Fullextra.hu

:

Mamó erős asszony volt. A verések után felkelt, rendbe rakta a konyhát, aztán másnap, mintha misem történt volna, folytatta az életét. Néha, amikor nagyobb verést kapott az átlagosnál, és kék foltok tarkították az arcát, pár napig lehajtott fejjel jött-ment, kendőt kötött. Mindenki Mamónak hívta már harminc éves korában is, mert sokkal öregebbnek látszott a koránál. A húszas évei közepétől erősen őszült, a szája sarkába a keserűránc hamar beette magát, homlokán a fájdalom redői ültek. Aprócska volt, mint egy kismadár, de erős, és kemény, mint az edzett acél. Szemeiben ott csillogott a furfang, tudták a házban, hogy nem jó vele kekeckedni, mert a fifikás eszével mindig kitalált valamit, amivel az őt támadóknak árthatott. Azt viselte a legnehezebben, ha lenézték. Pedig jó néhányan lenézték a lakók közül, hisz orvosok, ügyvédek, egyetemi tanárok is éltek ott, mit számított nekik Mamó, a takarító, a házmester a részeges urával, vörös hajú, szeplős kislányával. Aztán aki éreztette is vele felsőbbrendűségét, annak vagy eltűntek a levelei a postaládából, vagy piszkos maradt a folyosórésze, vagy körülnézett nála az ÁVÓ. Mindenki tudta, hogy Mamónk kiválóak a kapcsolatai, úgyhogy igyekezetek is titkolni az emberek a gondolataikat, és inkább a jó viszonyt erősítették vele. Ennek az lett az eredménye, hogy a háború után Mamó lett a ház teljhatalmú ura, a félelem visszavonulásra, meghajlásra kényszerítette a lakókat.

1950-ben, egy komisz téli napon meghalt a férje, várható volt, hisz a tüdőrákot már egy éve kimutatták nála. Kórházban halt meg, ahogy Mamó mondta „szerencsére”, mert nem akarta volna ott a lakásban látni holtan, hogy aztán visszajárjon. Még így is lehet, hogy visszajár majd, mert haraggal váltak el. Mamó két hónapja minden nap elment a kórházba, vitt ételt, ült az ura mellett, még a kezét is megfogta, hogy ne féljen, de az csak szapulta, pedig már mozogni is alig tudott. Azt mondta, hogy bizonyosan kurválkodik a „jókáder” cimboráival, amíg ő a kórházban senyved. Meg hogy már alig várja, hogy feldobja a talpát, hogy odaköltöztethesse a lakásba valamelyik szeretőjét. Mamónak egyszer csak elege lett.

- Na idefigyelj, te mocsok! Sosem csaltalak meg, pedig megtehettem volna. Tőled csak verést kaptam, meg szipolyozást. Hát tényleg nem bánom, ha végre elvisz a csuklyás fekete ördög, mert rossz vagy és gonosz, és nem is érdemelsz mást. Remélem, hogy minél hamarabb meghalsz, és nem keseríted tovább az életemet! Így is épp eléggé tönkretetted! – azzal sarkon fordult, és otthagyta a méregtől szótlanul tátogó férjét.

Az ember másnap hajnalra meghalt. Mamó nem érzett lelkiismeretfurdalást, valóban csak attól tartott, hogy visszajár majd a nyakára szellem képében, aztán riogatja őt is meg a gyereket is. A temetés egyszerű volt, kevesen is voltak, és az a kevés sem sírt. A pap rövid beszédet mondott, azért a pár rongyos forintért nem is járt több, aztán gyorsan elföldelték, leszúrtak egy keresztet, rádobtak egy koszorút, meg néhány szál virágot a sírra, és be is fejezték a szertartást. Manyika fekete téli kabátkát, és hozzá illő fekete sapkát viselt, vörös haja a pillanat megcsúfolásaként lángolt vidáman a vállain, ahogy mozdult, repkedett a hajszálak szeplős arcocskája körül. Ácsorgott a friss, havas-sáros fekete földdel betakart nyughely mellett, és azon gondolkodott, hogy vajon miért nem sír, miért nem érez egyáltalán semmi fájdalmat.

- Halál. – gondolta. – Meghalt az apám. – ízlelgette, de nem érzett megrendülést, inkább valami furcsa, felszabadult boldogság töltötte be gyerekszívét, ajka mosolyra görbült. Nagy kék szemével felnézett az anyjára, aki hasonló mosollyal nézett vissza rá. Örültek. Örültek egy ember halálának, aki egész életükben kínozta őket. Manyika később hallotta, hogy az anyja még a temetésen, kifelé gyalogolva a sírok közül azt mondta Cseresnének, Judit anyjának:

- Ha nem halt volna meg magától, én esküszöm, hogy megöltem volna! Nem sok hiányzott Terikém, Isten látja lelkemet! – Elszántan nézett, mint aki tényleg megtette volna, ha a természet nem kegyes hozzá. – De most már nyugtunk lesz, végre nyugtunk lesz…

Mamó és Teri sokat pusmogtak. Jóban voltak, talán a szomszédság, a rászorultság miatt, meg nyilván érdekből is. Manyika is szeretett volna a szép szomszédlánnyal, Judittal barátkozni, de az nem tartotta őt megfelelő társaságnak.

- Mit akarsz te kis vakarcs? Hisz alig vagy még ki a földből! Keress magadhoz való játszópajtást! – nevetett rajta Juditka, aki akkor már tizenkilenc éves volt, az operett kórusában énekelt, és nagyon büszke volt erre a teljesítményére.

Néha, amikor Manyi suttyomban fennmaradt látta, hogy fiatalemberek kísérték haza, sőt, egyszer még annak is tanúja volt, hogy valaki megcsókolta, és sokáig átölelve tartotta a sarokban. Manyika ezt nagyon izgalmasnak és romantikusnak találta, igyekezett is minden éjjel meglesni Juditot, de legtöbbször elnyomta a buzgóság. Pedig remek őrhelye volt. A szobája ablaka éppen a belső udvarra nézett, mindent megfigyelhetett pontosan anélkül, hogy őt bárki is észrevette volna. Persze egyúttal figyelte Proliékat is – Judit így nevezte a háta mögött a családot, akit a fele lakásukba költöztetett az állam – de ők nem sok vizet zavartak. Többnyire már este tízkor leoltották a lámpákat, nyugovóra tértek. Ez nem volt meglepő, mert a férj, Janicsek reggel hatra ment dolgozni a Láng Gépgyárba, míg az asszony, Joli kézilány volt a MÁV Kórház konyháján, úgyhogy meglehetősen elfáradhattak a nap végére. Két gyerekük volt, mint két tojás, úgy néztek ki, ami nem volt csoda, tekintettel arra, hogy ikreknek születtek. Korán keltek, korán feküdtek, nem voltak érdekes emberek.

Manyinak egyetlen igazán érdekes ember volt a házban, Sanyi, a felső szomszédék fia. Szinte amióta az eszét tudta, azóta volt szerelmes belé, és ez a szerelem tizennégy éves korára igazán erőssé vált. Annyira, hogy nem tudta magában tartani, és egyszer, amikor Juditot kegyes pillanatában találta, elmesélte neki az érzelmeit. Judit csúnyán nevetett, kicsúfolta, és buta kis libának nevezte, aztán kuncogva otthagyta a belsőudvar közepén. Manyika szégyellte magát, mert tökéletesen megértette Judit gunyoros viselkedését.

- Hát mit akar ő? Ki ő egyáltalán, hogy Búzásék fiát szeresse? Még csak tovább sem tanult, sőt, az elemit is alig tudta elvégezni. Bezzeg Sanyi! Ő gimnáziumba jár, és tanult ember lesz, orvos, vagy mérnök, vagy akár ügyvéd, mint az apja… - gondolta Manyika, miközben észrevette, hogy a ház faláról lehullott egy tenyérnyi vakolat.

Mint egy csúnya, nagy seb, úgy virított a vörhenyes tégla a vakolat alatt, Manyi azt gondolta, hogy ilyen nagy seb van az ő szívén is, amit kizárólag Búzás Sanyi lenne képes begyógyítani.

Folyt.köv.