Cím: Tinitonik-1984-III.
Szerző: Angeli - Kelényi Angelika
(01-20-2006 @ 02:14 pm)
:
3.
Bazi lassan megy az idő, még mindig van öt nap az indulásig. Annyira várom már a tábort, hogy aludni is alig tudok. Mondjuk addig sem vesztegetem az időt. Jucussal napi szinten sétálunk a városban körbe-körbe, hátha lecsap ránk váratlanul egy romantikus szerelem. Mint mondtam, engem nem aggaszt egy kicsit sem, hogy egyszerre több vasat tartok a tűzbe, de most kivételesen csak egy van. Na ez aggasztó.
Illetve…lehet, hogy kettő. A kiszemelt éppen az ellentéte Pistinek, és nem vicc, de őt is Pistinek hívják. Úgy tűnik, hogy ebben a városban minden jóképű fiút Pistinek hívnak. Őt speciel Szabó Pistinek. Nagyon gyakori neve van, remélem, a fiú bonyolultabb, mint a neve megjegyezhetősége. Hogy ki lehessen bogozni. Az fontos, különben miről szólna a szerelem, ha nem erről? Megismerésről elsősorban. Nem?
Nekem eddig még senkit sem volt alkalmam kibogozni, hacsak nem vesszük annak a két évvel ezelőtti melléfogásomat, ami konkrétan négy hónapig tartott.
Egyszerre két fiú volt szerelmes belém, Jocó és Lacika. Jocó vagány, nagydumás, jóképű, de sajnos abszolút megbízhatatlan srác volt, míg Lacika maga volt a becsület és a jólneveltség. El sem tudom most képzelni, hogy 12 évesen azon filózgattam, hogy a laza csávó, vagy a rendes, de elég unalmas fickó mellett döntsek. Aztán rám jellemző módon, biztos, ami biztos alapon azt választottam, aki kevésbé tetszett. Hozzáteszem, hogy erős barátnői nyomásra döntöttem ilyen ócska hülye módjára, mert az összes házbeli csajnak Lacika volt az álma. Azok a hatalmas átlátszó kék szemek, szőke, hullámos haj …Hát igen. Biztosan ő volt a szebb fiú, de Jocó…Jocó egy másik kategóriába tartozott. A roppant szórakoztató kategóriába.
Aztán „jártunk” Lacikával. Ez a tevékenység kimerült abban, hogy együtt játszottunk, például fociztunk, suhinkáztunk.
A suhinkázás – gondolom – némi magyarázatra szorul:
A házunk közvetlen szomszédságában egy kertészet terpeszkedett, jó nagy területet elfoglalva az egyébként szuper kilátásból. Itt üvegházakban virágokat neveltek. Valamikor. Amikor a suhinkázás rögös útjára léptünk bűntársaimmal, már csak egy őr vigyázott az „értékekre”, de a kertészet nem üzemelt.
Mi, kölykök, szereztünk jó, hajlékony, úgynevezett suhintható botokat, sárból gombócot gyúrtunk, a bot végére szúrtuk, és az győzött, aki el tudta a sárcsomót „suhintani” egészen az első üvegházig. Elég sok kárt okoztunk így, az őr is gyakran megkergetett és a szülőktől is jócskán kaptunk a fejünkre, ha sikerült elcsípniük bennünket, de ez sem jelentett nekünk akadályt az ugyan kártékony, de nagyon izgalmas játékunk folytatásában.
Na szóval Lacikával ebből állt a járás, illetve miután a szüleim megszerették az „én kis barátomat”, őt is elcipelték velünk a Tisza parti nyaralónkba.
Lacika nagyon belém volt esve, én meg minden igyekezetem ellenére nem voltam belé. Már bántam, mint a kutya, hogy őt választottam Jocó helyett, akivel sosem unatkoztam.
Aztán kezdtem keresni az alkalmat, hogy miként szabadulhatnék meg tőle úgy, hogy közben ő látszódjon a hibásnak. Meg is találtam a patent lehetőséget, és kicsit sem esett nehezemre kiadni az útját, ugyanis megpróbált megcsókolni. Na nekem sem kellett több. Olyan undort és gyomorgörcsöt éreztem, amikor láttam, hogy mire készül, hogy bömbölve közöltem vele a kapcsolatunk végét, és hogy csak nem képzeli, hogy négy hónap után megcsókolhat, hogy egyáltalán megcsókolhat, és hogy perverz. Azt nem tudtam pontosan, hogy mi az a perverz, de azzal száz százalékosan tisztában voltam, hogy nagy sértés, és valahogy a szexszel van összefüggésben.
Ő persze nem értett az egészből semmit, és most már én is tudom, hogy idióta módon viselkedtem, de akkor csak az számított, hogy megszabaduljak a nemkívánatos utánfutómtól.
Hozzátenném, hogy két szék közül a pad alá estem, mert közben Jocó beszerzett magának egy barátnőt, és nehezen, fogcsikorgatva és nagggyon duzzogva, de be kellett ismernem, hogy nagyon jó csaj volt. Sokkal érettebb nálam, és egészen nőnek nézett ki. Úgyhogy csúnyán pofára estem, de a Lacikával történt szakítást egyáltalán nem bántam meg, így legalább túl voltam rajta, ami már igazán időszerű volt, mert a négy hónapból két hónapig azon tipródtam, hogy hogy tegyem ki a szűrét.
Na szóval ő volt az egyetlen pasi eddig az életemben, egyébként teljes mértékben lefoglalt a tanulás, és egyéb bokros teendőim, mint a zongoraórák és a kosárlabda. A legtöbb időmet a zeneiskola vette el, mert oda iskolaidő után kellett menni, egy óra szolfézs és egy óra zongora hetente háromszor. Emellett otthon napi egy óra gyakorlás. Tavalyig úgy nézett ki, hogy nem a helyi gimiben, hanem konziban tanulok tovább zongora szakon, de miután a drága Jutka nénim, a zongoratanárnőm dobbantott a férjével együtt az NSZK-ba, elment a kedvem a zongorázástól. Egyre rosszabbak lettek a jegyeim, a zongoratanárok váltották egymást mellettem, de senki nem tudott kihozni belőlem semmit. Volt egy öreglány, Margit nyanya, az ütötte a kezemet, ha nem tartottam szépen, folyton üvöltözött, és sosem dicsért meg. Pedig annak előtte versenyeket nyertem, én voltam a zenesuli üdvöskéje, akiből majd zongoraművész lesz. Hát nem lesz. Eléggé megutáltam az egészet, úgyhogy nem sírok azért, mert nem kell többet mennem. Befejeztem, megvan a bizonyítványom, ennyi. Majd lehet, hogy egyszer megint lesz kedvem zongorázni. Aztán az is lehet, hogy nem. Úgyis folyton csúfoltak a házban a többiek, hogy milyen „úrilány” vagyok, meg hagyjam már abba, mert zavarja a lakókat a klimpírozásom, ha nyitva van az ablak. Kész haszon, hogy vége a zenesulinak.
Emellett persze különböző iskolai úttörőrendezvényekre kellett járni, gyűlésekre például, mint az örsi gyűlés, vagy rajgyűlés. Ezek igazából játékkal teltek, maximum megbeszéltük, hogy kik azok az öregek, akiknek segítenünk kell, vagy melyek azok a műemlékek, amelyek védelemre szorulnak. De többnyire csak játszottunk valami társasjátékot, vagy zenét hallgattunk, esetleg teadélutánt tartottunk, persze az ofő felügyeletével. Semmi bulizgatás nem volt még hatodikban.
Kicsit elkalandoztam. Visszatérve a bonyolult srácokra – merthogy innen indultam ki – nem bánnám, ha bogozgathatnék már valakit …egyelőre lelkileg. Talán egy csóktól nem zárkóznék el, de azt is ki kell érdemelni.
Szóval ez a Szabó Pisti nevű, barna hajú, Simson motorral közlekedő egyén éppen megfelelő lesz, ha a szintén Pisti nevű baromi sármos gimnazista befuccsolna a táborban.
Sajnos azt nem mondhatom, hogy Szabó Pisti biztos tartalék, mert azon túl, hogy sétánk során ötször elhúzott mellettünk a motorjával és az ötből háromszor rám nézett (ha rám nézett és nem a Jucusra) más nem történt közöttünk. Van még négy napunk sétálgatni az utazás előtt, és él a remény, hogy Szabó Pisti jelet ad arra vonatkozóan, hogy olthatatlan vágy gyötri irányomban.
Ha ez nem történik meg, akkor még mindig ott van Pisti I., aki a táborozás alkalmával meghódíthatja a szívemet. És ki tudja, hogy kik lesznek még a táborban?
Lehet, hogy néhány vas onnan is bekerülhet a tűzbe. Nem igaz?
Folyt.köv.
(1049 szó a szövegben) (690 olvasás) 
boblogan: (01-20-2006 @ 03:22 pm) Hát ez az, a "rendes fiúk" nem kellenek senkinek (bár, te legalább adtál egy-két hónap próbaidőt neki)... Pedig ez csak előítélet, velük is történnek érdekes dolgok... :) Üdv.: egy már-már undorítóan rendes fiú :)))
Angeli: (01-20-2006 @ 03:29 pm) Kedves Bob! Az elmúlt húsz évben erős szemléletváltáson mentem keresztül a férfiakat illetően.:-))) Köszi, hogy elolvastad!
blue: (01-20-2006 @ 08:58 pm) Jó volt olvasni, kössz visszavisz egy kicsit a múltba.
LunaPiena: (01-24-2006 @ 07:48 am) Erről lemaradtam :), de most pótoltam a 3ik részt. Emlékszem, mikor örsvezető képzőbe jártam, igaz, kicsit később volt, talán 1988-89-ben, mi is csak játékokat tanultunk, meg dalokat, és később hatodikos, vagy hetedikes lehettem, amikor kaptam egy örsöt, ők 3.-4.esek lehettek, és nem nagyon fogadtak szót nekem :)
|
