Porcicának hívják. Nőnek látszik, egészen csinos nőnek, de az érintése halálos. Akihez hozzáér, az nyomban porrá változik, és leomlik, mint egy homokvár, ha kiszárad. Épp az orrom előtt kapja el Petit, (egyáltalán hogy kerül ide Peti, akit nem láttam tíz éve, és sosem volt a legjobb haverom?) s Peti lebomlik porszemcsékre, elterül a földön, felkapja a szél és felém sodorja. A gonosz Porcica rám néz. Én hanyatt-homlok menekülök, futás közben találkozom a szüleimmel, akik rohannak velem, tekerünk a lakásunkhoz, hátha a bejárati ajtó, és a hevederzár megakadályozza Porcicát a hamvasztásban, már a lépcsőn szaladunk fel, befordulunk lihegve a folyosónkra, amikor meglátom, hogy a horrornő vigyorogva áll az ajtónk előtt. Lemerevedek, de eszembe jut, hogy meg kell védenem a szüleimet, úgyhogy visítva nekiugrok Porcicának, de csak homokot markolok. Porcica röhög, én visítok, visítok, közben hallok egy harmadik hangot is, egy ritmusos pittyegést, egyre hangosabb, és hangosabb, majd egy kéz nehezedik rám, mire visítva kinyitom a szemem…

- Három óra. Kelj fel, ébresztő Bébike! – mondja egy kedves, dallamos férfihang, s elnyomja Porcica őrült röhögését, nyugalom száll meg.

- Micsoda? Már három? De hát most aludtam el. – nyafogom, de azért nekilátok a kecmergésnek. Lassan, nagyon lassan forgolódok, letekerem magamról a teljesen összezilált takarót, dörgölgetem a szememet, közben remélem, hogy nem festékes szemmel feküdtem le tegnap aludni.

- Olyan rosszat, álmodtam, hogy csak na! – motyogom a vaksötétbe, Fecót nem látom, csak érzem, hogy éppen elhagyja az ágyat, és az ajtó felé tart, szerintem azért, hogy nekem megcsinálja a reggeli teámat.

- Nyüszítettél, amikor felébresztettelek. Gondoltam, hogy nem virágos réten szaladozol egyik pipacstól a másikig.

- Hát nem. Horror volt a javából. Megtámadott egy Porcica… - érzem, hogy mekkora hülyeségnek hangzik, amit mondok, és egy pillanatra elhallgatok.

- Egy porcica. – szögezi le, és vár. A sziluettje kirajzolódik az ajtóban, még nem megy tovább a konyha felé.

- Mindegy. Menj csak, hülyeség az egész… - mondom, és felkapcsolom az állólámpát.

Hajnali három. Úgy terveztük tegnap, hogy négykor indulunk. Délután kipakoltuk a kilenc személyes kisbuszból a hátsó üléseket, és beraktuk a télikertből, a megviselt kanapé darabjait, melyek egymás mellé helyezve egy remek ágyat alkottak. Megcsináltunk fejenként öt szendvicset szeletelt kenyérből, azok már a hűtőben barátkoztak saját összetevőikkel. Kikészítettük a konzerveket, zacskós kajákat, az összerámolt ruhákat, a kemping felszerelést, tisztálkodási szereket, takarókat, párnákat. Ezek halomban csak arra várnak most, hogy bekerülhessenek a járgányba.

Negyed négy. Lezuhanyozok, mojoválok. Leveszem az arannyal futtatott Citizen órámat.

- Nem viszem az órámat. – kiabálom Fecónak, aki épp zuhanyozik. – Nem hitted volna, hogy megszokom, mi?

- Hát nem. Azt gondoltam, hogy csak divatolsz. – bömböli vissza a tus alól. – Nem fog hiányozni?

- Jobban hiányozna, ha elveszne, vagy ellopnák. – mondom. – Meg tudod, hogy mióta kicserélték benne az elemet, nem biztos, hogy vízálló. Nem akarom, hogy baja essen.

Persze, hogy nem akarom, Fecótól kaptam, úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére.

Otthagyom a fürdőszobaajtót, ide teszem magam, oda teszem magam. Pakolászok. Feleslegesen, mert minden össze van pakolva. Fecó előbújik a zuhany alól, jön a függönyszerelés. Tegnap előszedtem a két évvel ezelőtti függönyöket, melyek sötétkék, sárnehéz anyagból készültek. Akkor madzagra fűztük föl őket, és eléggé belógtak, húzta őket a súlyuk, nem takartak felül rendesen. Idén kigondoltuk, hogy drótra húzzuk rá, az jobban fog tartani. Vékony drótot vettünk. Elhajlós, szakadós drótot.

- Ez így nem lesz jó. – morgom az orrom alatt, miközben teljes gőzzel próbálom egyenesen belehúzni a drótot a függöny behajtott részébe. A szemét drót azonban folyton kibújik, hol alul, hogy felül, de semmi esetre sem marad a saját csatornájában.

- Mondtál valamit? – érdeklődik Fecó, aki a többi cuccot hordja ki, és épp meghallja, hogy morgolódok.

- Semmit. – mondom angyali mosollyal, de ő jól ismer, és tudja, hogy kizárólag akkor angyali a mosolyom, ha robbanás közeli állapotban vagyok.

- Valami baj van a dróttal?

- Á, nem, csak egy kicsit könnyen hajlik.

- Hát akkor hajtsuk duplára. Na? – és már hajtja is. Persze. Duplán már könnyebb, siklik a járatban a drót, pikk-pakk felfűzöm a függönyt, már csak fel kell rakni.

Fecó végez a rámolással, jön, hogy segítsen: feszítünk, szorítunk, szuper a karnis, fenn a függöny. Húzzuk jobbra, húzzuk balra, remekül működik, ezen aztán senki nem lát majd be.

Elsősorban a vadkemping ijesztő kukkolási szempontból, a rendes kempingben senki nem áll oda a kocsihoz, hogy belessen a behúzott függöny résein, de vadkempingben a fene tudja, milyen ember, vagy akármi keveredik a placcunkra. Tulajdonképpen indulásra készen áll a lakóautóvá átalakított kisbusz, hátul, műanyag ruháskosárban a kempingfőző, edény, konzervek, egyéb kaják, oldalt, a kanapéról leaplikált puffokból kialakított franciaágy melletti kis helyen a ruhák, gumicsónak, evezők, tisztasági csomag, kemping asztal, két szék.

- Gyufa? Kés? – kérdezi Fecó, aki gondos, és olyasmik is eszébe jutnak, amik nekem sosem.

Rám azt szokták mondani, hogy felületes vagyok. Egy ideje megkértem a szeretteimet, hogy ne nevezzenek felületesnek, egyszerűen megelégszem a „nagyvonalú” jelzővel, az mégis szimpatikusabb jellemvonás, mint a felületesség.

- Kés van. Gyufa… az nincs. Megyek érte. – mondom, és becaplatok a házba, ki a konyhába, be a spájzba, kezembe kapom a gyufát, aztán észreveszem, hogy két konzervet nem raktam el, azt is magamhoz veszem. Visszafelé úton bepillantok a hálószobába, ahol maximális rend uralkodik.

Az utóbbi időben csak ruháért jöttünk ide, a nappaliban aludtunk. Kábé három hete, amikor betört a hőség, nyitott ablaknál akartunk aludni. Az ablakokat Fecó már korábban felszerelte szúnyoghálóval, úgyhogy egyáltalán nem aggódtunk a csípős kis dögök miatt. Tehát kinyitottuk az ablakot, s megpillantottunk egy fekete bogarat, mely az ablak és a szúnyogháló között lakott. Egy pillanatig meresztettük rá a szemünket, majd a bogár megunva az állatkerti bámulást lelépett. Mi egymásra néztünk, megfogtuk az ágyneműnket, és átköltöztünk a nappaliba. Azóta ott alszunk. A fekete bogarat másnap mindketten kerestük bátran, de nem leltük, még az is lehet, hogy a porszívó porzsákjában henyél, mert azért kitakarítottuk a szobát. Mióta egyszer a nagyanyáméknál a panelban patkány volt, én rettegek minden betolakodótól. Az öregek aludtak, egyszer nagyanyám arra eszmélt, hogy valami nagy, szőrős átrohan a fején. Felébresztette a nagyapámat, aki először azt mondta, hogy álmodik, milyen nagy, szőrős mászna át rajta, aztán kiderült, hogy a fürdőben a szellőzőn keresztül felpofátlankodott egy patkány, és ott garázdálkodott a nagyanyámék kéglijében éjjelente. Akkor szúrta el a dolgot, amikor ismerkedni próbált az öregekkel, akiknek ez nem volt ínyére, úgyhogy azonnal szakembert hívattak, és betömették a lyukat. Azóta a házipatkány nem bukkant fel.

A hálószobában nem maradt semmi, úgy látom, úgyhogy bezárom a házat, kislattyogok a már mormogó, duruzsoló, csak rám váró kocsihoz, és megadom az indulásra a jelet:

- Irány a tenger!

A párom rám néz, nem szól semmit, csak az orra alatt vigyorog: valószínűleg már megint látszik rajtam, hogy mennyire gyerekesen, lelkesen boldog vagyok a nyaralástól, főleg az autós, kempinges, vadkempinges nyaralástól, és a ránk váró szépségektől, amit nem lehet látni, és amit nem lehet megélni a legdrágább szállodai lakosztály ablakából sem, kizárólag akkor látjuk, ha odamegyünk, jó közel, és erősen szemügyre vesszük, akkor fedezzük fel.