Ez az életem egy olyan része, amiről most írtam először. Nem akarom folytatásokban leadni, úgyhogy így egészben, összefoglalva, remélhetőleg értelmesen megfogalmazva adom át.

Meghaltam és újra megszülettem. Születésem időpontja 1999. október 10. Tehát 8 éves vagyok, halálom után. Halálom és újjászületésem egy óra leforgása alatt megtörtént, és én semmit, de semmit nem vettem észre belőle. Azon a napon én nem hittem, hogy újjászülettem, csak később, hetekkel, hónapokkal később jöttem rá, hogy teljesen más gondolataim vannak önmagammal kapcsolatban, mint előtte. Egy időben azzal kábítottam magamat, hogy létezik egy nálam, az embernél erősebb, komolyabb, befolyásosabb és nyugodtabb intelligencia, amely, vagy aki irányít, és én tulajdonképpen kizárólag az ő általa megszabott útvonalon közlekedek. Hibáimnak így mindig oka volt, távolabbi, fontosabb cél elérése érdekében követtem el őket, nem egyedül a saját ostobaságom miatt, és hihettem, hogy ezek az úgynevezett ballépéseim – melyeknek a böjtjét mindig túlzottnak éreztem – egy olyan élet felé vezérelnek, mely az öröm és boldogság tárháza lesz számomra.

Csupán csak ki kell ezt várnom.

Az addig elkövetett hibáim apró állomásokként erősítik és nemesítik a lelkemet, és bár roppant kellemetlen átélni őket, mégis szükségesek ahhoz, hogy majdan, a tehertől megszabadulva pálmaként magasodjak addigi szürke, problémáktól terhes életem fölé. Sors. Így neveztem ezt a magas intelligenciát, melyhez az emberi elme fel sem ér, minek is, úgysem lehet materialista aggyal elképzelni, hogy miként működhet egy ilyen irányadó, vezető és életút meghatározó létezés.

Sokszor, amikor újabb és újabb ballépéseim nyomán az életemet szinte elviselhetetlenül nehéznek ítéltem gondoltam arra, hogy fatalistaként hagyom, hogy úgy folyjanak körülöttem a dolgok, ahogyan ők akarnak, s én külső szemlélőként még akár ki is röhögöm magamat, vagy a vergődésemet, mert belátom, hogy tehetetlen vagyok az engem irányító hatalommal szemben.

Hm.

Ez azért így nem igaz.

Inkább csak megpróbáltam belenyugodni a megváltoztathatatlanba, miszerint én egy szerencsétlen balfék vagyok, és Murphy törvénye szerint, ami megtörténhet velem, az meg is történik. Mindemellett igyekeztem addigi életem során kizárólag rossz döntéseket hozni mind a párválasztás, mind a pályaválasztás terén. Sajnos - mint későbbi megvilágosodásom nyomán rájöttem -  többnyire magamnak köszönhettem azt, hogy hibát hibára halmozva, rossz célokat kitűzve, olykor határozottan gyermeteg elképzelésekkel haladtam azon az úton, amit akkori véleményem szerint nem én építettem. Jártam rajta, de nem volt közöm ahhoz, hogy milyen kövekből épült.

Nem is nagyon érdekelt.

Annyira lefoglalt saját megfellebbezhetetlen elgondolásom az Élet nevű probléma megoldása ügyében, hogy elképzelni sem tudtam, nem is akartam azt, hogy bár létezhet egy Sors nevezetű irányító, attól még magunk is kovácsolhatjuk a szerencsénket, ha úgy alakul.

Gondolkodni.

Azt kellene olykor, megállni, és mielőtt teszek valamit, gondolkodni, ami oly kevéssé jellemző rám. Na igen. Utólag mindig nagyon okos vagyok, és most, amikor visszatekintek arra jutok, hogy bármennyire is a Sors keze vezetett engem ballépéseim ösvényén, én bármikor kiszállhattam volna. Mert a Sors csak irányt ad, azt, hogy hogyan járok azon az úton, melyet kijelöl, hogy kiket veszek magam mellé útitársnak, én magam döntöm el...  

***

1999. októben 10-én, halálom napján még száz százalékosan biztos voltam abban, hogy az élet, amit élek másképp nem is élhető, az irány, amerre tartok az egyetlen lehetséges, és elképzelhető. Eszembe sem jutott elgondolkodni azon, amit ma már teljes biztonsággal tudok, hogy rossz úton jártam, és ha akkor nem halok meg, ha akkor nem születek meg újra, akkor maradok ezen az úton és sosem változik meg az életem. Meg kellett, hogy változzon. Itt most nyugodtan gondolhatnék arra, hogy a Sors keze „lépett” közbe, és neki köszönhetem a traumát, ami a gondolkodásomat megfordította, és olykor hiszek is ebben, bár a változást inkább a történtek után érthető átalakulásom okozta. Ezt nyilván senki nem vette észre, mert látható jelei nem voltak, bár arroganciám, és hitem abban, hogy amit teszek az úgy helyes, ahogy, erősen lecsökkent. Feküdtem a hófehér ágyon a hófehér teremben, és fáztam. Annyira fáztam, hogy el sem tudtam azelőtt képzelni, hogy ilyen fázás lehetséges. Reszkettem, sötét volt. Nem tudtam, hogy hol vagyok és miért. Nem tudtam, hogy mit keresek a fehér terem fehér ágyában, aztán egy puha takaró borult rám, és lassan megszűnt a didergés. Anyám hangja, apám hangja, az öcsém hangja. Biztonság. A negyedik hang nem hiányzott. De aztán meghallottam azt is. A szememet becsuktam, és nem nyitottam ki. Reméltem, hogy álmodom. Amikor legközelebb kinyitottam a szememet, sötét volt. Ugyanabban a szobában, ugyanabban az ágyban feküdtem, de már éreztem, hogy kötött vagyok. Kötött egy állványhoz, ami a nyakammal állt összefüggésben. Istenem, a nyaki verőérrel. Kötött még egy állványhoz, ami a karomhoz, a vénámhoz ragaszkodott. Hol a fenében vagyok, és pláne miért?

- Infúzión vagy, ne mozogj! – hallottam egy ismeretlen, lágy férfihangot nem messze tőlem. – Ha kirántod a nyakadból elvérzel itt nekem, nincs anesztes a közelben, aki helyrehozzon.

- Ki vagy? – kérdeztem. – Mi történt?

Egy fiú volt, egy fiatal fiú, aki gondolt rám. Nem ismert, a műtőasztalon találkoztunk, én nem voltam magamnál, ő meg végignézte, ahogy kibeleznek.

-         Kicsit meghaltál, gondoltam megnézem hogy vagy. Még senkit nem láttam így vérezni – mondta, és szavai koppantak a padlón.

-         Meghaltam? – kérdeztem döbbenten, száraz szájjal. Fájt a torkom. – Adsz inni?

-         Csöpögtetek citromot a szádba. Még nem vagy teljesen magadnál – mondta, és éreztem kiszáradt ajkamon a citrom savanyú levét.

-         Fáj a torkom – mondtam.

-         Az intubálástól. Majd elmúlik.

-         Meghaltam? – kérdeztem újra.

-         Ahogy vesszük – suttogta, akkor jöttem rá, hogy nem vagyunk egyedül. A szemem kezdte megszokni a sötétséget, és észrevettem a többi ágyat. Mindegyikben feküdt valaki. – Visszahoztunk időben. De mondhatjuk, hogy ez a nap az új születésnapod…

***

Ez a nap lett az új születésnapom, jól mondta a fiú, akinek a nevére csak azért emlékszem, mert ugyanúgy hívták, mint az öcsémet. Roland. Egy évvel később találkoztam vele, szinte apai büszkeséggel nézett rám, mosolyában benne volt a jól végzett munka öröme, az érzés, hogy amit segített összerakni, az úgy tűnik, hogy egyben maradt. Csak arra nem gondolt, hogy ez az egész egyetlen dologra volt jó. Egyetlen nagyon fontos dologra. Hogy az én gondolkodásom önmagammal kapcsolatban megváltozzon. És most jutottunk el oda, ahol az elején elkezdtem. Hibák, és útitársak. Az útitárs. Vádaskodhatnék, és mondhatnám, hogy ő tehet arról, hogy egészen halálom napjáig az életem olyan szörnyen felületes, és elhibázott volt, de ma már nem tehetem. Ma már nem, mert tudom, hogy egyes egyedül az én döntésem volt, amikor vele maradtam. Igaz, hogy féltem attól, hogy mi történik, ha már nem leszek vele.  Igaz az is, hogy agresszív volt és én féltem tőle, ha felszívta magát és kidagadt az a kék ér a homlokán. De mindez nem tartott volna vissza attól, hogy kiszálljak. Sokkal erősebb kötelek tartottak fogva. A megszokás. Például. Olyan erő, szinte nagyobb erő, mint a szerelem. Illetve összekeverhető erő. Könnyedén, ha az ember túl fiatalon, túl tapasztalatlanul vág bele egy életre szólóan. Azt hittem, hogy ez szerelem. Csak halálom után jöttem rá, hogy dehogy. Akkor még nem tudtam, hogy mi a szerelem, de azt igen, hogy ez, amit érzek, nem az. Ennyi év után azonban nehéz volt a változás. Bonyolult a női lélek és az elme, nem egyszerűen szeret, vagy nem szeret, árnyaltan, sokféleképpen, akár önmaga ellen is… Összenőttünk, egymáshoz nevelődtünk, csiszolódtunk, és az emlékek, a javak, a munka mind-mind olyan drótkötél volt, amiről azt hittem, hogy eltéphetetlen. Ostoba voltam. Mert amit én nem szerelemből évekig érte, mellette tettem, éltem, addig ő ezt nem úgy értelmezte, ahogy én, és egy egészen másfajta életet élt, mint én gondoltam. Furcsa, hogy milyen sokféleképpen lehet értelmezni egy kapcsolatot. Milyen sokféleképpen lehet megélni is azt. Ő úgy értékelte, hogy beleférnek bizonyos dolgok egy ilyen kapcsolatba, én pedig homokba dugtam a fejemet, mert nem akartam tudni azt, amit a lelkem mélyén tudtam. Nem volt nagyon nehéz, sokan próbálták felnyitni a szememet, de én nem hagytam. Megsértődtem. Vádaskodtam. Összevesztem. Mindenkivel. A corpus delicti is csak csalás volt, rosszul láttam, rosszul éreztem. Ragaszkodtam hazug életemhez. Én is hazudtam. Azt hazudtam, hogy nem hazudok. Mert annyira erősen hittem benne, hogy egy életet így kell élni, és egy férfi akkor igazi férfi, ha képes irányítani annyira, hogy a nő vakon kövesse és higgye el neki, hogy az a jó és üdvös, ahogyan ő elképzeli a kapcsolatot férfi és nő között.
Hm.
Nem tűnt fel nekem az, ami mindenki másnak feltűnt. Nekem nem, mert én benne éltem. Megtalálta a zsák a foltját, a hazug megtalálta a végtelenségig naivat, aki annyira hinni akart neki, hogy minden mást és mindenki mást elutasított. Amikor teljesen nyilvánvaló volt, hogy harmadik személy is jelen van, akkor sem hittem el, mert ő azt mondta, hogy nem így van.

Pedig nem voltam szerelemes belé.

Eleinte talán volt valami ehhez hasonló érzés, de akkor, amikor olyan szürreálisan gazdag és felületesen csillogó lett az életünk, akkor már biztos, hogy nem. El akartam költözni sokszor. Nem bírtam. Összepakoltam, aztán kipakoltam. Annyira hozzám nőtt, hogy képtelen voltam elhagyni és elképzelni az új életemet nélküle. Pedig már rossz volt. Minden percben taktikázni, hogy ne bőszítsem fel. Minden percben megfelelni, hogy jó kedve legyen… Milyen hülyén hangzik… Pedig így volt. Nehéz megfogalmazni, hogy mi tartott mellette. Nyilván komplexusokat is sikerült belém nevelnie, melyek megakadályoztak abban, hogy könnyedén, bízva önmagamban kiszálljak az egészből. Nem tudtam elképzelni nélküle az életemet, annak ellenére, hogy már nem szerettem.

Sosem éreztettük a másikkal a szeretetünket. Úgy értem, hogy nem voltak kedves kis gesztusok, cicás összebújások, könnyű, oktalan csókok, vagy összeölelkezések. Mások előtt pláne nem. Azt gondoltam, hogy ez így jó, és a romantika maga a nyál. Azt hittem, hogy egy igazi kapcsolat nem a külsőségeken múlik és ez igaz is, de ha az embert soha nem ölelik át, csak úgy, ha soha nem kap egy puszit a homlokára csak úgy, akkor az olyan szánalmas, nem? Eleinte próbáltam gyakran megérinteni, csak azért, hogy érezzem, ott van, de ő nem szerette. Már akkor tudnom kellett volna, hogy furcsa… Aztán hozzászoktam az „értelmetlen” kedveskedő fizikai kontaktus nélküli élethez. Mert egyéb fizikai kontaktus azért volt. Addig csiklandozott, amíg nem üvöltöttem a kíntól. Tudnom kellett volna, hogy szadista. Az volt. Nem fenyített testileg, engem nem, de nem azért, mert nem lett volna rá képes, vagy nem tette volna meg, ha én nem vagyok annyira okos, mint amennyire okosnak hittem magamat. Nem bőszítettem. Tudtam, hogy hol a határ, tudtam, hogy mikor kell felhúzni az edzőcipőmet, és csendben lelépni pár órára. Milyen szánalmas ez is, ugye? Ha ezt láttam volna otthon, megérteném önmagamat, de nem. Nálunk ez nem volt téma, nem volt szokás. Nálunk nem volt férfi és nő között hatalmi különbség, a szüleim egészen másképp élnek. 

Nem tudom, hogy hogyan tudta nekem bemagyarázni azt, hogy ez így normális. 

Amikor meghaltam, már két éve nem voltunk együtt. Mégis együtt voltunk. Nekem nem volt más, csak ő, ő úgy tett, mintha nem volna neki más, csak én. Neki volt más, akinek ugyanazt mondta, amit nekem. Hivatalosan nem voltunk együtt, nem hivatalosan még mindig együtt voltunk, nem hivatalosan, ha valaki őt kereste és nem találta, akkor nálam kereste, és többnyire ott megtalálta. Azt is hittem, hogy ez így jó, bennünket semmi nem tud elválasztani.

Nem vettem észre, hogy kifosztott.

Testileg, lelkileg, anyagilag. Azért nem vettem észre, mert nem hihettem el, hogy velem, akivel ennyi évet lehúzott, képes megtenni. Megtette. Akkor ő már csak magára gondolt. Igazából ő mindig csak magára gondolt, nekem pedig nem kellett volna folyton magamból kiindulni…

***

Anyám imádkozott értem. Imádkozott a Szűz Máriához, hogy ne haljak meg, épüljek fel és legyek olyan vidám, amilyen voltam. Amikor kitoltak a műtőből, azt mondták, hogy elájult.

Nem vagyok vallásos. Apám materialista, anyám nem Isten tagadó, de a családból senki sem jár templomba, és az esti, vagy asztali imádság sem jellemző. Anyám akkor mégis nagyon imádkozott, és úgy tűnik, hogy jól, mert sikerült újjászületnem. Akkor, abban a fehér ágyban, fehér teremben egy új ember született, egy olyan ember, aki végre úgy döntött, hogy kezébe veszi a sorsát. Érdekes, hogy halhatatlannak hittem magamat egészen a halálomig. Azt gondoltam, hogy semmi, de semmi nem képes megölni, bármit megtehetek büntetlenül és túlélem. Csak akkor világosodtam meg afelől, hogy az élet milyen törékeny valami, amikor majdnem örökre véget ért. Felelősség. Ezt a szót addig a napig nem ismertem. Felelősséget vállalni tetteinkért, önmagunkért, na ezek a kifejezések nem szerepelt a szótáramban.

Mindent könnyedén vettem. Úgy látszott, hogy rajtam semmi nem fog, sem az anyai intelem, sem az atyai pofon. Már akkor elrontottam mindent, amikor az érettségi után nem tanultam tovább. Nem akartam tanár lenni, mint a családomból oly sokan, mert a tanárok nem keresnek pénzt. ’89-ben érettségiztem, a zavaros, zűrös ’89-ben, amikor azok jártak jól, akik ügyeskedtek, és aki éjt nappallá téve tanult, annak csak a betevőre jutott. Nem volt becsülete a diplomának, az értelmiséginek, sokkal inkább a friss vállalkozóknak, akik az anarchia közeli új világban meg tudták szedni magukat. Nem tanultam tovább egyetemen, pedig az eszem megvolt hozzá. Hm. Dolgozni akartam, pénzt keresni, jól élni. Akkor találkoztam vele. Vele, akivel ezután életem 10 évét töltöttem, és aki meghatározta a fiatalságomat. Vele, aki tíz év után el tudott venni tőlem mindent, mindent, ami az enyém volt, mindent, amiért én dolgoztam, még azt is, amiért a szüleim dolgoztak.

Nyolc évvel a halálom után azt mondom, nem bánom. Ha akkor nem kell újrakezdenem az életemet, ha akkor nem tudok más szemmel nézni az egész világra, még mindig tőle függök, az ő életét élem, nem ismerem az igazi érzelmeket, és nap, mint nap attól félek, hogy mikor szakad el nála a cérna.

Mindegy.

Ma már hálás vagyok a létező, vagy nem létező Sorsnak, hogy így megforgatott, szétszedett és összerakott. Olyan dolgokra döbbentem rá, miután kinyitottam a szememet, melyeket addig észre sem vettem. Arra is rájöttem, hogy nem vagyok egyedül az ostobaságommal. Oly sokan hiszik azt, hogy úgy jó az életük, ahogy van, bár elégedetlenek a társukkal, bár elégedetlenek a körülményeikkel, bár elégedetlenek önmagukkal, mégsem szállnak ki. Miért? Mert nagy úr a megszokás. Valami iszonyúnak kell történnie ahhoz, hogy az ember képes legyen változtatni.

Nem volt könnyű. Miután összeraktak, elköltöztem a városból. Tulajdonképpen meg akartam szakítani minden addigi kapcsolatomat a családom kivételével. Új embereket, új kapcsolatokat akartam építeni, hogy a változás valóban változás legyen. Sikerült. Egy évvel a halálom után már új barátaim voltak. Új emberek vettek körül, a szívem azonban jéghideg volt. Ez nagyon idétlenül hangzik, de így igaz. Senki nem tudott a közelembe férkőzni annyira, hogy valóban érdekeljen. Se férfi, se nő. Se barát se szerető. Sok ember vett körül, de nem szerettem senkit. Használtam őket, nem önmagamat adtam, csak egy felvett pózt, ami sérthetetlen volt. Nem lehetett engem bántani. Semmim sem volt. Se pénzem, se lakásom, se lelkem. Üres voltam, mint egy kifosztott ékszerdoboz. Csak a csinos burok, belül semmi.

Igyekeztem pedig megtölteni. De a félelem mindig visszatartott. Nem akartam újra átélni a csalódást, nem akartam, hogy valaki megint túlságosan beférkőzzön a lelkembe, annyira, hogy elveszítsem miatta önmagamat. Az nem jutott eszembe, hogy attól, hogy ő már nincs, nem nyertem vissza önmagamat.  Fel kellett volna dolgoznom, és megtudnom, hogy ki is vagyok tulajdonképpen, ki az a lány, aki tizenkilenc évesen elveszett, és huszonkilenc évesen megszületett újra.

***

Ostoba, hibás döntéseim kísértettek.

Az ő döntéseit én szenvedtem meg. Az üzleti döntéseit is. Én persze dönthettem volna másképp, de mertem volna? Olyan szépen lefestette a jövőt, olyan színekkel ecsetelte a remek lehetőségeket, hogy eszemben sem volt kételkedni benne, pláne, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy engem bármilyen kétes kimenetelű ügybe belevihet. Miért tenné? Hisz összenőttünk, ő én voltam én meg ő.

Halálom után pár héttel átértékeltem az életemet, a döntéseimet, az ő döntéseit, mint egy épp eszmélő gyerek úgy döbbentem rá, hogy kihasznált, és felhasznált, és akkor meg akartam szabadulni az addig elkövetett összes hibától.

 A rossz döntésektől azonban nem lehet csak úgy megszabadulni. Azért nagyon meg kell dolgozni, hogy az ember véget vessen a hibák sorozatának. Ballépéseim termékei még három év múlva is fel-felbukkantak, és akkor már a tűrőképességem határán álltam. Amikor mindent jóvá akartam tenni, amikor már úgy hittem, hogy mindent jóvá is tettem, főleg olyan dolgokat, amiket el sem követtem, mindig előbújt a szekrényből egy csontváz, hogy halálra rémítsen. Kész idegroncs voltam, sosem tudtam, mit hoz a következő nap, milyen régi rossz döntésem szövődménye ér utol.

Sosem fogom elfelejteni, amikor évekkel később valami parkolási csekkért kellett mennem a postára, és sírógörcsöt kaptam, mert azt hittem, hogy valami szörnyűség történt, azért kapok ajánlott levelet. Az öcsém furcsán nézett rám, épp a szeme láttára omlottam össze. Emlékszem, rám csodálkozott, és értetlenül kérdezte, hogy mi történt velem? Mitől lettem ilyen idegbajos? Régen sokkal lazább voltam… Na igen. Régen nem érdekelt semmi. Annyi bajom volt, hogy egyel több már nem számított. De amikor épp úgy érzed, hogy rendbe raktad az életedet, sok-sok áldozat árán, és még mindig, évek múlva is felbukkannak a múlt sötét árnyai, akkor egyszer csak összeomlasz, váratlanul, egy apróságtól, amin mindenki más, a legmerevebb ember is csak nevetne…

Sors. Vajon a Sorsra foghatom-e, hogy hibát hibára halmoztam tíz éven keresztül? Ráfoghatom-e a Sorsra, hogy képtelen voltam a saját vágyaimat, saját akaratomat a másik vágyai, álmai elé helyezni? Nem tudom. Tíz évig azon fáradoztam, hogy az ő álmait valósítsam meg. A sajátomat sutba vágtam.

Bár sok évet elvesztegettem, sok évig éltem szinte értelmetlenül más életet, mint amilyet szerettem volna, mégis igaz a mondás, hogy teher alatt nő a pálma. Én ma pálmaként magasodok szürke, halálom előtti életem fölé, és magasból, mostani nyugodt, boldog és általam választott életem magaslatáról tudok visszatekinteni akkori önmagamra, értékelni akkori önmagam buta, vagy éppen kétségbeesett lépéseit... Nehéz volt, de itt vagyok. Ehhez az kellett, hogy nyolc évvel ezelőtt meghaljak egy pillanatra.