6.

Nagyon kimerülten ért vissza a szállodába, természetesen semmiféle üzleti tárgyalása nem volt aznapra, inkább csak ezt az útját választotta a menekülésnek. Nem akarta Manyit megsérteni, de egy percig sem kívánt tovább a házban maradni. A feladata azonban még nincs elvégezve. Holnap beszélnie kell Judittal. Mindenképpen. A mai ebédig úgy érezte, hogy ez a város visszavárta őt, hogy az a ház, amelyben született hívogatja, és ha másért nem, hát legalább azért vett volna egy lakást ott, hogy évente hosszabb időt is eltöltsön Budapesten. De ezek után, Manyi nem titkolt férficsábító hadműveletét, és Judit elmezavaros jelenetét végignézve arra a következtetésre jutott, hogy ebben a házban semmi esetre sem akar lakni. Egy hetet sem töltene el szívesen ott, nemhogy hónapokat.

Még csak délután három óra volt, Alex felment szobájába és ledőlt pihenni. Megpróbált elaludni, de néhány perc forgolódás után inkább átült a fotelba, ahonnan láthatta a dimbes-dombos budai oldalt. Töltött magának egy pohár whikey-t, a minibárból jeget halászott elő és beledobta az aranybarna italba. Kortyolt, és érezte, hogy a szesz könnyedén lecsurog a torkán, enyhén égeti a nyelőcsövét, majd a gyomrában kellemes melegséget előidézve megállapodik. Szerette a whiskey-t, a legkellemesebb italnak tartotta, tetszett neki, ahogy a jeges ital a bensőjében melegséget okozva nyugtatja az idegeit.

Ölébe vette a laptopját, csatlakoztatta az Internethez, és megnézte a levelezését. Attól, akitől levelet várt, nem érkezett semmi. Szomorúan nézte a képernyőt, annyira vágyott rá, hogy megtudjon végre valamit a fiáról, de nem érkezett email, amely erről tenne említést. Nyomoztatott utána már másfél éve, egyszer úgy látszott, hogy előkerült, de elveszett a nyom, és újra csak a sötétben tapogatóztak. Noah másfél éve tűnt el, valahol Malajziában, egyszerűen nem ment haza a nyaralásból. Alex először körbekerestette a börtönöket, hisz annyit lehetett hallani arról, hogy csőbe húzzák a fiatalokat, futárnak használják őket a dílerek, aztán a hatóságok drogcsempészésért börtönbe vetik őket. De az ő fia nem volt egyik büntetés végrehajtó intézményben sem. Valami más történt. Arra nem gondolt, hogy talán már nem is él. Azt mondják, hogy egy anya érzi, hogy a gyereke él vagy halott. Alex úgy vélte, hogy egy apa is érzi. Ő határozottan tudta, hogy a fia él, és meg fogja találni. Nem voltak jóban, amikor Noah elment arra a nyaralásra. Alex nehezményezte, hogy a huszonöt éves fia nem hajlandó semmilyen munkát vállalni, még a családi építőipari cégnél sem akart közreműködni, csak élt az apja pénzén, kiszolgáltatta magát, és remekül szórakozott a barátaival.

Pedig milyen szorgalmas fiú volt, milyen érdeklődő, Alex pont olyannak látta a fiát tizenhét-tizennyolc évesnek, mint saját magát, amikor még Ausztriában éltek…

***

Két évig éltek Bécsben. A nagybátyja egy időre befogadta őket, és Kärtner strassei ötszobás, második emeleti lakásában kaptak egy szobát hárman, de ezt hamar megelégelte az apja. Úgy döntött, hogy bár munkát nem talált, azért a jó néhány ékszer és a nercbunda átsegíti őket a nehezebb időszakon, így kibérelt egy háromszobás apartmant az Ungargassén. Az anyja könyörgött neki, hogy ne tegye, legalább addig ne akarjon elköltözni, amíg nincs munkája, de az apja nem hallgatott rá. Elege lett abból, hogy a felesége szemében ő csak a második lehet a férfias helytállás, ügyesség, és talpraesettség tekintetében. Az első Laci volt, a testvér, aki kiválóan koordinálta a családja életét, mindent megadott a feleségének és a két kislányának. Nagy, elegáns környéken, jó házban lévő lakás, új autó, tengerparti nyaralás… Na igen. Egy darabig ők is jól éltek. Egy év munkanélküli tartózkodás, és a családi kassza szinte teljes kiürítése után az apja feladta szakmai önérzetességét, és elvállalt bármilyen munkát, amivel megbízták. A legkellemesebb munka, amit kapott, az a kifutó szerepe volt egy patinás ügyvédi irodában, de onnan is el kellett jönnie rövidesen, mert öregnek találták a feladatra. Azt mondták, hogy lassú, és nem elég lelkes. Sanyi nagyrészt egy virágkereskedés futáraként dolgozott, vitte a virágcsokrokat a szépasszonyoknak, és a kevésbé szépeknek. Így, a kettejük keresete éppen annyi volt, hogy nem haltak éhen, az apja mégsem engedte, hogy az anyja munkát vállaljon.

- Na azt már nem! Én el tudom tartani a családomat! Nem fogsz dolgozni, amíg én élek, az biztos! – volt minden esetben a válasz, ha az anyja felvetette a lehetőséget.

Hamar el kellett költözniük az Ungargasse jobbik végéről a rosszabbikba, ahol már csak egy másfélszobás lakáska bérlésére futotta. Sanyi sokszor látta az apját töprengeni. Őszülő fejét a tenyerébe támasztotta, és szomorúan görnyesztett háttal ücsörgött esténként az ablak melletti fotelban. Hol volt már az a magabiztos, büszke ember, hol volt a jóképű, határozott ügyvéd? Sanyi úgy vette észe, hogy az apja az eltelt két év alatt húsz évet öregedett. Aztán jött a lehetőség. Nem is akármilyen, ráadásul Sanyi által csillant fel a család reménye.

A virágüzlet, ahol futárként dolgozott, szinte naponta küldött vele virágot egy nagyon csinos elvált asszonynak, a barátja megbízásából. Az asszonynak tetszett Sanyi, a fiatalsága, az akcentusa, a bumfordi kamaszsága, és többször beszédbe elegyedett vele. Sanyi lassan megnyílt, és a mondhatni napi kapcsolatból egy furcsa barátság szövődött. Ulrike, a kedves asszonyka magányos volt, a barátja, a virágküldözgető ritkán látogatta, mert családja volt. Ezért szívesen vette, ha Sanyi megivott nála egy kávét, és elbeszélgettek. Aztán egy idő után már nemcsak beszélgettek.

Egy nap, amikor Sanyi a szokásos csokorral becsöngetett Ulrike Singer strasse 56. számú lakásának ajtaján - számítva a jó kis melange-ra - a nő zavarba ejtő neglizsében nyitott ajtót. Az áttetsző halványrózsaszín köntös keveset bízott a képzeletre, a csábos mosoly, ami hozzátartozott az öltözékhez, szintén nem hagyott kétséget afelől, hogy itt bizony nem a kávé kapja a főszerepet.

- Hallo Alexander! Wie geht es Dir heute? – kérdezte búgva, fekete, seprűs szempilláját megrebegtetve a nő, és Sanyi tudta, hogy nagyon, de nagyon jól érzi magát aznap, úgyhogy ennek megfelelően, bár enyhén dadogva az izgalomtól válaszolta, hogy kiválóan, remekül.

A neglizse hamar lekerült, Sanyi pedig átesett élete első szeretkezésén. A szerelmeskedés után Ulrike kávéval kínálta, majd megjegyezte pajzánul, hogy bizony, bizony, sokat kell még gyakorolniuk, ha Sanyiból profi lepedőakrobatát akar faragni.

És gyakoroltak szorgalmasan. Minden nap. Egészen addig, amíg Ulrike elő nem állt egy javaslattal:

- Idefigyelj! Most kaptam levelet a nénikémtől New Yorkból. Azt írja, hogy vett egy új házat, és szüksége lenne személyzetre, de nem akar feketéket, vagy latinokat alkalmazni, mert nem bízik bennük. Engem kért meg, hogy kerítsek egy rendes, jóravaló európai házaspárt, akik elvállalnák a házvezetést. Nézd! Gondolkodtam a dolgon, és arra jutottam, hogy ha az önzésemet félreteszem, akkor ez az állás épp a te szüleidnek való. Tudom, hogy nem éltek valami jól. Azt is tudom, hogy apád nem inas, anyád meg nem házvezetőnő, de ott jó dolgotok lenne, te tanulhatnál, jutnátok valahova… Na mit szólsz? – nézett kérdőn Sanyira.

Sanyi elsötétült szemmel nézett rá.

- El akarsz küldeni? Már nem kellek? Elválik a Nagyapó? – kérdezte Ulrike barátjának a gúnynevét használva, mely a férfi korát hivatott jelezni.

- Nem. Buta vagy! Itt nyomorogtok. Odakinn vár az élet, és szerencsét próbálhattok. Ha önző lennék, azt mondanám, hogy maradj, sőt, el sem mondtam volna a dolgot. – duzzogott a nő.

Sanyi átkarolta a vállát, és csókot lehelt az ajkára.

- Ne haragudj, tudom, hogy segíteni akarsz. Megkérdezem a szüleimet, hogy mit szólnának hozzá… De én nem biztos, hogy velük megyek. Inkább itt maradok, és …

Ulrike a fiú szájára tette az ujját.

- Csitt. Neked is menned kell! Én sokkal idősebb vagyok nálad, nincs jövőnk együtt. Ha most nem mész el, egész életedben bánni fogod, én pedig azt nem élném túl, hogy engem vádolj, még ha magadban, elfojtva teszed is azt. Ráadásul megszoktam egy életszínvonalat, amit te nem tudnál nekem biztosítani. Kellemetlenül akarod érezni magadat, amikor majd én tartalak el? – nézett Sanyira könnyes szemmel. – Ugye, ugye. – mondta, amikor meglátta a bizonytalanságot a fiú szemében. Erre várt. – No, akkor kérdezd meg a szüleidet, aztán holnap gyere vissza a válasszal!

Sanyi otthon elmesélte a lehetőséget, mely megváltoztathatja az életüket. Remélte, hogy a szüleinek nem fog tetszeni a dolog, de tévedett.

- Amerika! A lehetőségek hazája! Gyere ide kisfiam, had öleljelek meg! – kiáltotta az apja felajzva.

Végre az anyja is mosolygott, örömpír lepte az arcát. A kérdés tehát eldőlt. Sanyi akkor már tudta, hogy jól cselekedett, bár még útban hazafelé megfordult a fejében, hogy nem is említi a dolgot a szüleinek…

***

Alex a számítógép jelzésére eszmélt merengéséből: üzenete érkezett. Rápillantott a monitorra, de csalódott: csak az ügyvédje írt levelet, érdeklődött, van-e hír Noahról, hogy alakul-e az ingatlanvásárlás, és sikerült-e beteljesíteni édesapja végakaratát, azaz megtalálta-e Juditot.

- Bob, milyen figyelmes. – mosolyodott el magában Alex.

Bob Shelton nemcsak az ügyvédje, de nagyon jó barátja is volt, ráadásul az édesapja végrendeletét is ő kezelte, összességében a Búzás család minden ügyéről első kézből értesült.

Alex válaszolt, aztán kikapcsolta a laptopot. Emlékezése közben nem is vette észre, hogy mennyire átmelegedett a gép, szinte sütötte a combját. Senki nem értette, hogy miért nem az asztalra teszi a gépet, ő maga sem, egyszerűen így szokta meg, neki így volt kényelmes. Megszabadult a számítógéptől, a gyomra jelzett, úgyhogy elindult keresni egy vendéglőt, ahol kellemes környezetben megvacsorázhat.

Folyt.köv.