Napokig csak bolyongtam mindenfelé. A halál felfedezése új értelmet adott mindennek, de csak találgatásaim voltak, vajon miért vagyok még itt?
Mit keresek én még ebben a világban?
Mindenesetre kihasználtam szomorú láthatatlanságomat. Újra meglátogathattam volt kedvesemet anélkül, hogy bárkit is zavart volna a „jelenlétem.”
Újdonsült párját virtuálisan megpofoztam néhányszor, amiért rossz szemmel nézte volt párom bánatát a halálom miatt. De persze azért a kis hölgy sem makulátlan, maradjunk ennyiben…

Eljött a temetésem napja. A ravatalozó előtt várakozva elégedetten vettem tudomásul, hogy jó sokan részt vesznek e jeles alkalmon.
Természetesen a hatalmas gyászoló család, az összeroppant szüleim, nagyszüleim, testvérem…
A jó barátok, kedves ismerősök, volt barátnők és sok ismeretlen arc is.
Sajnos volt már részem néhány temetésen, de egyiken sem láttam ilyen sok embert, mint az enyémen.
A ravatalozóban pedig én magam személyesen, egy fából készült gyönyörű ládikóban pihentem.
Körülöttem a legszűkösebb családi kör, szüleim, nagyszüleim a papám kivételével, és a testvérem.
Az ottani „hangulatot”, anya és apa állapotát nem szeretném részletezni. Egyáltalán nem.
Roppant dühös lettem, és odaléptem koporsóhoz.
- Te hülye barom! Most nézd meg, mit tettél! Nézz körbe! Helyetted is én szégyellem magam. Látod, nem fogadtál szót, most pedig deszkán keresztül szól majd hozzád a pap. Mert nem vigyáztál magadra! Határozottan megmondták az orvosok, mire kell odafigyelned, de te rá se bagóztál! Tessék, itt az eredménye!  De legalább életedben először normálisan meg vagy borotválkozva… - hajtottam le a fejemet saját magam előtt, majd kilibbentem a ravatalozóból a többi emberhez.
Már jóval többen voltak, mint pár perccel korábban.
Valóban szellemként suhantam az ismerősök között, mígnem a többiektől kicsit félrehúzódva megpillantottam a volt kedvesemet, és édesanyját.
Sírtak. A lány elég rossz passzban volt. Pedig már azt hittem, végképp megfeledkezett rólam. Ezek szerint tévedtem.
Összeszedve minden erőmet eléálltam, és így szóltam sértődötten:
- Tudd meg, hogy azóta mást is szerettem legalább úgy, mint téged! Sőt, sokkal jobban is talán! Erre mit lépsz? Szóhoz sem jutsz, igaz? – cukkoltam, mintha értene belőle bármit is. És természetesen senkit nem szerettem azóta sem úgy, mint őt, és ahogy jelenleg állnak a dolgok, nem is fogok.
Továbbhaladtam a barátokhoz, focista társaimhoz, akiket eddig soha nem láttam sírni.
- Ne sírjatok gyerekek, most legalább a ti tehetségetek is látszani fog a pályán, mivel már nem élvezhetitek zsenialitásomat. Mindig és én voltam a legjobb, ezt ti is tudjátok! – mosolyogtam elégedetten.
Közben kihozták a koporsót. Összeállt a nagy tömeg, és a pap belekezdett mondandójába.
- Jaj, most minek ez a felhajtás! Ezeknek a felét nem is érdeklem, hiába játsszák el, hogy mennyire bánatosak. Vigyetek abba az árokba, aztán mindenki menjen haza, lassan vacsoraidő! – hadonásztam a pap előtt haszontalanul.
Mérgembe rá akartam csapni egyet a koporsómra, és meglepetésemre nem suhant át a kezem a ládikón, hanem fájdalommentesen ugyan, de csattant a tenyér a fához érve.
Ijedten néztem körbe, vajon ezt a többiek is hallották-e.
A pap reakciójából ítélve, - azaz semmi reakció – arra következtettem, hogy ezt csak én érezhettem egyedül.
Óvatosan végigsimítottam a koporsót. Minden egyes szegletét egyenként. Közben befejeződött a búcsúztatás, és elindultak, hogy „elkísérjenek utolsó utamra.”
Nevetséges, komolyan mondom. A négy megtermett férfi felkapta újdonsült lakásomat, és cipelni kezdett a sírhely felé.
- Ha már itt vagytok fiúk, vigyetek el engem is! – kiáltottam, majd felpattantam a koporsóra. Törökülésben, elégedetten szemléltem a mögöttem haladókat.
Anya, apa, a testvérem, minden rokonom, a barátok, a nagy szerelem…
Mindenki egy helyen. Ennyi erővel esküvőn is lehettünk volna.
Folyamatosan járt a szemem körbe-körbe a „potyaúton.”
Elgondolkodtam az elmúlt tíz esztendőn. Szinte nem éltem semmit, mégis olyan sok dologban volt már részem…
Eszembe jutott egy kedvenc dalom. Oly sokszor hallgattam az elmúlt időben. Mintha éreztem volna. Énekelni kezdtem: 

„Emlékezz rám mikor fúj a szél,
Emlékezz mikor minden véget ér,
Nézz rám, fogd meg a kezem,
Szorítsd meg bátran, míg lehunyom a szemem…”

Sírni akartam, de nem tudtam. Éreztem azt a görcsöt, de mégsem tudtam könnyeket ejteni. Ez olyan „szellemes” dolog biztosan.
Megérkeztünk. Lassan leengedték a koporsót, mindeközben szüleim állapota egyszerűen a borzalom határát súrolta.
Odaléptem anyához. Arca legalább tíz évet öregedett az elmúlt napokban. Jobb kezemmel le akartam törölni a könnyeit, de természetesen nem érhettem hozzá…
Lassan elkezdték lapátolni a földet. Egyre biztosabban takarta a feketeség a koporsót, amíg egyszer csak azt vettem észre, hogy a talajjal egy szinten van már a megmozgatott „kupac.”
Ebben a pillanatban fényt láttam. Vakító világosságot odafentről, és lassacskán felemelkedtem a „talajról.”
Fogalmam sem volt mi lehet ez, de hittem, hogy így kell lennie. A gyászoló tömeg egyre kisebbnek látszott, míg én a fölfelé vezető úton csodás dolgokat láttam magam előtt.
Életemben először azt a csodálatos stadiont, a Giuseppe Meazzát, ahol az Inter is lakik, és megannyi fantasztikus dolgot, amelyek mind fontos szerepet játszottak az életemben. Újra átélhettem egy szerelmes csókot, egy anyai ölelést, egy csodálatos gólt, a ballagásomat, és mindent…
Mindent egyetlen pillanatba sűrítve…
Újra lenéztem, de a felhők már mindent eltakartak a többiekből, s szépen csendben körülölelt az a fény…
Isten veletek…