Fullextra.hu

:

Így volt ez Tomival is, akit még a szülővárosomból ismertem, és Ancsinak elég jó barátja volt. Tetszett. Festőművész lett belőle, és vonzó férfivá érett. Ugyan a fülei kilencven fokban álltak el a fejétől, nekem mégis bejött. Régen, még gimis korunkban az egyik osztálytársammal járt, már akkor is figyeltem, de tudtam, hogy Adél mellett esélyem sincs, úgyhogy megmaradt ábrándnak. Ancsi egyszer véletlenül találkozott vele, eldumálgattak, és kiderült, hogy nincs senki komoly az életében, viszont nagyon vágyik rá, hogy legyen. Ancsinak sem kellett több, rögtön felajánlotta neki, hogy összehoz bennünket. Emlékszik-e rám? Azt válaszolta, hogy persze, és boldogan randizik velem. Azt tudom, hogy Ancsi megfenyegette, ha kihasznál engem, akkor a barátságuknak egy életre annyi, úgyhogy viselkedjen rendesen. Tehát megkapta a telefonszámomat, és élt is ezzel az információval. Majdnem rosszul lettem, amikor felhívott. Olyan zavarba jöttem, hogy igenen és nemen kívül sok mindent nem sikerült kinyögnöm. Nagyon izgultam. Úgy kész voltam, hogy gyorsan legurítottam egy deci vodkát, hogy bátorságot gyűjtsek a másnapi randihoz, és hogy megnyugtassam az idegtől háborgó gyomromat.

Ezt másnap, indulás előtt is megtettem, mert beválni látszott, mégsem tudtam megszólalni. Kellemes kis étterembe vitt, vacsoráztunk, persze alig ettem zavaromban, csak vörösödtem, meg pillogtam, és éreztem, hogy halál gáz vagyok. Amit kérdezett, arra válaszoltam, amúgy meg ültem, mint aki dugót nyelt. Ez néha előfordul velem, főleg, ha valaki nagyon tetszik, de sajnos nem tudok tenni ellene, lehet, hogy egy pszichiáter segíthetne rajtam. Amint elmúlik a zavarom, rögtön beszédessé válok, de addig… kész katasztrófa. Nyilván ez egyedüllétem egyik oka, hogy el sem jutunk igazán a megismeréshez, a férfiak rögtön az után ítélnek, ahogyan az első randin viselkedek. Mert mi után ítéljenek, ugye? Már beszámoltam erről boldog boldogtalannak, gyakoroltam Ancsival a különböző helyzeteket, nem beszélve a fürdőszobatükörről, ami ha beszélni tudna, leginkább halálra röhögné magát, mégsem sikerült megválnom ettől a gyengeségemtől. Amíg valaki nem érdekel, mint férfi, addig csevegek bármiről, politikától a gazdasági helyzetig, a művészeteken át a fociig, de ha valaki bejön… Nohát, Tomi bejött, és én lassan, a vacsora alatt kínomban megittam egy üveg fehérbort. Az, és a bátorságvodka megtette a hatását. Amikor Tomi kérdezte, hogy felmegyek-e hozzá megnézni a mittudoménmijét, vigyorogva bólintottam, és kacsázó léptekkel követtem a kocsijához.

Klassz helyen lakott, erre emlékszem. A lakása kicsi volt, de nagyon barátságos, és modern. Mindenütt az ő festményei lógtak a falról, melyek közül a biciklit ábrázoló hozott zavarba a legkevésbé, és a csótány méterszer méteres portréja a legjobban. Most mit mondjak egy ilyen képre? Hogy szép? Ezen agyaltam, és felvihogtam – nyilván ordenáré hangon – mert Tomi mögém állt, és levette rólam a blúzomat, ami nem ellenkezett. Ott álltam cicifixben és a tuti leszorítós fekete gatyámban, és vártam mélán, hogy mi fog történni. Idáig tiszta a dolog, aztán nem nagyon emlékszem. Tomi azt mondta, hogy nagyot szexeltünk, majd miután végeztünk, én azon nyomban elaludtam. A reggel éles fénnyel vágott az agyamba, s a szégyen, amit éreztem leírhatatlan volt. Úgy ébredtem, hogy semmi ruha nincs rajtam, és Tomi rázogat, hogy térjek magamhoz, mert el kell mennem, neki dolga van. Magyarán kidobott, mint egy koszos macskát. Gyorsan körbetekertem csupasz testemet a paplannal, és kirohantam a fürdőszobába. Belenéztem a tükörbe, és halkan felsikoltottam. A tükörből egy szétesett arc nézett vissza, szanaszét álló hajjal, lecsúszott sminkkel, és bűzös lehelettel. Gyorsan megmosakodtam, és villámsebesen leléptem.

Hazafelé menetben sírtam. Szégyelltem azt is, mert az emberek a verőfényes napsütésben megbámultak, de nem tudtam tenni ellene. Sírtam szégyenemben, csalódottságomban, és dühömben. Igen. Leginkább dühös voltam, és nem Tomira, hanem magamra. Mert ennyire lehetetlenül viselkedtem, mert ennyire közönségesnek nézhetett valaki, mert hagytam elfajulni a dolgokat, és még csak azt sem tudom megmondani, hogy jó volt-e, mert nem emlékszem rá, hogy mi történt. Hatalmas égés volt. Felhívtam Ancsit, és szóltam neki, hogy azonnal jöjjön át hozzám, mert baromi nagy gáz van. Ő már előre tudta, hogy mi történt, mert Tomi telefonált neki előttem.

- Megmondtam, hogy ne feküdj le vele? Megmondtam basszus? – kérdezte tőlem haragosan, amikor belépett az ajtón. – Mi a fenének kell neked mindenkivel ágyba bújnod, aki rád mosolyog?

- Ne buzerálj már légyszi, pont most nem erre van szükségem.

- Megmondtam neki, hogy többet nem állok vele szóba. – mondta Ancsi hőzöngve.

- Köszi, de nem kell. Én vagyok a hibás. – pislogtam rá könnyes szemmel.

- A francokat vagy te hibás! Az a gennyláda kihasználta a helyzetedet. Pedig megmondtam neki…

- Jól van na! Már megtörtént. Mindegy. Inkább csak nézzünk együtt tévét, vagy valami, jó?

- És legalább jó volt?– derült fel az arca egy pillanatra.

- Sajnos nem emlékszem. – motyogtam. – Totál matt részeg voltam.

- Mikor keféltél utoljára józanul Mucikám? – kérdezte némi savat csöpögtetve a nyakamba.

- Hát nem most volt Ancsikám. – mondtam, de vigyorogtam, mert hirtelen szánalmasan komikusnak éreztem magamat. – Lassan már csak részegen tudok kettyinteni. Akkor legalább nem vagyok zavarban.

- Aha! És az élvezet? Az smafu? – vigyorgott ő is.

- Lehet, hogy szar volt, úgyhogy jobb is, hogy nem emlékszem rá. – mondtam egyre derűsebben. Ancsi mindig felvidított.

- Oké! Akkor szarni rá, le van szarva! – röhintett, én meg valamiért sokkal jobban éreztem magam. Sokkal jobban. Abban a pillanatban.

- Adj egy cigit Cicabugyi! – szólítottam fel.

- Nem is dohányzol, hülye! – mondta, és nem nyúlt a táskája felé.

- Ma egy kicsit dohányzom, úgyhogy adjál! Vagy menjek le a boltba? – kérdeztem, tudtam, hogy úgyis ad.

Benyúlt a táskájába, és megkínált. Adott tüzet is, majd ő is rágyújtott. Összenéztünk a füst fölött, és kitört belőlünk a vihogás. És csak nevettünk, nevettünk úgy, hogy még a könnyünk is kicsordult. Az ember néha nagyon tud röhögni kínjában, meg a saját nyomorán.

Folyt.köv.