Fullextra.hu

:

Rossz tapasztalataim bőven akadtak a netes szerelem terén. Nem ez volt az egyetlen alkalom, hogy átvágtak, és nagyon sokszor én magam nem akartam újabb randit. Pedig mindenkihez volt fénykép, mégis rengeteg csalódás ért. A kedves, udvarias fiú az életben agresszívnak bizonyult, a jóképű nem is volt jóképű, csak élete legjobb fotóját rakta fel a netre, amin nem is hasonlított önmagára, a babaarcú pattanásos volt, néhánynak felesége volt, amit nem vallott be, vagy régi, szoros párkapcsolata, ami már belefulladt az unalomba. A legtöbb pasi változatosságot keresett, és a legtöbb esetben alkalmi szexpartnert, amit a „komoly kapcsolatot keresek” mondatocska bársonyába csomagolt, így a lányok könnyebben megdőltek, nem érezték magukat annyira léhának. Mint ahogy én sem. Egyszer-egyszer becsúszott egy-egy izgalmasabb fickó az ágyamba, aztán nem lett folytatás. Aki komoly kapcsolatot keres, az többnyire nem akarja lefektetni a nőt az első randin, de a helyzetet a többség kihasználja. Látott már valaki olyan pasit, aki ha kínálkozik a lehetőség, nem él vele? Én mondjuk egyről hallottam, Ancsi mesélt az egyik pasijáról, aki azt hangoztatta, hogy addig nem akar lefeküdni egy nővel, amíg az nem szerelmes belé halálosan. Nem sokat ketyózhatott életében, Ancsival sem jött össze a dolog, mert Ancsi bevallotta neki, hogy erőlteti a szerelmet, erőlteti, de nem nagyon érzi az áramütést, és a szíve sem forrong kitörni kész vulkánként, úgyhogy talán ne rabolják egymás idejét. Vannak ilyenek is, de a többség lazán elfogadja Évától az almát, még ha kicsit rohadt is. Legfeljebb oda harap, ahol még ép a gyümölcs. Néha nekem is szükségem volt egy kis kényeztetésre, és nem csináltam morális problémát magamnak abból, hogy az első randin megszerzem, amit akarok. Persze jobb lett volna, ha folytatása is van némelyik lieszonomnak, de nem számítottam rá, így nem is ért ez ügyben nagy csalódás. Akár hiszik a pasik, akár nem, egy nőnek is vannak szükségletei, bár már arra is rájöttem, hogy ha sokáig nem szexelek, akkor egyszerűen elmúlik a késztetésem. Volt olyan, hogy hónapokig nem jött össze semmi, és teljesen jól eléldegéltem, eszembe sem jutott a szex. Egy idő után már kényelmes is, hisz ilyenkor a fene se viszi túlzásba a szőrtelenítést intim helyeken megspórolva ezzel a másnapi, vagy egyeseknél még az aznapi szúró, dörzsölő kínt. Aztán felbukkan egy pasas, és rögtön előkapjuk a borotvát, fazont nyírunk, trimmelünk, borotválunk, nehogy kényelmetlenséget okozzunk az édes úrnak. Attila ebből a szempontból ideális volt, ő azt szerette volna, ha még a lábamon sem szedem a szőrt, de aztán sikerült vele megértetnem, hogy sem számomra, sem a társadalom számára nem elfogadott manapság a bundás lábszár, és a hónaljkutya. Ráadásul tiszteljük már meg embertársainkat a metrón, buszon egyebeken, hogy nem borzasztjuk őket felemelt, kapaszkodó karunk alól kandikáló szőrcsomónkkal! Furcsa a természet, és az ember még furcsább. Valamiért nyilván odanőtt a szőr, nem véletlen, hogy van, valószínűleg fontos élettani funkciót tölt be, mi meg undorodva szabadulunk meg tőle, amikor még csak egy milliméteres borostácska. A természet követhetné már az emberek szociális, és technikai fejlődését, nem beszélve a divatról, és rádöbbenhetne, hogy nincs szükségünk szőrmére! Van ruhánk! Meg antibakteriális, pH semleges tusfürdőnk. Nincs szükségünk a szőrünk védelmére, kizárólag a fejünkön, de ott is csak azért, mert ott jól néz ki. Egyébként ott sem lenne, mert van ugye kalap, sapka, ami megvéd a naptól, széltől hótól. De a haj azért maradjon, meg persze a szemöldök és a szempilla. A többi mehet! Visszatérve a netes párkeresésére, érdekes módon nagyon sok fiatal fiú akart találkozni velem, a huszonhat évesek már érett férfiaknak számítottak. Nem értettem kristálytisztán, hogy mit akarnak tőlem a taknyosok, aztán rájöttem.

Egy nagyon helyes fiú segített ebben, bár utólag nem köszöntem meg neki önzetlenségét. Levelet írt nekem, hogy tetszem neki, és beindult a verkli. A srácot Zolinak hívták, és éppen Angliában próbált szerencsét, úgyhogy nem volt túl közel hozzám. Ez nem aggasztott, és őt sem, mert elmondta, hogy rövidesen újra itthon lesz, és már nem szándékozik visszamenni külföldre dolgozni. Addig is ment a csetelés hajnalig, telefonálgatások órákon át, és én nem számolgattam, hogy a gatyám rámegy a nemzetközi telefonhívásokra, annyira elbűvölt. Már egy hónapja tartott a kapcsolatunk, és ő többször megjegyezte, hogy így, látatlanban belém szeretett, biztos, hogy mi leszünk a legboldogabb pár, ha hazajön végre. Nem vagyok teljesen hülye, nem hittem el, de jól esett, és bevallom, hogy egy kicsit elringattam magam az illúziók hullámain. Sokat tanultam az eltelt években, tisztában voltam vele, hogy az ember nem szeret bele csak úgy egy fotóba, és egy hangba, és hatalmas csalódást okozhat a személyes találkozás, úgyhogy jegeltem magamban az érzelmeket. Pedig annyira nehéz volt! Olyan könnyedén beszélgettünk, annyira megértettük egymást, olyan baromi jól nézett ki a fotón, hogy erősen meg kellett magamat erőszakolni, hogy ne képzeljek bele többet ebbe a viszonynak sem nevezhető kontaktusba, mint amennyi valóban benne volt. Két hónapig minden nap beszéltünk és cseteltünk, tényleg ráment a gatyám a telefonszámlára, és akkor eljött a pillanat, a várva várt, jelezte, hogy mikor érkezik.

Iszonyú nagy készülődésbe fogtam, farral felfele álló lakásomat nekiálltam kitakarítani – ami másoknak nem jelent gondot általában, nekem viszont egy havi rendetlenséget kell ilyenkor rendbe rakni – elmentem kozmetikushoz, manikűr, pedikűr, fodrász, gyanta, szóval mindent megtettem annak érdekében, hogy a legjobb formámat hozzam.

Azt mondta, hogy ne menjek elé a reptérre, majd jelentkezik, ha hazaért, és lerámolta a cuccát. Nem akarta, hogy leizzadva, rossz passzban lássam. Azt mondta. Tudtam, hogy egykor száll le a gépe, én kettőtől kiöltözve, glancban vártam, hogy hívjon. Ültem a szobában a kanapén, szép, finom sminkben, a tuti, fekete gatyámban, szexi topban, frankó frizurával, mellettem pezsgőspoharak, a hűtőben pezsgő, Asti Martini, az fincsi, és vártam. Vártam a hívását. A délután estébe fordult, és nem hívott. Másnap délután telefonált, hogy bocsi, de elszaladt az idő, mert a haverokkal elugrott egy sörre, aztán elhúzódott az ünneplés. Megsértődtem. Akkor elkezdett nyalizni, hogy ne legyek már ilyen, hónapok óta nem látta a családját, a barátait, és különben is, rengeteg időnk van még…stb.

Addig-addig mondogatta a hülyeségeit, hogy engedtem neki, és találkoztam vele aznap este. Kicsit leköptem magamat a tükörben a gyengeségemért, de nem tudtam nyomtalanul kitörölni két hónap virtuális vágyakozást az életemből. Pedig baromira ki kellett volna. A kávéházban találkoztunk, ő jól nézett ki, és én is, mert újra végigcsináltam az előző napi készülődést, persze a segédszolgáltatók, úgymint fodrász, kozmetikus, manikűrös kivételével. Elszállt a mérgem, amikor megláttam. Olyan kutya szemekkel nézett rám, hogy nyomban megsajnáltam, aztán elhalmozott bókokkal, beszédes volt, mesélt Angliáról, a családjáról, az életéről, és nekem nem kellett azon paráznom, hogy unalmas vagyok-e, vagy sem, úgysem tudtam volna sokat beszélni tőle. Egy hangyányit dezsavűm volt, olyan Attilás volt a fíling, de azért tetszett. Különben is. Nekem Attila is tetszett, az is jó volt benne, hogy nem kellett erőlködnöm, hogy szórakoztassam. Elszórakoztatta ő saját magát, és még engem is. Locsogott, fecsegett, közben néha eleresztett egy-egy jól irányzott bókot, figyelte a reakciómat, és minél jobban engedtem fel, ő annál közelebb nyomult. Érezte, hogy mikor jöhet beljebb, még egy lépés, még egy lépés… Aztán valahogy nálam voltunk, amit két okból nem akartam, hogy megtörténjen.

1. Akkora kupi volta lakásban, amekkora szokott, de máskor, ha vendéget várok megtisztelem azzal, hogy elpakolok, beágyazok, elmosogatok, meg ilyenek. Egy nap alatt fel lehet fordítani egy lakást, ha megfelelően pici.

2. Nem akartam lefeküdni vele.

Egyébiránt ez ok okozati összefüggésben is megfigyelhető, mert egyszerűen azért nem tettem rendet, hogy még véletlenül se jusson az eszembe Zolit hazacibálni, és ráugrani. Visszatartó erőnek szántam a rendetlenséget. De aki gyenge, az gyenge. És én az vagyok. Amikor két koktél után megkérdezte, hogy folytathatjuk-e az estét nálam, eszembe sem jutott az a kézenfekvő gondolat, hogy megkérdezzem, miért nem folytatjuk nála? Pedig akkor sok minden kiderült volna róla, persze simán hazudhatta volna azt, hogy messze lakik, vagy ott van a húga, vagy a haverja, vagy csótányirtás van, vagy akármit. A lényeg az, hogy bután bólogattam a kérdésre, bár félénken megjegyeztem, hogy olyan a pecóm, mintha bomba robbant volna benne. Ez őt természetesen nem érdekelte, az ő szeme előtt csak egyetlen cél lebegett, és ahhoz nem szükségeltetett a rend. Ez be is bizonyosodott, mert amikor beléptünk a lakásba őrült tempóban tépte rólam a ruhámat. Én ugyan egyszer megnyikkantam, hogy az a top a kedvencem, amit épp szaggatni készül, de láttam, hogy nem lehet vele beszélni, úgyhogy nem szóltam, csak reméltem, hogy egyben szedi le rólam. Elképzelhető, hogy mi lett a folytatás. Másnap délben távozott otthonomból a Zoli nevű egyén, és többé nem tért oda vissza. Kitombolta magát az ínséges angliai hónapok után, aztán agyő, ment tovább, amerre a farka vezérelte. Talán egy másik lánnyal is bebiztosította a társkeresőben az itthon töltendő idejét. Egyszer még felhívott, gondolta, hogy meglátogat egy kis sakkpartira, aztán miután én elhajtottam a jófenébe, akkor többet már nem jelentkezett. Hogy ezt miért játssza el minden pasi, akivel egyszer kettyintettem, azt nem tudom. Mármint, hogy egyszer még visszatér. Nem azonnal, hanem egy kis idő elteltével bepróbálkozik, hátha befurakodhat az ágyamba. De ennyi. Nem akarnak szerelmet, nem akarnak semmit, csak egy menetet… talán azért, mert azt hiszik, hogy én nem haragszom, én nem sértődöm meg, mert nekem is szükségem van rá, mert én örülök, ha valaki rám nyitja az ajtót… Talán azért…

Kinyitottam a szememet. Még mindig Ausztriát tapostuk, Rita rám nézett:

- Na mi van? Jól aludtál? Én itt gyúrok a sztrádával, te meg édesdeden szunyókálsz!

- Nem aludtam. Gondolkodtam.

- Ennyi ideig? Min?

- Magamon. Mindegy. Tudod, az a sok szar, ami történt velem eddig… a pasi ügyek…

- Nehogy már most ezen rágódj! Majd lesz valahogy…

- Ja. – mondtam lemondóan. – Majd lesz valahogy. Csak már harmincöt vagyok. Mikor lesz már valahogy?

- Folyton ezen agyalsz. Szerintem érzik a pasik, hogy a kapuzárási pánikodon gyötrődsz. Görcsös vagy. Az a baj.

- Oké. Akkor hogy ne legyek görcsös? Most azt mondd meg!

- Jól van, tudom én, hogy nem könnyű. Ilyen a természeted.

- Le van szarva. Nem érdekel az egész, nem fogom tönkretenni a hangulatomat folyton azzal, hogy sopánkodok. Nem is érdekel. Tudod, hogy Ancsi letette a cigit?

- Tényleg? Hogy sikerült neki? – kerekedett el a Rita szeme. – Vagy négyszer nekifutott…

- Na. Negyedszerre összejött neki. A pasija miatt. Majd akarnak gyereket is, meg rendes kis életet, olyan normálist. Jó, mi?

- Az. Nem hittem volna, hogy Ancsi valakiért lerakja a cigit.

- Én se. Változunk. Úgy látszik, hogy a kompromisszumkészség is a korral jár. Most nyivákol, mert hízott öt kilót. – nevettem. – Képzeld! Öt kiló miatt nyafog. Nekünk hány kilót kéne ledobnunk?

- Együtt, Mucikám, vagy külön-külön?

- Együtt. Mit tippelsz?

- Ötvenet? – vihogott fel Rita. – És még akkor is messze az anorexia!

- Jah! Kábé. – mondtam vigyorogva.

Éppen megelőztünk egy autót, oldalra lestem és még a vigyori képemmel átnéztem a sofőrre. Ő is rám nézett abban a pillanatban…

Folyt.köv.