Cím: William és Paulina
Szerző: Angeli - Kelényi Angelika
(01-30-2006 @ 03:36 pm)
:
1.
Ausztrália leszakadt kistestvérén, Tasmánia szigetén éldegélt egy törpe pingvin kolónia boldogan, békességben.
Sziklákkal körülölelt öblükben nem háborgatta őket senki és semmi, nem zavarta őket az évszakok változása, nyugodtan élték mindennapi életüket.
Meglehetősen unalmas életüket. Nem történt semmi. Se jó, se rossz, se érdekes, se érdektelen. Ha jött a tél, esett a hó, ha jött a nyár, tűzött a nap, születtek a kis pingvinek, meghaltak az öregek.
- Ez a természet rendje, ennek így kell lennie. – mondogatták egymásnak, ha valamelyik társuk halálát lelte.
Egyszer, egy se hideg, se meleg napon, arra lettek figyelmesek, hogy a tengerből kitámolygott egy idegen pingvin.
- Ki lehet ez? - kérdezgették egymástól sutyorogva.
- Hogy merészel az öblünkben partra bátorkodni? – puffogtak a hímek dühösen.
- Milyen jóképű fiú! – pirultak az eladósorban lévő leányok, de jólneveltségük tiltotta, hogy hosszasan bámulják a betolakodót.
Az idegen lassú, billegő mozdulatokkal igyekezett előrejutni a sziklás parton, bizonytalan mozgását a nevetséges kis szárnyaival próbálta segíteni, közben jobbra, balra bólogatott:
- Üdvözlöm! Óh. Jó napot! Óh, jaj elnézést, hogy önre léptem! Ajánlom magamat! – mondogatta udvariasan mindenkinek, akivel összetalálkozott.
Paulina is őt figyelte a szeme sarkából, látta, hogy milyen zavartan tipeg ide-oda a fiú, és úgy gondolta, hogy pokolba az etikettel, kisegíti ezt a szerencsétlent.
Paulina már benne volt a korban, túl az eladósoron, de még mindig válogathatott a jelentkező ifjak között, tekintve, hogy a sziget legszebb és főként legszellemesebb lányaként tartották számon.
Ő igazán ismerte a társadalmi elvárásokat, most valamilyen belső indíttatásnak engedve mégsem törődött azokkal.
Felemelte egyik szárnyát, és odaintette a szegény eltévedt vándort:
- Jöjjön, kedves uram, jöjjön! – szólt. - Itt megpihenhet. Látom hosszú út áll Ön mögött, bizonyára elfáradt, eltörődött. – mondta kedves hangon és olyan kecses mozdulatokkal kísérte szavait, melyet egyetlen más pingvinhölgytől sem látott még a kimerült idegen.
- Köszönöm, hölgyem! – hálálkodott – Attól tartok eltévedtem. – Letelepedett Paulina mellé, és rászegezte a tekintetét. – Hű, de szép ez a lány – gondolta, majd így szólt:
- Engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem William, és a sziget nyugati felén él a kolónia, amelyhez tartozom. Elindultam vadászni, és addig hajszoltam a zsákmányomat, míg a végén e partszakasz közelében eszméltem: nagyon messze keveredtem az enyéimtől. – kesergett. – Nem szeretnék a terhére lenni, már így is többet tett értem, mint az elvárható lett volna.
- Az én nevem Paulina, és nyugodjon meg végre, szívesen teszem!
Paulina csak nézte ezt az elveszett fiút, és érezte, hogy a szíve mélyén megmozdul valami, ami semmihez sem hasonlítható. Egy aprócska érzés, melyet nem a szánalom, és nem a segíteni akarás szült. Tetszett neki William, és nem akarta, hogy elmenjen, szerette volna még egy kicsit élvezni a társaságát.
- Pihenjen még, William! Majd holnap visszaúszik a saját öblébe. Ezt az éjszakát nyugodtan itt töltheti. Ne aggódjon, nem leszünk felügyelet nélkül, a szüleim perceken belül megérkeznek. Nem esik csorba a jó hírünkön.- kacagott a lány William ijedt arckifejezését látva.
- Nem aggódom, de ön olyan kedves, és szívélyes, én pedig még csak meg sem tudom hálálni. Legalább elkaptam volna azt a fránya halat, hogy felajánlhassam a vacsorához, hogy hozzájárulhassak valamivel…
- Most már elég, kedves vendég! Inkább meséljen a családjáról! – dörrent rá Paulina viccesen.
- Nekem sajnos nincs családom. – kezdte William. – Már régen meghaltak a szüleim, testvéreim pedig sosem voltak. Van egy házam az öblünkben, nagyon szép kis házikó. Egy régi, öreg barátomé volt, aki a szüleimet helyettesítette, miután ők már nem voltak. De sajnos tavaly őt is elveszítettem, úgyhogy teljesen egyedül állok a világban.
- Akkor megkérdezhetem, hogy miért siet annyira haza? – kérdezte a lány félve. Csak nem egy ifjú hölgy várja ezt a jóvágású fiút?
- Hát, mégiscsak az az én otthonom, ott az én kis házam, meg aztán itt nem ismerek senkit…bocsásson meg, természetesen önön kívül, ami már önmagában is elég volna a boldogságomhoz…- Nagy zavarba jött William, nem is tudta, hogyan kászálódhatna ki a mondandójából, de Paulina elnevette magát, és ezzel félbeszakította a kínos hebegést-habogást.
- Értem, értem. Persze, hogy értem. Nem kell magyarázkodnia. Most csöppent ide, és minden és mindenki idegen önnek. De remélem, hogy mi jó barátok maradunk akkor is, ha elmegy, és néha meglátogat. Nos? Meglátogat? – kacérkodott szokásával ellentétben a szép pingvinlány.
Folyt.köv.
(669 szó a szövegben) (687 olvasás) 
lacoba: (01-30-2006 @ 05:56 pm) Sejtettem én Angelika! Ez is remek!
vp_rozika: (01-30-2006 @ 06:38 pm) Szia Angelika! Szóval hűtlenkedsz Bocihoz? Na jó, nem bánom... Ha pingvin, hát legyen pingvin.Drukkolok az úrfinak, biztosan nem véletlenül hoztad őket össze mindjárt az elején. Várom a folytatást, Rozika
Gyopa: (01-30-2006 @ 06:39 pm) Szia Angelika!
Akárhogyis, én úgy látom, hogy ez az igazi műfajod. Biztos, hogy szereted az állatokat, ha ilyen ötletes történeteket tudsz kitalálni.
Nagyon tetszik. Köszönöm, hogy olvashattalak.
soman: (01-31-2006 @ 09:46 am) Tasmania szigetén találkozott William és Paulina. A pingvinszerelemnek kellett ekkor kinyílnia. Pingvinlány és pingvinfiú...mily bájos e nő, vajon lesz-e ebből pingvin csecsemő?
Angeli: (01-31-2006 @ 10:16 am) Köszönöm Laci! Megint adtál egy lökést az íráshoz.:-)
Angeli: (01-31-2006 @ 10:17 am) Kedves Rozika! Nem lettem hűtlen Bocihoz, már a fejemben megvan a következő rész, csak még le kell írnom.
Angeli: (01-31-2006 @ 10:18 am) Szia Győző! Köszönöm a bíztató szavakat. Egyébként egy újságcikk indította el a történetet, majd a legvégén közzéteszem azt is.:-))
Angeli: (01-31-2006 @ 10:19 am) Lesz, Ottó, lesz! :-))))))) Egyenes következmény, csak még egy picit várni kell rá.
|
