhoz kerültek, és minden egyes hozzászólást is!

Thalassa: Jelentős szereped van abban, hogy ez a kis sztori nem bukott meg már az első részeknél, és tartottad benne a lelket. Ezt sosem felejtem el Neked, köszönöm! Továbbá nagyon jól esett az „Egy pohár idő” című írásod, valamint a „ Van itt ez a történet” című blogod, hiszen ezek is szerves részei a Minden héten háborúnak. Baráth Tomi nevében is hálásan köszönöm!

Lena1: Milliószor szeretettel ölellek, hogy a számomra legkedvesebb versedet „kölcsönadtad” nekem, és megjelenhetett a befejező részben! Óriási dolog ez számomra, köszönöm szépen!

Lyza: Köszönöm a kitartásod, és minden egyes hozzászólásodat! Nagyon boldog vagyok, hogy olvastad a történetet!

Ágnes: Sajnálom, hogy a vége felé már nem láttalak olyan sűrűn, de tudom, ez nem a te hibád. Viszont te is azok közé tartozol, akik nagyon boldoggá tettek folyamatos véleménynyilvánításukkal. Köszönöm!

Anne: Köszönöm, hogy a közepe tájékán bekapcsolódtál, és utána végig itt maradtál!

Továbbá hálás köszönetem minden embernek, aki akár egyetlen részt is olvasott a sztoriból, és mindenki másnak is, aki végig olvasta, de nem jelezte minden esetben jelenlétét! Köszönöm Nektek!

Baggio/Gábor