Fullextra.hu

:
8.

Alex hunyorogva ébredt, a reggeli nap fénye éles késként hasított a szemébe. Fájt a feje. Nem nagyon, de épp eléggé ahhoz, hogy ne legyen kedve felkelni.

- A whiskey. – gondolta, és azonnal beugrott neki az este folytatása. – Hol a lány?

Körülnézett, de nem látta sehol. Ekkor lépett ki a fürdőszobából Judit, és rámosolygott:

- Szép jó reggelt Alex, remélem, hogy jól aludtál!

- Jó reggelt! – mondta a férfi nyögve, és a könyökére tápászkodott.

- Elég megviseltnek tűnsz, másnapos vagy? – kérdezte együttérző hangon a nő, és leült az ágyra a férfi mellé. Megsimította a homlokát. Kedvesen a szemébe nézett, és megszólalt: – Most megyek. Eljössz este a bárba?

- Nem tudom. – válaszolta Alex az igazságnak megfelelően, hisz valóban nem látta előre a napja alakulását. Még az sem volt kizárt, hogy aznap visszarepül New Yorkba.

- Nos… - kezdte a nő erőltetett mosollyal az arcán. – Akkor hát ennyi volt. Azért én jól éreztem magam.

Alex jobban szemügyre vette Juditot. Jól látta éjjel, negyven év körül járhatott, a szemei köré nevetőráncokat szabdalt az optimista jókedv, de azok a szarkalábak jól álltak neki, szexivé varázsolták az arcát. Nagy kék szeme értelmet és megértést sugárzott, olyan nő szeme volt, aki már megélt néhány csalódást, de túltette magát rajtuk, nem tudták megtörni az életkedvét. Vonzó volt, kedves, mosolygós, és Alex remekül érezte magát vele az éjjel. Nagyszerű volt a szeretkezésük, már régen nem szeretkezett ilyen felszabadultan senkivel.

- Valakit meg lehet kedvelni egy éjszaka alatt? – kérdezte önmagától. – Miért ne? Egy év alatt is szövődhet barátság, egy perc alatt is, de egy éjszaka alatt is, akár még egy szerelem is, és véget is érhet ennyi idő alatt…

***

Sikerült leérettségiznie. Hatalmas teljesítménynek érezte, hisz angolul kellett maturálnia, amit alig másfél éve tanult. Grace várta az ajtóban, amikor a vizsgáról megérkezett. Az ölébe kapta a lányt és forgott vele nevetve, csak forgott, a nevetése visszhangzott a hallban. A zajra lejött a lépcsőn a grófnő is, az anyja előszaladt a konyhából, az apja a dolgozószobából, és boldog mosollyal figyelték Sanyi felhőtlen örömét.

- Látom, sikerült a vizsgád! – szólt az apja, és magához ölelte a fiát, büszkén lapogatta a hátát, az anyja kétfelől megcsókolta, az arcát kezébe fogva, könnyes szemmel nézett rá.

- Gratulálok Alex, örülök, hogy nem kellett csalódnom benned! – mondta a grófnő.

Sanyi meghajolt felé, odament hozzá, és megcsókolta ráncos, öreg kezét.

- Köszönöm. – csak ennyit mondott, de ebben benne volt minden hálája, amit iránta érzett.

- Na, most aztán kíváncsi leszek, hogy melyik egyetemre vesznek föl. – mondta, örömmel konstatálva, hogy a fiú eddig beváltotta reményeit.

- Remélem, hogy a New Yorkira, mert nem akarok elmenni itthonról.

Valóban felvették az New Yorki egyetemre, így 1960 szeptemberétől az építészmérnöki karon kezdte meg a tanulmányait. Jól tanult. Élete álma volt, hogy építész lehessen, hogy felhőkarcolókat, őrületesen izgalmas épületeket tervezhessen, építhessen, hogy a keze munkája ismert legyen, ha meghal, maradjon valami utána. Boldog volt az élete. Kicsiny szobája az otthona lett, nem vágyott el a házból, a szüleivel szépen bánt a grófnő, ő pedig kivételezett helyzetben volt. Egy nap, a grófnő izgatottan szaladt elé, amikor ő éppen hazaért az egyetemről.

- Alex! Alex! Képzeld! Meglátogat bennünket Ulrike! – kiáltozta boldogan, és csak úgy ragyogott az arca.

Sanyinak kiesett a táska a kezéből örömében.

- Valóban? Rászánta magát végre! Emlékszik? Mindig azt mondta, hogy azért nem jön, mert fél azoktól a fránya labilis repülőktől, aztán most mégis?

Sanyi repesett. Eljön hát ! Valódi volt az öröme. Nekiállt tervezgetni, hogy hová fogja elkísérni, mit mutat meg neki a városban, ahol ő már nagyon is otthonosan mozgott, hála az iskolának, és nem utolsó sorban Grace-nek. Grace még mindig a szeretője volt, de senki nem tudott róla. Titkolták. Eredetileg Grace akarta, hogy ne beszéljenek róla senkinek, aztán már Sanyi is úgy látta jónak, ha a kapcsolatukról nem számolnak be a családnak, különösképpen a grófnénak. Csendes kis légyottok, kellemes együttlétek, fejtisztító séták, és könnyed beszélgetések jellemezték a kapcsolatukat. Sanyi nem volt szerelmes Grace-be, nagyon kedvelte, de azt a lángoló, tüzes kínt és gyönyört egyszer sem érezte azóta, hogy elhagyta Magyarországot, és amióta nem látta Juditot. Hisz Judit egyetlen kedves szava a paradicsomot hozta el a számára, és egyetlen elutasítása a pokol tüzére taszította őt. Már úgy gondolta, hogy az első kamaszszerelem ilyen izzó csak, soha többé nem fogja érezni ezt a perzselő boldogságot és fájdalmat, mert egyetlen lány sem volt Judithoz fogható, egyetlen érzés sem hasonlított az iránta érzetthez. Ulrike iránt is leginkább mély hálát, és soha el nem múló barátságot érzett, szeretetet, mint egy kedves rokon iránt, de szerelmet… azt nem. Az egyetemen is meglehetősen komoly sikereket ért el a lányoknál, tetszett nekik az európai fiú „édes” akcentusa, és persze nem utolsó sorban csinos arca, és vakító kék szeme. Ő learatta ennek a gyümölcseit, nem hagyott ki egyetlen kínálkozó alkalmat sem.

Ulrike 1962. május 19-én érkezett New Yorkba, az Idlewild repülőtéren Sanyi várta egy hatalmas csokor virággal. Ulrike csinosan, és szőkén kilibbent a terminálból, és szinte azonnal észrevette Sanyit. A csomagjait toló fiút otthagyva rohant felé, és a karjába vetette magát, nem törődve azzal, hogy a virágok erősen megsínylették hirtelen viselkedését.

- Hello drágám! – kiáltotta, és Sanyinak ekkor tűnt fel, hogy kásás a hangja, és a mozdulatai is koordinálatlanok, majd megcsapta a szeszszag.

- Hello Ulrike! Jól vagy? – kérdezte nevetve, mert rájött, hogy a nő leitta magát a gépen, hogy ne féljen annyira a repüléstől.

- Remekül barátom! – rikkantotta jókedvűen a szőkeség, és egy gyors mozdulattal, mielőtt még hanyatt vágta volna magát belekarolt Sanyiba.

Az autóban Ulrike a Sanyi vállának dőlt és elaludt. Sanyinak nem volt szíve felébreszteni, amikor a házhoz értek, úgyhogy ölbe vette, és felvitte a lépcsőn. Becipelte az egyik vendégszobába, miközben ott sorjázott mögötte a ház népe, és suttogva próbálták megérdeklődni, hogy mi a baja az unokahúgnak. Sanyi természetesen nem árulta el az igazságot, csak annyit mondott, hogy nagyon kimerítette a repülőút Ulrikét, és az autóban elnyomta az álom. Ulrike másnap reggelig aludt. Amint felébredt, azonnal Sanyit kereste, aki készenlétben várta, hogy megmutathassa neki a város összes csodáját. Remek napokat töltöttek együtt. Sétáltak a Central Parkban, felmentek a Szabadságszoborra és az Empire State Building tetejére, járták a galériákat, az áruházakat, bevásároltak a Macy’s-ben, kávéztak a Ritz-Carlton-ban, Sanyi színházba vitte őt a grófnővel együtt, és Ulrike el volt ragadtatva a várostól. Alig töltött némi időt a nénikéjével, szinte mindig Sanyival kódorgott.

- Nahát! Micsoda isteni, tébolyító forgatag! – kiáltotta egyszer az utcán sétálva, amikor a Brodway felé kanyarodtak. – Jövőre is eljövök!

Sanyi boldog volt, hogy ennyire jól érezte magát Ulrike, és úgy búcsúztak el, hogy egy év múlva újra találkoznak, és új helyeket fedeznek fel együtt. Sanyi kivitte a repülőtérre, megszorították egymás kezét, csókot váltottak, aztán még utána kiáltott:

- Aztán óvatosan a vodkával hölgyem!

Ulrike nevetve visszaintett, és eltűnt a tömegben.

Másnap kapták a hírt, hogy az a gép, amin Ulrike utazott, lezuhant az óceán fölött. Biztos, hogy a katasztrófának nem volt túlélője. A grófnő összetört. Napokig nem mozdult ki a szobájából, nem evett és nem akart látni senkit. Hosszú ideig gyászolta egyetlen rokonát. Sanyi hosszú ideig gyászolta barátját, kedvesét, jótevőjét…

***

- Én is jól éreztem magam. – mondta Alex, és megsimogatta Judit arcát. – Ha még Magyarországon leszek, akkor benézek este a bárba, hogy halljam a gyönyörű hangodat.

- Köszönöm. – mosolyodott el szomorkásan a nő. – Örülnék, ha még nem utaznál el. Biztosan nem hiszed el, de én nem szoktam…

- Hagyd ezt! – vágott közbe kedvesen Alex. – Nem hittem, hogy ez mindennapos nálad.

- Úgy vonzottál mind a két napon, amikor megláttalak annál az asztalnál, mint a mágnes… nem is tudom, hisz alig láttalak a homályban. – mondta a nő szemlesütve.

Alex nem válaszolt. A nő újra ránézett angyali kék szemével, és felállt:

- Akkor most már tényleg megyek… és várlak…

Amint az ajtó bezáródott Judit után Alex visszadőlt a párnájára, és behunyta a szemét.

Folyt.köv.