11.

Taxiba ült. Bemondta a címet, és hátradőlt az ülésen. Remélte, hogy Juditot otthon találja, mert nem szeretett volna még egyszer elmenni abba a házba. Eltervezte. Becsenget a nőhöz, átadja neki a levelet, aztán otthagyja. Semmi nem érdekelte. Nem akart vele beszélni. Nem akart bemenni a lakásába. Nem látott mást, csak egy őrült, ápolatlan öregasszonyt, aki nem az ő első szerelme, aki nem az ő kedves emléke. Nem így akart rá emlékezni, nem ezt a szörnyű, szánalmas látványt akarta a fejébe vésni, nem ezt akarta maga előtt látni, amikor majd nagyon öregen, az ágyában fekve, várva a megváltó halált végiggondolja az életét.

A taxi megérkezett a házhoz, Alex fizetett, és kiszállt az autóból. Ugyanolyan hőség fogadta, mint minden nap, amióta Magyarországon volt, szinte olvadt az aszfalt aznap is. Nyitva volt a kapu, bement rajta, és megállt az udvart lezáró vasajtónál. Remélte, hogy Manyi, vagy Mamó nincs az udvaron, és röviden el tudja intézni azt, amiért jött. Valami visszatartotta. Nem volt kedve megnyomni a csengőt, pedig már emelte a kezét, de lehanyatlott mellé. Rájött, hogy nem tud úgy elmenni, hogy ne tudja meg, mi áll a levélben, és mi fűzte olyan szorosan az apját Judithoz, hogy képes volt őt megkérni rá, hogy jöjjön el hozzá. Egyszerűbb lett volna, ha Judit halott. Akkor felbontotta volna a levelet, nem foglalkozott volna a tisztességgel, a levéltitokkal, és efféle morális problémákkal, elolvasta volna az írást, és megtudott volna mindent.

Újra felemelte a kezét, és hirtelen, hogy meg ne gondolhassa magát, megnyomta a csengőt. Várt. Ideges volt, izzadt. Nem tudta, hogy mi vár rá, nem tudta, hogy hogyan fogadja a nő. Az apjára gondolt, arra, hogy menyire nem szeretett beszélni a múltról, aztán egyszer mégis…

***

Meredith, a vetélése után otthon lábadozott. Az egész család körülötte ugrált, próbáltak a kedvében járni, nem engedték felkelni.

Meredith lelke azonban kómában volt, nem tért magához a veszteségtől, semmivel nem lehetett életet verni belé. Aztán egyik nap, amikor Sanyi hazaért az irodából, az apja hangját hallotta, amikor közeledett a hálószobájuk ajtaja felé.

- Nahát így kezdődött kislányom, ’53-ban hatalmas megtorlások voltak, negyvenezer ember volt rendőri őrizetben, vagy internálva, több, mint tízezer embert kitelepítettek, kitiltottak Budapestről. Még szerencse, hogy bennünket nem, bár nem sok hiányzott. Én akkor nem voltam büszke magamra, a felszínen behódoltam a rezsimnek, úgy tettem, mintha mellettük állnék. Szóval ilyen volt a helyzet Magyarországon, vádoltak boldog boldogtalant, hogy rendszerellenes, börtönbe vetették őket, aztán némelyeket kiengedtek, másokat meg kivégeztek. Nem lehetett tudni, hogy ha eltűnt valaki, akkor kiszökött az országból, vagy elvitték az ávósok, aztán vagy visszakerült, vagy nem. Ha nem, akkor elkönyveltük, hogy meghalt. Aztán ’56-ban, október 6-án kétszázezer ember gyűlt össze egy igazságtalan ügy elítéltjeinek újratemetésén, ahol karhatalom ellenes jelszavak röpködtek szájtól szájra. Ott voltam, hideg volt, hidegebb, mint októberben kellett volna, de ott álltam a tömegben. Később, ha jól emlékszem október 16-án a diákok egy szövetséget hoztak létre – tudod, mindig az egyetemisták lázadnak fel először az elnyomás ellen - elhatározták, hogy 23-án tüntetést tartanak a Bem szobornál, és ott akarták felolvasni azt a tizenhat pontot, mely a követeléseiket tartalmazta. Sokan voltunk. Mindenki tudott a tüntetésről, először arról volt szó, hogy betiltják, aztán mégis engedélyezték, de már akkor is meglett volna, ha tiltakoznak ellene, mert az emberek összegyűltek, és a hangulat… mondhatni forradalmi volt. Elindultunk a Kossuth térre, tudod kedvesem, ott van a magyar Országház, a Parlament, ha láttál már gyönyörű épületet…na majd egyszer elmegyünk együtt Magyarországra…szóval odaértünk, aztán a tüntetők egy része a Rádióhoz ment, hogy rávegye a vezetőségét, olvassa be a tizenhat pontot, de azok megtagadták a kérést. A másik csapat elment a nagy Sztálin szoborhoz, és ledöntötte, majd elcígölték a Nemzeti Színház elé, ahol feldarabolták. Tudod te, hogy micsoda bátorság kellett ahhoz abban az időben? – Sanyi benézett a hálószobába, és azt látta, hogy az apja egy széket húzott az ágy mellé, ott ücsörgött, éppen pillanatnyi szünetet tartva a beszédben, levette a szemüvegét, azt törölgette. Meredith félkönyökre emelkedve hallgatta, mint a kisgyerek, akinek mesét mond egy felnőtt.

- Tessék folytatni Apuka! Hogy volt tovább? Mi történt? – sürgette Meredith.

Sanyi nem köszönt be, nem akarta megszakítani a történetet, örült, hogy Meredith ekkora érdeklődést mutatott valami iránt. Azt hitte, hogy sosem fogja már érdekelni semmi, olyan fásult volt a baba elvesztése miatt.

- Este a Rádióhoz kirendelte a karhatalom az ÁVH-t és katonákat. – folytatta az apja, és Sanyi ott maradt a folyosón csendben, hogy hallja amit mond, hisz neki sem mesélte el sohasem, hogy mi történt azokban a napokban. – Na arra nem számítottak, hogy a katonák egy része mellénk áll, azt hitték, hogy ilyesmi nem eshet meg. – döcögött nevetve az apja. – De akkor az ÁVH-sok elkezdtek ránk lőni, aztán mi sem voltunk restek. Nem tudod, hogy mi az az ÁVH. Nohát, ők voltak az államvédelmisek, abszolút a kommunista hatalom csatlósai, hithű, elkötelezett emberek, tántoríthatatlan karhatalmisták, bármire képesek voltak a kommunista rezsimért. Besúgókat szerveztek be, lecsaptak mindenkire, akit rendszerellenesnek nyilvánítottak, elhurcoltak ártatlan embereket, akiket feljelentettek a besúgóik. Ilyenek voltak. Mindenki félt tőlük. De mi visszalőttünk rájuk, adtunk nekik! Hogy honnan volt puskánk? Nem tudom. Nekem a kezembe nyomtak egyet, amikor elkezdődtek a harcok. Azt sem tudtam, hogy pontosan hogy is kell használni. Sima puska volt, nem gépfegyver, az nekem nem jutott, egyeseknek az is volt. Biztos, hogy katonai raktárakat törtek fel, készültek a lövöldözésre. Én meg sodródtam az eseményekkel, már 6-án is éreztem, hogy itt az idő, de 23-án tudtam, hogy hol a helyem. Ösztönösen. Hamar összetalálkoztam a tüntetésen néhány régi kollégista társammal, akikkel valaha együtt koptattuk a jogi egyetem padjait, egy szót sem kellett szólnunk, olyan idő volt az, hogy csak úgy összeölelkeztek az emberek, „Isten hozott cimbora”, és újra lázadó egyetemistának éreztük magunkat, világmegváltó gondolatokkal, komoly tervekkel.

- Egyáltalán hogy keveredett ebbe bele Apuka? Hogy került oda ahhoz a szoborhoz?

- Tudott róla mindenki. Tudták az emberek a tüntetést, szórólapokat osztogattak az egyetemisták… fene tudja. Minden pesti ember tudott róla, terjedt szájról szájra, mint a népmese. Na, aztán hogy megkezdődtek a harcok, mi levertük az ÁVH-sokat, és elfoglaltuk a Rádiót. Az hatalmas dolog volt. Ujjongott a tömeg, de éjfél után megjelentek a szovjet páncélosok, és ők kezdtek lőni ránk. Közben - ezt el ne felejtsem mondani – újra kineveztek miniszterelnökké egy olyan embert, akinek a nevét meg kell jegyezni. Úgy hívták, hogy Nagy Imre. Sokat tett értünk. A szovjetek lőttek ránk, mi meg a Rádióból tüzeltünk vissza, reggel még a miénk volt, be is mondtuk Nagy Imre kinevezését, aztán kilenckor azt is, hogy a szovjet csapatok bevonultak Budapestre. Ej! Borzalmas volt. Rengeteg vér, és halott, barátok és ellenségek, de tartottuk magunkat. Én kiszöktem, mert haza kellett mennem, nem hagyhattam magára Sanyit és Izabellát. Szerencsére közel laktunk, így nem kellett sokat gyalogolnom. Útközben faltól falig rohantam, kezemben a puskámmal, sapkámat a szemembe húztam, hogy ne ismerjen rám senki, megmondom őszintén, hogy féltem. Nagyon féltem. Berohantam a házunkba, és ott, a lépcsőházban összetalálkoztam a házmesterrel, aki jó kapcsolatot ápolt az ÁVH néhány tagjával. Más se kellett, mint hogy lássa, puskával a kezemben rohanok haza! Tudtam, hogy ha a felkelés nem győz, akkor nekünk végünk, Mamó – mert így hívták a házmestert – feljelent bennünket. Hazamentem, és rendben találtam a családot, Sanyinak elmondtam, hogy történelmet csinálunk, fontos dolgok történnek, de az ő feladata az, hogy vigyázzon az anyjára. Hisz tizenhat éves is alig volt, nem engedhettem az utcára! Én azonban visszatértem, mert tudtam, hogy még van tennivaló bőven. Megígértem Izabellának, hogy minden nap hazaugrom, viszek ennivalót, ha tudok, és megmutatom magamat, hogy még élek. Huszonnegyedikén történt egy eset, amit nem fogok elfelejteni. Amikor hazafelé tartottam, hogy megnézzem a családomat, épp a kapu előtt botlottam a fiamba. Menni akart harcolni, részt akart a történelemből… - Sanyi a folyosón egy pillanatig nem vett levegőt. – Tudod, olyan furcsa volt, biztos vagyok benne, hogy valami nem stimmelt nála, sosem láttam még ilyen feldúltnak… nem értettem, talán csak a forradalom szele, de én úgy éreztem, hogy több, sokkal több, valami más oka is volt kimenni az utcára… nem tudom, ez azóta motoszkál bennem, de sosem kérdeztem meg tőle…talán egyszer… Nem vagy még fáradt, csillagom? – hajolt közelebb Meredith-hez. Sanyi elképedve lógatta a fejét. Nem hitte volna, hogy az apja észrevette a halálvágyát.

- Dehogyis Apuka! És mi volt Sanyival?

- Visszazavartam, éreztem rajta azt a furcsa… na mindegy, szóval visszaküldtem az anyja mellé, ő pedig szófogadó gyerek volt, tudta, hogy jót akarok neki. Én persze mentem tovább. Szerencsés voltam. Huszonötödikén a parlament előtt tüntettünk, teljesen fegyvertelenül, és golyózáporral köszöntöttek bennünket. Zuhantak az élettelen testek körülöttem, engem mégsem talált el egyetlen golyó sem. Szerencsés voltam, na. Folytak a harcok. Már az egész országban, nemcsak a fővárosban. Aztán huszonnyolcadikán Nagy Imre, régi-új miniszterelnökünk tűzszünetet rendelt el, és tájékoztatta a népet, hogy a szovjet erők kivonulnak az országból. Micsoda boldogság volt az! Végre eltakarodnak! Aztán azt is mondta, hogy feloszlatják az ÁVH-t, március 15-ét pedig ünnepnapnak nyilvánították. Tudom, hogy neked ez a dátum nem mond sokat, majd egyszer mesélek erről is, de a magyar ember szívének rengeteget jelent. Na, mindenesetre úgy tűnt, hogy 28-án győzött a forradalom, helyre kerültek a dolgok. Október 30-án újabb beszédet mondott Nagy Imre, amiben elmondta, hogy megszűnik az egypártrendszer, haladéktalanul megkezdik a tárgyalásokat a szovjet erők kivonásáról. Mindenhol hatalmas változások voltak. A kormány megváltozott, a karhatalom az új kormányt szolgálta, a Rádió vezetőségét leváltották, többpártrendszer lett, és demokrácia. Nyolc napra. – itt nagyon elszomorodott a hangja, egészen elhalkult. – Pedig milyen szépen alakultak a dolgok! Aztán november 4-én bevonultak a szovjet csapatok nagy erőkkel az egész ország területére és elfojtották a forradalmunkat. Még itt-ott ellenálltak a felkelők, de a túlerő olyan hatalmas volt, hogy lehetetlen lett volna győzni. Mi pedig menekültünk. November 9-én fülest kaptam az egyik bírósági ismerősömtől, hogy valaki feljelentett ellenforradalmi tevékenységért. Azonnal megszerveztem a szökésünket, és Ausztriába mentünk. Azt a történetet már ismered Sanyitól…

- Micsoda kegyetlen világ… - mondta elgondolkodva Meredith.

- Minden háború kegyetlen, de amikor honfitársak ölik egymást, annál nincs borzalmasabb… Sokan úgy haltak meg, hogy nem is voltak a harcok közelében. Szó se róla, anarchia volt. Néhányan a haragosukat lőtték agyon, úgyse jött rá senki, hogy nem a forradalom hevében történt a dolog. Féltek az emberek. Magyar a magyartól. Ki kit gyűlöl, kit öl meg, és miért? Nem lehettél semmiben biztos. Jól mondod, kegyetlen volt… Nagyon kegyetlen…- megpaskolta Meredith kezét, és felállt. – De most már pihenj egy kicsit gyermekem, igazán rád fér, én is megyek, megiszok egy konyakot, jót fog tenni…

Sanyi állt a folyosón, nem mozdult, amikor kijött az apja a hálószobából, csak egymásra néztek, nem szóltak egy szót sem. Az apja lement a lépcsőn a nappaliba, Sanyi pedig bement Meredithhez, leült az ágy szélére, és megfogta a kezét…

***

Alex hallotta a csoszogást, ahogy valaki a vasajtóhoz igyekszik. Kinyílt az ajtó, és ott állt Judit. Az arcán semmiféle meglepetés nem látszott, Alexén azonban annál nagyobb ámulat tükröződött. Judit nem volt kifestve, nem volt betupírozva hófehér haja, úgy nézett ki, mint egy megtört, kedves arcú idős hölgy, akit keményen megviselt az élet. Az előző napi groteszk bohóc eltűnt, mintha sosem lett volna.

- Sándorka! Már vártam. Kerüljön beljebb! – mondta halkan, és beinvitálta Alexet az udvarba. Az udvar üres volt, csak a Manyi által felaggatott száradó ágynemű lengett a szárítókötélen megtörve a mozdulatlanságot.

Judit elindult, be a lakásba, és Alex követte. Belépett, s mintha az ötvenes évekbe repült volna vissza, a berendezés, és az atmoszféra annyira nem változott azóta. Judit hellyel kínálta a nappali nagy, kerek asztalánál, mely horgolt csipketerítővel volt letakarva. Az asztalon szanaszét azok a dolgok hevertek, melyek előző nap a szatyrából estek ki. Szalag, gyertyacsonk, rézcső, összegyűrt csomagolópapír…

- Asztali díszt csinálok belőle karácsonyra. – mondta Judit, Alex pedig nem kérdezett rá, hogy miért készít karácsonyi díszt a nyár derekán, a legnagyobb kánikulában.

- Biztosan nagyon szép lesz. Juditka! Beszélnem kell Önnel!

- Mondja csak Sándor, hallgatom! – szólt Judit nyugodtan, közben a kezébe vette a rézcsövet és a szalagot, majd nekilátott a munkának…

Folyt. köv.