Fullextra.hu

:
8.

Mentem, mendegéltem. Nem siettem, mindenre volt időm. Sétáltam a tó partján, jól megnéztem egy részen, ahol kijött a víz, és a nádas a partra, s ahol a békák elmebeteg koncertet rendeztek. Nyugodtan ballagtam, volt időm, senki nem tartózkodott otthon, amikor elindultam. Mindenkinek sürgős reggeli dolga akadt, és én nem bántam. Most legalább szemügyre vettem a fűzfákat, jé, levelük is van, és a hétvége járt az eszemben. A kirándulás. Tudvalevő, hogy mi úgy kirándulunk, hogy én nyomom a gázpedált, meg kormányzok, a párom meg nézelődik, vagy fordítva. Aztán néha azért kiszállunk a kocsiból, ha már nagyon elfáradtunk a vezetésben, és sétálunk egyet, nem sokat, csak olyan lazán, semmi lógó nyelv, meg fújtatás, lihegés, csak lájtosan, nehogy megzakkanjunk. Most is kigondoltam, hogy menjünk valahová túrázni, és végül kikötöttünk Szigetmonostoron. Felfedeztünk egy édes kis cukrászdát, és azon nyomban megkívántuk a fagyit. Cukiba be, három-három gombóccal ki. Javasoltam, hogy együk meg a fagylaltot a természet lágy ölén, azaz a cukrászda kertjében terpeszkedő faalkalmatosságra telepedve, amikor észrevettem, hogy srégan, de azért szemközt egy lovarda van, lovakkal! Tudom, hogy ez nem furcsaság, nekem azonban rögtön bevillant egy régi kép.

Úgy nyolc éve rádöbbentem, hogy nem tudok lovagolni, és ezt a hiányomat azonnal pótolni kell. Nem élhetek ezentúl a lovaglás tudománya nélkül, mert az elegáns, egészséges, és különben is tök szépek a lovak. Nem beszélve comberősítő mellékhatásukról. El is mentem egy helyre, ahol az egyik ismerősöm tartott lovakat, és kértem, hogy tanítson meg erre a sportra, lehetőség szerint egy szempillantás alatt. Hozzátenném, hogy ez a lovarda nem a jómódú emberek sznobizásának helyszíne volt, mindenféle ember tartotta itt a lovát, még a rendőrség is. A csávót, aki felvállalta oktatásomat Tibinek hívták, a lovat, amit alám rakott pedig Ritmusnak. Ritmus rendőrló volt. Ezt nem Tibitől tudom, csak úgy kitaláltam, mert én még ekkora batár állatot csak elefántban láttam, lóban soha. De ez volt, ezt kellett szeretni, végül is ingyen kaptam a tanítást. Valahogy feltoloncoltak Ritmusra, nehezen, de minden a helyére került, majd Tibi elkezdett bennünket száron vezetni. Körbe, körbe. A ló unta. Egy idő után én is. A ló lógatta a fejét, én meg folyton attól tartottam, hogy fejjel előre lecsúszom róla. De csak mentünk, körbe, körbe, aztán egyszer csak Ritmus meggondolta magát, és felágaskodott. Két lábon állt, én meg rajta. És fennmaradtam! Olyan büszke voltam, mint még soha. Tibi egy kicsit megrendszabályozta a lovat, aztán untuk tovább egymást a körökön. Tibi azt mondta, amikor a ló megállt legelészni, hogy vágjam bele a sarkamat a véknyába. Én meg ellenkeztem, nem képzeli, hogy fájdalamat okozok egy lónak! Nem vágtam bele a sarkamat, nem rángattam azt a madzagot, amit a szájába adott (azt hiszem zabla, de már nem emlékszem a tudományos szakkifejezésekre), és Ritmus újra bepróbálkozott. Felágaskodott, én kiröhögtem. „Hülye ló, nem újít.” Aztán felcsapta a farát ugyanabban a minutában, én meg elrepültem, mint egy darab fagyott kutyaszar, amibe jól belerúg az ember, amikor kőnek nézi. Messze értem földet. Nagyon messze. Fogalmam sincs, hogyan repülhettem ekkorát. Tibi akkor visszaültetett Ritmusra, nehogy az legyen, hogy aztán soha többé nem ülök lóra. Be voltam rezelve. Keményen. Legközelebb megmondtam, hogy nekem Ritmus nem kell. Szemét rendőrló. Megkaptam Pannát. Panna kisló volt. Nem póni, és nem csikó. Kisló és kész. Ráadásul kövér. Akkora pocakja volt, hogy csak azért nem ért le a lábam róla, mert a tartálya feltartotta. Esküszöm, hogy a törpelovon jobban féltem, mint a szörnyeteg monstrumon. Billegtünk Pannával ide-oda, mérhetetlenül hülyének éreztem magam, és úgy is néztem ki. Egész végig az járt a fejemben, nehogy Panna megszakadjon, sérve legyen, alattam lehelje ki a lelkét, vagy ilyesmi. Itt purcant ki a lovas karrierem, mert Ritmustól rettegtem, Panna meg idiótát csinált belőlem. Ennyi volt a választék, úgyhogy többé nem ültem lóra.

Ez viszont nem akadályozott abban, hogy gyönyörködve megszemléljem a lovarda állományát, már amit látni lehetett. Volt vagy három karám. Mindegyikben két ló lebzselt, egy nagy, meg egy kicsi, anya és gyermeke, gondoltam én. A karámokat villanypásztor védte, ki volt írva, hogy nem szabad etetni a lovakat, meg hogy áram alatt van a kerítés, úgyhogy kezeket el! Amint a pacik megláttak bennünket, egyből jöttek a kerítéshez, én meg meglehetős aggodalommal figyeltem őket, nehogy megrázza valamelyiket az áram. De nem. Olyan okosak ezek, mint a Nap. Aztán amikor látták, hogy tőlünk nem számíthatnak kajára – bár én többször megemlítettem nekik, hogy adnék a fagyimból, de tiltva vagyon – akkor lekoccoltak, és tették a dolgukat, amit addig. Csinálták a nagy semmit. Volt ott két brutális méretű kutya, ilyen medveformájú, de minden szinten letojták, hogy mi ott vagyunk. Az egyik becsületből nekiállt illetve feküdt ugatgatni repedtfazék hangon, látszott, hogy a saját hangját is unja, ennyi volt a házőrzés.

Na mindegy, a lovak szépek voltak, én meg elérkeztem célomhoz, és stoppoltam. Dög meleg volt. A kutya sem állt meg, már azt hittem, hogy ott maradok magnak, vagy mehetek szégyenszemre HÉV-vel, amikor egy Mercédesz fékezett mellettem. Egy MERCÉDESZ!

- Juhéjj! – gondoltam! – Megfogtam az Isten lábát, ebben tutkó, hogy van klíma. Benéztem az ajtón, és udvariasan köszöntem:

- Jó napot! Elvinne az Árpád hídig?

- Farolj be Cicukám! – jött a pincemély válasz, én meg befaroltam, bár a „Cicukám” némileg aggasztott. Ránéztem a pasasra, és azonnal tudtam, hogy megint nem a megfelelő helyen vagyok.

Sötét bőrű fickó vigyorgott rám ezerhatszáz foggal. Lehetett úgy ötven körül, az arca barázdált, ráírta magát az éjszaka, a haja fekete, és hátranyalt, a nyaka fukszos, nagyon fukszos, és a karján is lógott pár százezer forint.

- Na mesélj! Miért stoppolsz? Tán olyan keveset keresel, hogy még buszjegyre sem telik? – kérdezte, miután elindultunk a forgalomban.

- Nem egészen. – válaszoltam, és kielégítettem a kíváncsiságát.

- Nem akarsz másik munkát, Cicuka? Én el tudnálak helyezni, nem kéne bejárnod a belvárosba! – ajánlotta, és elővett egy cigarettát.

Sejtettem, hogy milyen munkát ajánlhat, úgyhogy nem szólaltam meg. A pasas rágyújtott, és mélyen leszívta a füstöt. Miután én egy éve leszoktam a dohányzásról, eléggé zavarta a füst, de mit tehettem? Még az ablakot sem húzhattam le, mert akkor minek a klíma, ugye.

- Ugye nem zavar a füst? – nézett rám hirtelen.

- Dehogyis. – mondtam, mert mit is mondhattam volna, mikor már rágyújtott.

- Na kell munka? – kérdezte.

- Milyen munka? – kíváncsi lettem. Csúnya dolog, de nagyon kíváncsi vagyok.

- Lehet válogatni. Neked szállodásat szánnék, nem utcait. Annál azért többet érsz. Diplomád van? Nyelvet beszélsz?

- Van. És beszélek: De minek ehhez diploma?

- Egy szállodában mégsem alkalmazhat az ember tanulatlan lányokat. Ott külföldi üzletemberek szállnak meg, vagy magyarok, mindegy, de kell az intelligencia, meg a műveltség. – magyarázta, de nem igazán győzött meg, hogy minek ehhez a diploma. Szerintem egy sima érettségivel is el lehet szórakoztatni akárkit.

- Mégis mi lenne feladat? – érdeklődtem, mint aki nem bír magával. Annak ellenére, hogy az ajánlat vérlázító volt, azért valahol jól esett a májamnak.

- Hát… tudod, amit a szállodában kell. Ez nem túl nagy hely, inkább csak panzió, de elég jó a forgalmunk. Vendégfogadásra keresek valakit. Tudod… - mondta, és jelentőségteljesen rám kacsintott.

- A fene essen beléd, Te mocskos görény! – gondoltam.

- És az utcai? – kérdeztem a gondolataim szavakba öntése helyett.

- Az a felhajtás. Az kemény. Télen-nyáron az utcán, abban a kis ruhában. Az durva. Nem is ajánlom, meg nem is vagy hozzá elég masszív.

- Hát köszönöm, de én nem vagyok olyan lány, messze áll tőlem az effajta szolgáltatás… - mondtam nagyon elutasítóan. Miután megtudtam, hogy vagy szállodás kurva lehetek, vagy utcai hajtós, már nem érdekelt az ajánlat többi része.

- Mi bajod a vendégfogadással? – nézett rám elképedve. – Nagyon tisztességes meló, és jól lehet nálam keresni, én becsületesen megfizetem a lányaimat.

- Hát épp ez az! A lányait! Tudom, hogy jól lehet vele keresni, nem hiába csinálják olyan sokan, meg hát azt is tudom, hogy a legősibb mesterség… de nekem nincs ehhez affinitásom, már megbocsásson! – pattogtam csendesen.

Nem akartam felidegesíteni, mert még volt egy buszmegállónyi út a hídig, nem akartam, hogy kidobjon idejekorán a merciből, ami azért iszonyú kényelmes volt. A pasas úgy bámult rám, mint egy elmebajosra, és nem vette észre, hogy a cigijéről lepottyant egy parázs, közvetlenül az ölébe, rá a fantáziadús színösszállítású mackójára.

- Hogy az a jó kurva… - Nem sorolnám, hosszasan káromkodott a kurvapecér, sokat emelgetve kolléganőit, és azok felmenőit. Én csendben meghúzódtam, reméltem, hogy nem rajtam akarja majd a mérgét kitölteni. Odapillantottam az ominózus helyre, ahol egy lyuk éktelenkedett.

- Hupsz. – gondoltam. – A kurvapecér pecérkedője tüzet fogott. – majdnem felröhögtem.

Közben ő lesöpörte magáról a parazsat, eltaposta a gyönyörűséges kocsi gumiszőnyegén, majd kissé ziláltan rám nézett.

- Te…! – puffogta. – Nem kurvákat keresek, hanem recepcióst, meg szórólaposokat. Panzióm van, nem kuplerájom. A lányaim a saját lányaim. Van kettő. Nálam dolgoznak, de egyiknek sincs diplomája, és gyatra a nyelvtudásuk. Minek nézel te engem? Stricinek?

Totálisan megsértődött, teljesen érthető módon. Én behúztam fülemet, farkamat, és lapítottam az ülésen.

- Na itt vagyunk. – mondta. – Az állás tárgytalan.

Kiszálltam, de még annyit szóltam:

- Sajnálom. A nadrágját is.

- Hagyjuk. – mondta faarccal.

Tudom, hogy nem bocsátott meg. Csúnyán belegázoltam szegénybe, de ki hitte volna…? Totál úgy nézett ki, még úgy is beszélt, ahogy egy strici… bár még sosem beszéltem egyetlen stricivel sem…

Folyt.köv