Ralf nagy lendülettel futott fel a fehér, mediterrán villa lépcsőjén. Körül sem nézett a gyönyörűen parkosított előkertben, rohant, hogy minél hamarabb magához ölelhesse az anyját.
Nem találkoztak két hónapja, Ralfot üzleti ügyei Németországba, sőt olykor a tengerentúlra szólították, míg édesanyja szeretett városában, Isztambulban maradt. Berontott az ajtón, és a hangulatos, európai ízlés szerint berendezett előcsarnokban elkiáltotta magát:

- Mama! Itthon vagyok! Hol vagy már?

Hallotta, hogy sietős, tipegő léptekkel közeledik valaki, tudta, hogy az anyja nem lehet, hisz ő olyan, mint egy katonatiszt. És valóban. Apró öregasszony lépett be az ajtón, ráncos arcán széles mosoly ült, kezét ölelésre tárta. Ralf felkapta, és megpörgette a nénikét, aki tiszta szívből nevetett, mint egy kisgyerek:

- Ali! Kedveském! Drága szentem! Csakhogy hazaértél végre! – mondogatta könnyes szemmel.

- Haila! De szép vagy még mindig! – rikkantotta Ralf nevetve, ahogy újra talpra állította öreg dajkáját.

- Menj már, te szemtelen kölyök, mert elnadrágollak! – fenyegette meg felemelt ujjával viccesen.

- Ugyan már Haila! Akkor sem püföltél el, amikor megérdemeltem volna! Pont most fogsz, amikor már fel sem érsz – szemtelenkedett tovább kacagva a férfi. Olyan szeretettel beszélt az idős dajkával, mintha az édesanyja, vagy inkább a nagyanyja lett volna.

Ekkor ért az előcsarnokba Ralf anyja. Elbűvölő jelenség volt. Már elmúlt ötven éves, de nyugodtan letagadhatott volna jó pár évet a korából. Hatalmas hajkoronáját kontyba csavarva hordta, de Ralf tudta, hogy milyen gyönyörű anyja aranyszőke hajzuhataga. Tartása egyenes volt, arcával az idő kegyesen bánt, szépen öregedett, nem hagytak rajta nyomot keserű gondolatok, fájó emlékek. Ragyogó kék szemét Ralf tőle örökölte, és ahogy egymásra pillantottak, értő, egymást jól ismerő tekintetük melegséggel telt meg.

- Ralf – mondta az anyja mély, különleges tónusú hangján. – De jó, hogy itt vagy kisfiam. Magához ölelte a férfit, és úgy tartotta néhány másodpercig.

- Drága Mama! El sem hiszem, hogy végre újra Isztambulban vagyok. Kimondhatatlanul hiányoztatok.

- Menj Ralf! Dobd le ezeket az átizzadt ruhákat, ebben a fülledt melegben kínzás egy férfit öltönybe öltöztetni – simított végig fia karján. - Aztán ha felfrissültél gyere a kertbe, ott vár az ebéd … Már nagyon vártam, hogy ne csak telefonon, hanem személyesen is beszélgethessünk.

- Rendben. Fél óra, és lenn leszek. – mondta Ralf, és felsietett az előcsarnokból az emeletre vezető lépcsőn.

A szobája a villa első emeletén volt, kilátással a Boszporuszra, mely fölött éjszaka a csillagok és a város fénye keveredett. Belépett a hófehér, drapp és barna színnel berendezett hálószobájába. Minden alkalommal, amikor külföldi útjairól, hosszabb idő után hazatért elfogta a vágy, hogy soha többé ne hagyja el Isztambult, vagy akár ezt a házat. Kilépett a hatalmas balkonra, melynek sarkaiban rózsaszín és bordó virágok sokaságával borított leanderek nyújtóztak, közben meglazította nyakkendőjét és elkezdte kigombolni fehér ingét. A távolban a Boszporusz acélszalagja kígyózott, lenn a kertben a fátylakkal díszített kis lugasban az asztalt épp Haila terítette. Anyja királynői tartással állt a lugas másik végénél, és ugyanabba az irányba nézett, mint ő az előbb. A tengerszoros mindkettőjüket lenyűgözte, az anyját különösen, aki nem itt született, aki szerelemből élt itt, és nem csak egy férfiba lett szerelemes annak idején, hanem Isztambulba is, ebbe a keverék, multikulturális városba, mely határ két földrész között, s hol a Boszporusz, mint valami választóvonal elválasztja, vagy éppen összeköti Európát Ázsiával.
Ralf lehetőséget kapott az élettől, hogy két országban, két kultúrában is otthon érezze magát, azonban mégis tudta, hogy hol az otthona. Németországban a nagyvilági, nyugat-európai életet is sajátjaként élte, ugyanakkor minden alkalommal, amikor Isztambulban leszállt a gépe, rátört az érzés: hazaért.

A kertben anyja már az asztál ülve várta. Mosolyogva nézett felnőtt fiára, akire annyira büszke volt, szíve mindig örömmel telt meg, amikor újra hazaért. Nem bánta, hogy az üzlet folyton idegen országokba szólította Ralfot, mert azt szerette volna, hogy mielőtt megállapodik, igazán világot lásson. Ne csak két hazáját ismerje meg, hanem minden lehetséges kultúrát, ami szélesíti a látókörét. Most, hogy már elérte a huszonnyolcadik évét Elisabeth úgy gondolta, hogy fia okos, művelt, világlátott, nyugodt férfi lett, aki megérett a családalapításra.

- Mama! – ült le mosolyogva az asztaloz Ralf. Fehér nadrágban, és fehér ingben frissnek, és szinte kipihentnek látszott. Néhány óra repüléstől nem is lehetett igazán fáradt, hisz sokszor előfordult az is, hogy Amerikába repült, s másnap, alig egy-két óra alvás után már fontos üzleti tárgyaláson vett részt, majd visszarepült Európba.

- Nézd csak mit készített neked Haila! – mosolygott az anyja is.

Ralf már az illatokból sejtette, hogy piláf készült a konyhában, és biztos volt benne, hogy padlizsánsaláta és frissen sütött baklava is kiegészíti a menüt, a mézes, diós ragacsosan, fantasztikusan édes sütemény nélkül ugyanis Haila elképzelni sem tudott egyetlen ebédet sem. Ezt a véleményét Ralf is osztotta, bár Németországban tökéletesen elégedett volt az európai koszttal is. Nem véletlenül a mediterrán konyhát részesítette előnyben, hiszen az hasonlít leginkább a török ételek ízvilágára.

- Tegnap Aminával voltunk vásárolni. Mikor látogatod meg? – kérdezte az anyja.

- Természetesen még ma. Már telefonáltam neki a reptérről, és úgy beszéltük meg, hogy ebéd után tiszteletemet teszem náluk. Az édesapja is szeretne velem megbeszélni néhány dolgot, nem is csoda, hisz két hónapja vele sem találkoztam, csak telefonon és Interneten tartottuk a kapcsolatot. Nagyon izgatja az új lehetőség az Egyesült államokban, amit legutóbb derítettem fel. Úgy tűnik, hogy érdemes lesz ott is nyitnunk egy képviseleti irodát.

- Engem azért jobban érdekel, hogy mi a véleményed a menyasszonyod új hóbortjáról… - nézett rá nevetve az anyja. Ő örült neki, hogy leendő menye belevetette magát a tanulásba, és művészettörténészként akar diplomázni, de aggódott is, mert félt, hogy Ralfnak ez nem fog tetszeni.

- A tanulásra, vagy a festészetre gondolsz?

- Elsősorban a tanulásra. Én, őszintén szólva örülök neki, hogy egyetemre jár, úgy látom, hogy ez nem fog a kárára válni.

- Én is úgy gondolom, bár jobban örülnék, ha inkább a jövendőbeli feleségszerepére készülődne ilyen lelkesen. Szerintem ez az egyetem inkább csak bolondéria nála. Természetesen nem szólok bele, hogy mivel tölti az idejét, de semmi szüksége rá, hogy még többet tanuljon… Más dolog persze a festészet, azzal remekül le tudja magát kötni, és szépek is a munkái… Láttad már miket alkot?

- Igen, néhány akvarellje nagyon megfogott. Igazán tehetséges, bár nem kiugróan… valóban hobbiként gondol a festészetre, tisztában van a korlátaival – tette le az evőeszközt Elisabeth. – Miért zavar ennyire, hogy tanul ez a lány?

- Nem zavar… remélem, hogy őt sem zavarja meg. Én örülök, hogy bájos és művelt feleségem lesz, akit bemutathatok bármelyik üzletfelemnek, és nem vallok vele szégyent, de hagyományos feleséget szeretnék, nem egy dolgozó, túlemancipált nőt, akinek mit sem számítanak a tradicionális értékek és az általam annyira fontosnak tartott családmodell.

- Én sem voltam épp hagyományos feleség… - mondta az anyja komolyan a fia szemébe nézve. - Hátrányát érezted valaha is annak, hogy széles az érdeklődési köröm?

- Nem, de te nem akartál dolgozni, miután apámat megismerted. Te az irodalomban, művészetekben és a jótékonysági munkában találtad meg magadat, nem akartál apámtól egy percre sem elszakadni. Attól félek, hogy Amina viszont…

- Ugyan már fiam! Ne légy ennyire vaskalapos! Mintha nem is én neveltelek volna! Amina remek nő, és eszében sincs másképp élni, mint amiben kamaszkorotokban megegyeztetek… - nevetett Elisabeth a régi emléken, amikor a két gyerek eljegyezte egymást a ház kertjében, épp itt, a lugasban, a fehér fátylak szellő lobogtatta árnyékában. Elisabeth egy padon ült a sövény mögött és olvasgatott, így Ralf és Amina nem láthatta, de ő hallotta minden szavukat, minden ígéretüket, amit egymásnak fogadtak tíz éve. Ralf is elmosolyodott.

- Kihallgattál bennünket?

- Véletlenül. Itt ültem a sövény mögött – mutatott a természetes kerítésre Elisabeth, ami a lugas mellett húzódott. – Nagyon örültem, amikor két éve újra egymásra találtatok… Mi lenne, ha holnap rendeznénk egy vacsorát annak örömére, hogy hazajöttél?

- Remek! – mondta Ralf, aztán eszébe jutott a repülőn történt eset. – Szeretnék meghívni két német nőt, akit a repülőn ismertem meg. Nem gond?

- Németek? Nem! Persze! Sőt! Nagyon örülök, ráfér a társaságra egy kis vérfrissítés…

- Akkor fel is hívom őket, hogy így készüljenek… A kocsit is értük küldöm, rendben? Hogy is találnának ide, hiszen nem ismerik a várost!

Folyt.köv.