Fullextra.hu

:
7.

Elkezdődött a foci VB. Ez szívás. Nekem. Én utálom, a párom viszont annak ellenére, hogy nem szotyizik folyton a tévé előtt meccseket nézve, azért a világbajnokságról nem hajlandó lemondani. Mondjuk nem is akartam lemondatni, mert hogy jövök én ahhoz, hogy ezt tegyem egy férfival, egy emberrel. Na de ilyet! Hogy a délutánból egészen pontosan fél órát tölthetünk együtt, mert az összes többi időben foci megy a hülyítőládában, és mindezt egy hónapig kell tolerálnom, ez még engem is próbára tesz. Még jó, hogy nekem legalább nem kell néznem, és elfoglalhatom magamat mással. Például moshatnék, vagy vasalhatnék, akár porszívózhatnék is - bár a hang miatt az elképzelhető, hogy nem lenne üdvös - de nincs kedvem. Én sétálni akarok, fagyizni, meg filmeket nézni, persze, hogy csak ilyenkor, amikor foci VB van. Valahol azt hallottam, hogy a kapcsolatok meglehetősen magas százaléka megy tönkre a világbajnokság alatt, mert a nők nem képesek elviselni, hogy egy hónapig le sem sajnálják őket a pasasaik. Nahát én nem vagyok ilyen.

Én várok, és tűrök, még szerencse, hogy a teniszbajnokság már véget ért, mert így legalább van az a napi fél órám, ha nem számítom a reggeli negyedet. Ha a Roland Garros még tartana, akkor már ennyi sem jutna, mert elvenné tőlem Nadal, vagy Federer, vagy a kettő együtt. Ja. És még nem számoltam, hogy kéthetente Forma 1-et is nézünk, ami ugye szombaton és vasárnap is kettévágja a napot. A Forma 1 átka, hogy olyan frankó monoton hangon mennek az autók körbe-körbe, hogy nekem az első öt percben lecsuklódik a szemem, és csak akkor ébredek föl, amikor a fickók a dobogón örömködnek, meg locsolják egymást a Mumm pezsgővel. Ha az van benne. Persze bazi kispályás dolog lenne, ha mással töltenék meg az üveget, mint ami rá van írva. Mit nekik egy ötliteres Mumm. Ugye. Én remekül szundikálok mindenesetre, mint egy csecsemő, az éjszakám viszont pokol, mert képtelen vagyok hajnali három előtt elaludni, a párom viszont húzza a lóbőrt, így még társaságom sincs. Már azon gondolkodtam, hogy ha egyszer a Hungaroringen néznénk meg egy futamot, ott is képes lennék-e elaludni, és rájöttem, hogy igen. Belém kódolódott az évek során, ha meghallom a hangot, lecsukódik a szemem, tisztára, mint Pavlov kutyája, csak neki más szerve jött működésbe.

A párom is folyton álmos reggelente, mióta meccseket néz. Én még egy fél órát üldögélhetek az ágyban, malmozhatok, hogy mit kell tennem aznap, vagy egyszerűen csak nézhetem a tévében a korai műsorokat. Leendő anyósom bekopogott, és közölte, hogy egy bizonyos csatornát szabotál, mert kizárólag politika megy benne, és utálja, ha össze-vissza hazudoznak a riportalanyok. Én kénytelen voltam vele egyetérteni, azonban a szemem mégiscsak a politikai műsoron maradt. Élt bennem a vágy, hogy megtudjam, mi vár ránk a jövőben. Megtudtam. Nem kellett ehhez jósnő, megmondta a honatya, hogy mi várható ebben az évben, de még azt is, hogy a következő évben sem lesz jobb. Jaja. Szívás. Minden fronton. Megszorítanak bennünket, mi pedig megszorulunk, ahogy szoktunk. Anyósjelöltem benézett még egyszer, hogy megmondja, ne fogyózzak, most egyek, mert szeptembertől úgysem fogok a gázáremelés miatt, és akkor majd megcsinosodok akár akarom, akár nem. Ezt persze nem mondta komolyan és nem annyira véres, mint ahogy nyavalygunk rajta, de azért kemény, az ember mindig jobbra számít.

Ezekkel a gondolatokkal a fejemben haladtam a gyorsforgalmi felé, filózgattam a szociálisan nem túl előnyös helyzetű családokon, és megállapítottam, hogy valószínűleg megint ők járnak rosszul. Nem a hajléktalanokra gondolok, hanem a tisztességesen melózó kiskategóriás emberekre. Egyébként a tó mellett is lakik egy hajléktalan a susnyásban, van neje is, és horgászatból tartja el magát. Kicsit mosdatlan, de normális pasas, néha alkalmazzák újsághordásra, meg egyéb alkalmi munkákra, őt például nem fogja meghatni az áremelés. Már régen nem láttam, talán beteg volt, most viszont kinn ücsörgött a parton, és köszönt illedelmesen:

- Kezét csókolom! – kiáltotta.

- Jó reggelt! – válaszoltam. – Fogott már valamit?

- Csak a botom végit, azt! – mondta legyintve, aztán visszafordult a munkaeszközéhez.

Szerintem az egész falu ismeri, és ő is ismer mindenkit. Engem is, látásból. Nem félek, hogy elújságolja a családomnak, hogy a tó körül kolbászolgatok reggelente, nincsenek puszilkodós viszonyban.

Kiértem az úthoz, és tettem a dolgomat. Meleg volt. Tisztára vicc, hogy az időjárás mit művel az emberrel. Biztos, hogy azért van olyan sok baleset mostanában, mert a frontok csak úgy jönnek, meg mennek, nem törődve az emberek szervezetével, és idegrendszerével, az emberek szervezete meg nem bírja követni a hülye változásokat, ezért bekrepál.

Rövidesen megállt egy Lada, aminek nem nagyon örültem, de az ember lánya ne válogasson szorult helyzetében, hát kinyitottam az ajtót:

- Jó napot! Elvinne az Árpád hídig?

- Jó napot! Jöjjön csak, elviszem! – hallottam a némileg kásás hangot, aztán amint beültem, megláttam a hozzátartozó arcot is. Vörös volt a férfi arca, nagyon vörös, mint akit mindjárt megüt a guta, emellett megcsapott az alkohol és disznószar szag.

- Basszus! – gondoltam. – Ezt a pechet!

Pedig számíthattam volna rá, hogy egyszer bekövetkezik ez is. Nem foghatok ki folyton normális, na jó, viszonylag normális sofőröket, nekem is kijár néha a szenvedés.

- Merre, merre? – kérdezte a pasas, én meg idiótán néztem rá.

- Ezt hogy érti? Az előbb beszéltük meg, hogy az Árpád hídig…

- De úgy amúgy? Hova lesz a séta? – érdeklődött vigyorogva, és végigmért. Akkor arra gondoltam, hogy mekkora király vagyok, hogy reggel nadrágot húztam.

- Dolgozni megyek. – válaszoltam erőltetett kedvességgel, valahogy úgy éreztem, hogy nem fogjuk megtalálni a közös hangot, ezért jobb, ha nem társalgunk. A férfi középkorú lehetett, sőt, én öregnek láttam, és meglehetősen ápolatlan benyomást keltett, nem beszélve az áporodott szagáról, mely több szeszt tartalmazott, mint az én tízéves alkoholfelvételem.

- Na és mit dolgozik egy ilyen szép kislány? Tán fodrász? – érdeklődött tenyérbemászó arccal, én pedig nem tudtam, hogy hova nézzek. Ráadásul dugóba kerültünk Békásnál, úgyhogy számíthattam rá, hogy a pasi szórakoztatni fog még egy ideig.

- Egy irodában dolgozom. – válaszoltam szűkszavúan, de ő csak vigyorgott, én pedig tisztában voltam vele, hogy veszélyben a jó modorom, ha még sokáig fixíroz.

Persze mit tehet az ember, ha már egyszer beszállt egy kocsiba, melynek a tulajdonosa ugyan egy undorító alak, de mégiscsak szívességet tesz, nem volna ildomos az udvariatlanság. Eldöntöttem, hogy ha folytatja a nyálcsorgatást, akkor illem ide, illem oda, én kiszállok a következő piros lámpánál, aztán majd kitalálok valamit, hogy bejussak a belvárosba. De a fickó mintha észrevette volna magát, témát váltott:

- És mit szól a tegnapi meccshez?

- Semmit. – válaszoltam. – Nem néztem.

- Nem nézi a VB-t? – hüledezett.

- Miért? A maga felesége nézi? – kérdeztem gúnyosan, mert biztos voltam abban, hogy negatív választ kapok.

- Persze! Agyon is csapnám, ha nem nézné! – mondta teljes természetességgel. – Meg örül, hogy inkább vele nézem, meg vele sörözök, mint a haverokkal. Bár már a haverokkal is el kéne menni, ez mindig akkor jut az eszembe, amikor ilyen csinos kislányokat nézegetek, mint maga…

- Pfúj! – gondoltam. – Ez milyen csiga típusú egy fazon!

- Inkább a feleségét nézegesse! – csattantam fel. – Mit képzel! Szegény asszony otthon várja magát, még meccset is néz, maga meg engem molesztál!

- Dehogy molesztálom! Már csak mondhatok szépeket. Nem? Tán fáj magának, ha valaki bókol? – döbbent le a pasas, mert nem értette, hogy mi a bajom vele.

- Oké. – mondtam. – Semmi gond, csak hanyagolja a külsőm elemezgetését, ha megkérhetem.

- Ahogy akarja, de még mindig nem értem, hogy mi bajuk maguknak mai lányoknak a széptevéssel.

Az ember tényleg nem értette. Látszott rajta, hogy meg sem fordult az agyában, hogy kellemetlen lehet az udvarolgatása.

- Semmi bajunk azzal, ha olyasvalaki udvarol, akit mi is akarunk, hogy udvaroljon. – válaszoltam meglehetősen körülményesen, de magam is éreztem, hogy nem azonos a kulturális hátterünk, ő valószínűleg azt is bóknak gondolja, ha az utcán utánafüttyög egy nőnek, vagy belevigyorog az arcába, hogy „de jó segged van Anyukám!”

- Ja. Hogy magának a magamfajta kevés, mi? – kérdezte sértetten, és tényleg féltem, hogy megüti a guta, mert a feje egyre vörösebb lett. Úgy döntöttem, hogy nem bőszítem, és nem bántom a férfiúi hiúságát, ezért így válaszoltam:

- Nem erről van szó. Én egy zárkózott nő vagyok, és zavarba jövök, ha szépeket mondanak. Meg hát a korkülönbség ugye…

Tudtam, hogy megint mellényúltam. Láttam, hogy nem tetszett neki az utolsó mondatom.

- Nem vagyok én még olyan vén, tudnék mutatni egy-két figurát… - kezdte.

- Persze, persze, nem is úgy értettem, de a figuráktól eltekintenék...

Rájöttem, hogy elkezdtem én puncsolni a pasinak, hogy még véletlenül se kapjon agyvérzést az elutasító viselkedésem miatt, és őszintén szólva nem is igazán szeretem megbántani az embereket. Sajnos egyik mondatommal agyonütöttem a másikat, úgyhogy nem lett jobb a hangulat. A pasas bedurcázott. Egészen a hídig duzzogott, ott aztán nem bírta tovább, és megkérdezte:

- Mégis hány évesnek látszom? – Úgy kérdezte, mint egy macsómen, aki épp csak odalökött egy érdektelen kérdést.

- Hát… úgy… - nem akartam megsérteni, úgyhogy próbáltam keveset mondani. – Ötvenöt, ötvenhat évesnek talán.

- Mennyinek? – nyögött fel. – Na jó. Itt vagyunk. Kiszállhat!

- Miért, mennyi? – kérdeztem szálltomban, mert furdalt a kíváncsiság.

- Nem mindegy? Nem annyi! – mondta durván, és elhajtott.

Én meg arra gondoltam, hogy tuti fiatalabb, mint amit mondtam, különben nem lett volna ilyen dühös. Akkor viszont jól meggyötörte az élet, mert öregebbnek látszott az apámnál, pedig ő hatvankettő.

Folyt.köv.