Fullextra.hu

:

- Ó, hogy a fene vigye már ezt a havat, hogy még mindig nem bírja abbahagyni! – morgolódott Jolánka, miközben egyik kezével a nejlont tartotta, a másikkal az imént érkezett újságokat rakosgatta alá, nehogy megázzanak. Mert akkor ugye ki venné meg?

A standját éppen a közért előtt állította fel. A boltban is lehetett újságot kapni, de őt ez nem zavarta, mert mégis mindenki tőle vásárolt. Megsajnálták az emberek, úgyhogy Jolánkának nem is ment olyan rosszul az üzlet. Csak már nem volt mai csirke, ahogy ő szokta mondani, elmúlt nyolcvan is. Ha kérdezték, hogy mit keres itt hajnalban, szélben, fagyban, ő csak azt felelgette:

- Kis nyugdíj kiegészítés. Ebben a kutya világban kell a mellékes. Igen drágák a gyógyszerek.

Jolánka fifikás üzletasszony volt. Kihasználta az adottságait, amennyire csak lehetett. Nem volt ember, akinek ne esett volna meg a szíve a pici, töpörödött, hajlott hátú nénikén, aki remegő, ráncos kis kezével adta az újságot, és minden fillér borravalót úgy köszönt meg, mintha óriási ajándékot kapott volna. Szódásüveg vastagságú szemüvege mögül pislogott a kuncsaftokra, és mindenkihez volt egy jó szava, egy kedves mosolya, egy-két frappáns megjegyzése, és még mindig vágott az esze, mint a kifent borotva. Többen meg is jegyezték, hogy irigylik Jolánka néni esze járását, bárcsak ők lennének hajlott korukban ilyen szellemesek, és frissek. Jolánka ilyenkor hümmögött, cuncogott, mint akit kellemesen érint a bók, aztán magában teljesen mást gondolt. Jolánka nem szerette az embereket. Ezt senki fia észre nem vette volna rajta, de ő ki nem állhatta embertársait. Kedvessége, kedélyessége kizárólag a pénznek szólt, mivel azonban a kuncsaftoktól származott ez a roppant fontos dolog, így hogy megkapja azt, nem tehetett mást, mint színészkedett. Pár éve befogadott egy kutyát, persze nem állatbaráti jóságból, és az is az üzlet része lett. Mindig több borravalót kapott, amikor Bogár is vele volt, úgyhogy magában megállapította, hogy az eb etetése kifejezetten jó befektetésnek bizonyult. Jolánka minden reggel kinyitotta a standját, már hajnali ötkor a helyén volt, hogy a lapterjesztő embere le tudja nála tenni a napi sajtót. Este ötkor zárta a „boltot”, aztán Bogár pórázát fogva elindult haza. A napi bevételt a kabátjába, a külön erre a célra varrt belső zsebébe tette, nehogy egy zsebtolvaj elemelje tőle. Tudta, hogy semmit nem tehet egy rablóval szemben, de lehetőség szerint legalább a piti bűnözőktől megvédte magát.

Nem lakott túl messze, a kerület kertvárosi részében volt egy kis háza, aprócska kerttel. A kertben megtermett a répa, gyökér, hagyma, egy kis krumpli, csak annyi, amennyi a megélhetéséhez kellett. Neki, és a fiának. Mert a fia is vele élt. Ő volt az egyetlen ember a földön, akit szeretett, ő volt az, akiért élt. Lászlónak nevezte el, a férje után, aki üzemi balesetben halt meg, még az ő terhessége alatt. Sokat idegeskedett akkor, rágta magát, szenvedett az ura hiányától. De ott volt már Kálmánka, az elsőszülöttje, és a hasában a pici Lacika, miattuk össze kellett magát szednie. Kálmánka maga volt az élet, a tűz, igazi kis pernahajder, eszes és szép. Lacika épp az ellentettje. Az ő drága, beteg, fogyatékos fia, akit sehol nem láttak szívesen. Nem adta be intézetbe, bár többször felajánlották neki a lehetőséget, mégis ő akarta felnevelni, hisz megszülte, kötelességének érezte mellette maradni, gondoskodni róla, amíg csak él, amíg csak képes rá. A fiát lépten-nyomon kicsúfoltak, amíg gyerek volt, lehülyézték, gyógyósnak hívták, nem egyszer megdobálták, ha meglátták a kertben. Úgy lestek rá az utcában a kölykök, mint egy kis állatra, akire jól lehet vadászni. Kálmánka egyenesen szégyellte az öccsét, egy követ fújt az utcabeli suttyókkal, hozzájuk akart tartozni, nem a sérült testvéréhez.

- Istenem, de kegyetlenek a gyerekek. – sóhajtotta Jolánka, amikor látta, hogyan gúnyolja a tulajdon bátyja a kis Lacikát. Próbált ellene tenni, büntetéssel, szobafogsággal, néhány nevelő szándékú csattanós pofonnal, de mindhiába. Sőt. Inkább csak olaj volt a tűzre minden ilyen irányú cselekedete. Kálmán egyre jobban gyűlölte Lacikát.

Az egyik meleg, nyári napon Jolánka kitett egy kényelmes karosszéket a kertbe, a diófa árnyat adó lombja alá, és odaültette Lacikát. Mellételepedett, és felolvasott neki a Kishercegből. A fiú nagyon élvezte a történetet, becsukta a szemét, és úgy hallgatta az anyja nyugtató hangját. Elszenderült. Jolánka beszaladt a konyhába, hogy megkavarja a főzeléket, melyet az olvasás előtt odatett főni, nem telt el két perc és már futott is vissza a gyerekhez. Lacika artikulátlan hangon üvöltött, a fejéből ömlött a vér, szavai érthetetlen masszává váltak.

- Kámán, Kámán! – ennyit értett meg az anyja a fájdalmas kiabálásból, és azonnal tudta, hogy a nagyobbik fia tette ezt a borzalmat.

Ölbe kapta Lacikát, berohant vele a házba, és hívta a mentőket. Szerencsére a seb rosszabbnak nézett ki, mint amilyen valójában volt. Néhány öltéssel összevarrták a gyerek fejét, és bár örökre megmaradt a heg, más baja nem esett. Ettől a naptól fogva Jolánka nem szerette a nagyobbik fiát. Ahogy telt az idő, a helyzet nem javult. Segítséget Jolánka senkitől nem kapott, viszont sokszor néztek rá szánakozó-értetlenül, hogy vajon miért kínozza azzal a fogyatékos gyerekét, hogy maga mellett tartja.

- Fizetni nem tudunk több támogatást, ez törvény. De miért nem adja intézetbe, asszonyom? Hisz akkor a maga fajtájával lehetne, szakemberek foglalkoznának vele, orvosok figyelnék minden lépését.– mondta az egyik önkormányzati alkalmazott, amikor Jolánka több segélyt kért.

- Azon a helyen, amiről maga beszél, felolvasnak majd az én kisfiamnak? Álomba ringatják, megnyugtatják, ha rémült, ha ideges? – kérdezte Jolánka az öltönyös hivatalnoktól.

Az nem tudott neki megnyugtató választ adni, így Jolánka továbbra sem gondolkodott azon, hogy megváljon a gyermekétől. Nagy nehezen beosztotta a segélyt, mert mellette nem tudott dolgozni. Ha el akart helyezkedni, a fia betegsége akadályt jelentett. Nem szívesen alkalmazták volna, mert bizonytalan munkaerőnek számított. Pedig eltervezte, hogy Lacit napközibe fogja hordani, hogy ő dolgozhasson, és változtasson szűkös anyagi helyzetükön. De nem sikerült munkát vállalnia, így sokat nélkülöztek.

Kálmán tizenhat évesen megszökött. Egyik nap egyszerűen eltűnt. Jolánka nem kereste, nem kerestette. Kálmánnal azután, hogy betörte egy kővel a testvére fejét, rengeteg baj volt. Egyik iskolából a másikba vándorolt, mindenhonnan eltanácsolták a magatartása miatt. Lopási ügybe keveredett, kizárólag azért nem ült börtönben, mert kiskorú volt, amikor a bandájával elkövette a különböző bűntetteit. Jolánka az eltűnésekor némileg még meg is könnyebbült, mert így egyel kevesebb szájat kellett etetnie. Teltek, múltak az évek, Kálmánról nem hallottak.

Egy nap Jolánkának hatalmas ötlete támadt. Kifundálta, hogy vállalkozó lesz. Kiváltotta az ipart, és megnyitotta az újságos standot. Ma már senki nem szólhat bele az ügyeibe, végre dolgozhat. Lacika minden napját a napköziben tölti, elmúlt negyvenöt éves, de még mindig a Kisherceg a kedvenc könyve. Jolánka azóta, hogy vállalkozó lett, jól keres. Adózik is rendesen, de a borravalóról ki tud, ugye? Egészen jól megy az üzlet, még a házat is felújította, ételre meg bőven futja. Aztán mi más kell a boldogsághoz? Néha megáll egy nagy Mercédesz a standnál, az út másik oldalán. Csak áll, nem száll ki belőle senki, nem száll be senki, várakozik tíz percig, aztán elmegy. Jolánka nem lát odáig, de úgy gondolja, hogy az eltűnt fia, Kálmán ül abban a Mercédeszben. Azonban nem lehet benne biztos, mert soha, egyszer sem jutott az eszébe, hogy átmenjen az út másik oldalára, és benézzen az autó ablakán.