Fullextra.hu

:
4.

Telt, múlt az idő, de Ferike helyzete csak nem javult. Még mindig az osztály legrosszabb gyerekének számított, bár a tanulmányi eredménye azért a közepest megütötte. Az apja gyakran mondogatta neki, hogy így tartson ki, ezzel már elmehet a szakmunkásképzőbe kőművesnek tanulni. Csakhogy Ferinek egyéb vágyai is voltak, mint a falrakás, malterozás. Szép lassan, ahogy cseperedett rájött, hogy őt egyetlen dolog érdekli az iskolában: az irodalom. Falta a könyveket, a szülei nem győzték vásárolni a legújabb regényeket. Eleinte a kalandos történetek kötötték le. A szobája tíz éves korában úgy nézett ki, mint egy könyvkereskedés. Szép, nagy házban laktak a város kertvárosi részén, ahol virágokról nevezték el az utcákat, az ott lakók befüvesítették az út szélét, színes virágokat ültettek a házak elé, és az autókkal is nagyon lassan hajtottak, nehogy a zaj megzavarja a nyugalmat.

Azt szokták mondani, hogy a cipésznek a cipője lyukas, a fodrásznak a haja szénakazal, a kőművesnek a háza nincs bevakolva, de Ferike családja esetében ez a törvényszerűség megtört. A házhoz fehér, díszes kovácsoltvas kapun keresztül juthatott be a látogató, és azonnal egy kicsi, de nagy gonddal rendben tartott kertecskébe jutott: jobbra sziklakert páfránnyal, árvácskával, büdöskével tarkítva, balra, a kis kövezett út mentén rózsabokrok szépítették az udvart. A ház fehér ajtajához egy rövid lépcső vezetett, mellette tuják sorakoztak katonás rendben. Az épületen látszott, hogy hozzáértő, jó ízlésű ember építette, egyszerű, de tágas kétemeletes ház volt. Az utca felé csak az egyik emeleti szobának nézett az erkélye, ez volt a Ferike birodalma. Itt szeretett tenni-venni, főképpen olvasgatni, az utóbbi időben a kalózos és az indiános könyveket vette sorra, Karl May utánozhatatlan regényei betöltötték a szabadidejét, még Gabóval is ritkábban játszott. Andika sem járt olyan gyakran az eszében, bár amikor valamelyik történetben megmentettek egy hölgyet, ő mindig magát képzelte a megmentő, Andikát pedig az alélt, elrabolt hölgy szerepébe.

Két hónapja írt neki egy levelet. Titokban, nehogy Gabó, vagy Józsika megtudja, mert szégyellte volna a dolgot. Józsi csak nem régen került az osztályba, és azonnal összebarátkoztak. A városba is csak most költöztek, az apja munkát kapott a cementműnél, az anyja pedig a bölcsödében dolgozott, mint dajka. A fiúk hamar megkedvelték, jól el lehetett vele beszélgetni, és benne volt minden csínytevésben. Ferkó vele sem akarta megosztani a titkát, még Gabónak sem vallotta be, hogy mire készül. Úgy döntött, hogy megírja a levelet, lesz, ami lesz. Így hangzott:

Én szeretlek.

Te szeretsz engem?

Igen Nem

Húzd alá!

Feri

Átcsúsztatta Andinak, az előtte lévő padba, néhány képecske kíséretében, melyeket a napköziben nyomdázott, és színezett szivárványszínűre, aztán szorongva várta a választ. Az nem is késett sokat. A kislány apró fecnikre tépte a levelet, a nyomdázott képeket, visszadobta a cafatokat a Ferkó asztalára, majd Timivel a padszomszédjával sutyorogtak, meg nevetgéltek néha gunyorosan hátrasandítva. Ferike először csak ült dermedten a padjában a papírdarabkákra bámulva, aztán zavartan összeszedegette és a zsebébe süllyesztette őket. Piros arccal nézett a mellette ülő Annira, aki értetlenül bámulta az orra előtt játszódó jelenetet.

- Mit csináltál? Mit adtál neki? - kérdezte kíváncsian a fiútól közel hajolva hozzá, nehogy a tanítónő meghallja a suttogását.

- Semmit – mondta a vöröslő Ferike szemlesütve. – Csak egy pár képet.

- Minek adtad neki? – csodálkozott a kis hirtelenszőke lány. – Megmutathattad volna!

- Csak! Hagyjál békén! – fordult el tőle Ferike, és szomorúan bámult ki az ablakon.

- Most meg mi van? – bökdöste a mutatóujjával Anni. – Mi bajod?

- Hagyjál! – szólt rá a fiú kicsit hangosabban, mint kellett volna, mert Ica azonnal odakapta a fejét.

- Feri! Már megint te vagy az? – dörrent rá. – Van valami mondanivalód talán a tanultakkal kapcsolatban? Van? – Már szinte kiabált a tanítónő.

A négy év alatt, amióta Ferike az ő osztályába járt, a gyerek erősen megtépázta az idegeit. Értelmes volt, az esze, mint a tűz, de annyira fegyelmezetlen, tudattalanul pimasz, szétszórt volt, hogy ez a magatartása mellett a tanulmányi eredményére is kihatott. Ica ugyanakkor meglepetten vette észre, hogy az utóbbi időben, a negyedik osztály vége felé Feri mekkora érdeklődést mutat a könyvek, a versek, történetek iránt. Az irodalom órákon nem volt panasz rá, csendben, nyugodtan végigülte az órákat, tátott szájjal hallgatta a tanítónő előadását, a kérdésekre helyesen válaszolt, de magától egy lépést sem tett az elismerésért. Nem emelte fel a kezét soha, hogy lehetőséget kapjon a jó válasz bemondására, egyáltalán nem aktivizálta magát.

- Anni bökdösött! – mondta sértetten Ferike. – Nem én kezdtem!

- Már megint másra akarod kenni, amit te követtél el! Ez nagyon csúnya szokás fiam, a felelősséget vállalni kell a tetteinkért! – oktatta a gyereket Ica mérgesen. – Kovalcsik Anni! Bökdösted Ferit?

- Egy kicsit… - vörösödött a kislány, miközben lehajtotta a fejét. – De csak azért, mert nem mutatta meg a képeket, amiket Andi széttépett!

- Micsoda? Milyen képeket? Mi folyik itt egyáltalán? – meresztette fekete keretes szemüvegén át, szúrós fekete szemét a tanítónő. – Lebov Andi! Milyen képeket téptél szét?

Andika szintén rákvörös arccal bámulta a padját, nem akart válaszolni.

- Ki vele! Hívassam be az anyukádat? – kiabálta Ica magán kívül.

- Szerelmes levelet küldött, meg mindenféle színes képeket nekem – bökte ki halkan a kislány. – Én meg eltéptem mindet.

Ferike felugrott és szó nélkül, pirosló arccal kiszaladt az osztályteremből.

- Állj meg! Feri! Azonnal állj meg! Nem mondtam, hogy elmehetsz! – süvöltötte Ica.

Feri mintha nem is hallotta volna, nem állt meg, kiszaladt az udvarra, az árnyas kis parkba, leült az egyik padra, és szégyenében elsírta magát.

Folyt.köv.