Fullextra.hu

:

Ébredezem. Miután rájövök, hogy hol is vagyok valójában, megállapítom magamban, hogy remekeltünk a függönnyel, Mekkmester is megirigyelhetné a munkánkat. Fény csak itt-ott szűrődik be, egyébként kellemesen félhomályos a lakásnak kinevezett gépjármű. Még aludhatnék, ha tudnék, nem a fény ébresztett, hanem a kipihentség. Érdekes, hogy a kocsi nem fülledt be. Ezt már tavalyelőtt is megfigyeltük, hogy míg három éve San Sebastianban sátorban tengődve az összes ruhánk, hálózsákunk, matracunk nedves lett, rossz volt a levegő, majd’ megfulladtunk, addig itt, a kocsiban úgy aludtunk, mint egy szobában. Igaz, hogy az autó nem egy régi csotrogány, a kanapéból átalakított fekhely nem gumimatrac, de akkor is fura, hogy mennyivel kényelmesebb, mint a sátor. És persze nem utolsó sorban biztonságosabb is, mert mondjuk egy részeg kempinglakó nehezebben gyalogol át egy Transporteren, mint egy vászonépítményen. Oldalra nézek, Fecó is ébredezik.

- Hány óra? – kérdezi, ez nála központi kérdés, mindig szereti tudni, hogy mennyit aludt, és aszerint érzi kipihentnek, vagy fáradtnak magát, hogy eleget aludt-e.
- Nem tudom, otthon hagytam az órámat. – mondom. – Tudtam, hogy hiányozni fog. Mindjárt megnézem a telefonon…
Belekotrok a táskámba, és előhúzom az egyik mobilomat. Kettő van. Az egyik bénább, mint a másik, illetve az egyik mégiscsak kiemelkedően béna. Az a céges, és a szivárvány minden színében villog, ha akar valamit, például csörögni, vagy üzenet érkezett, és a csengőhangjai is olyanok, hogy nincs az a halott, aki ne riadna fel rá, ha egyszer megszólal. Borzalom. A magántelefonom akad a kezembe, még jó, mert csak az van bekapcsolva. A család had érjen el, ha szükséges.

- Fél kilenc lesz. – nyögöm, miközben tornagyakorlatot mutatok be, amikor a telefont visszaügyeskedem a retikülbe.

- Egész jó. – állapítja meg a párom, és átlendülve rajtam kihúzza a kocsi tolóajtaját.

Friss, még üde reggeli levegő köszön nekem, érzem a tenger illatát, nagyot szippantok belőle. Kilépek a kocsiból, és a tenger felé fordulva nyújtózkodom, jólesően megmozgatom a tagjaimat.

- Reggeli? - kérdezem, de már megyek is hátsó ajtóhoz, felnyitom, és rámolom elő az otthonról hozott elemózsiát.

Vékony cserkészkolbász, vajkrém, májkrém, szeletelt kenyér, paprika. Nem punnyadtak meg, totálisan ehető állapotban vannak. Újra előkerülnek a szenzációs, eldobható tányérok, tálca, evőeszköz. Csak a tej hiányzik, nekem legalábbis nagyon, de lusta vagyok elmenni a marketig. Nem az a baj, hogy messze van, hanem az, hogy egy dombra kell miatta felmászni, és tegnap, egy rövid séta alatt a görény lábujjközé menős papucsom szétszaggatta a lábujjam közét, ez okból most nem tudom újra felvenni. Persze belebújhatnék a bőrpapucsomba, de azt meg úgy érzem, hogy még nem akarom lébe hajtani a tengerparton, a kavicsos, nedves, tűleveles úton. Az városi sétákra termett.

Nyugodtan, lassan megreggelizünk, csak egykor kell elhagyni a kempinget, addig egy jó kis hajókázás is belefér, úgyhogy Fecó fúj egy kicsit a gumicsónakba, én felveszem a tuti gumicipőmet, fürdőruhát öltünk, és kalandra indulunk a csendes Adria vizén. Ez bár némileg fellengzősen hangzik nem az, hisz a kemping egy olyan öbölbe épült, ahol a másik szemben lévő partsáv totálisan vad, és a három sziget - melyek teknősbékákként ücsörögnek a habokban - elérhető közelségben van. A kempingben akárhol nem lehet vízre szállni, el kell baktatni ahhoz a helyhez, ahol a csónakokat, és a hajókat könnyedén bele lehet csúsztatni a vízbe. Baktatunk. Már most fáj a lábam a cipőben, döfködik a kavicsok. Próbálok talpmasszázsként gondolni rá, de nem megy. Fáj, na. Fecó nem húzta fel a gumicipőjét, férfiatlannak tartja, papucsban glasszál, neki semmi nem szúrja a talpát. Bezzeg, ha a vízben sün lesz! Akkor majd nyavalyog, hogy miért is érezte degradálónak a gumiszandit! Egyelőre azonban én nyafogok:

- Lassabban már! Nem érted, hogy szétmegy a lábam?

- Jól van na! Nem is értem, hogy fájhat a lábad a cipőben.

- Fáj, és kész. Mert vékony a talpa. Na.

- Oké, oké! Ne robbanj fel! – mondja nevetve, mert látja rajtam, hogy álduzzogásom mindjárt nevetésben tör ki, olyan jó a kedvem a lábfájásom ellenére.

Lehet is jókedvem, gyönyörű a hely, így reggel meg különösen. Beleengedjük a csónakot a vízbe, utána mászunk, és már hasítjuk is a vizet (némi túlzás) a szemben lévő partszakasz felé.

- Nézd! – mutat a távolba. – Ott ül egy sirály magányosan. Arrafelé evezek, hátha le tudjuk fényképezni közelről.

- Oké, csak nem vidd túlzásba azt a közelséget! – motyogom, de azért nevetgélek.

Lefotózom az evező Fecót, a lazsáló Fecót, a távolba néző Fecót. Lefotózom az evezőt sokszor, nem akarom, de mindig rosszkor lendül, én meg lekapom a szigettel, a kempinggel, a templommal, a városkával. Haladunk. Fecó igazán jól evez, én meg lógatom a kezem a vízbe, mert kezd megint veszett meleg lenni. A tenger úgy 24 fokos, legalábbis indulás előtt ezt mondta a tévében valamelyik időjós. Közeledünk a sirályhoz, aki még mindig nem vesz tudomást rólunk, kifejezéstelen pofával les a távolba. Persze tudom, hogy a madarak arca nem tükröz érzelmeket, sőt, nem is nevezhetjük arcnak a csőrből és szemből álló fejrészt, ugyanakkor szerintem minden más állat szemében ott a lélek. A madarakéban miért nem látok? Jó. Elfogult vagyok, mert félek tőlük. Vagy épp ezért félek? Mondjuk a halakéban sem látok sok értelmet. Tőlük viszont csak viszolygok. Lövésre készen tartom a fényképezőgépet, mert a madár mozdulatlanul ül ugyanazon a víz csipkézte fehér sziklán, mint amikor megláttuk. Még egy evezőcsapás, és észrevesz. Oldalog. Nem elröppen, hanem menekül. Teker a következő sziklára. Követjük. Néha-néha hátrasandítva totyog tovább a következő kőre. Már nevetünk rajta. Édes pofa, ahogy kotor a csónak elől, lesegetve a háta mögé, hogy jövünk-e még? Megkönyörülök, és lefotózom. Nem csak a madárnak teszek ezzel jót, hanem a csónaknak is, mert nincs szüksége az éles sziklák simogatására. A víz átlátszóan tiszta, a növényzetet kiválóan látni az alján. Ha nem volna sós, inni lehetne belőle. Beljebb evezünk, félünk, hogy kilyukad a csónak alja. Tovább siklunk az öbölben, amit én nagyon könnyedén mondok, hisz nem én evezek, de látom, hogy Fecó már izzad az előfeszítéstől, kezd csúnyán elege lenni a melóból. Én reménykedek, hogy nem unja meg annyira, hogy cserét javasoljon. Az egyik sziget felé tartunk, és hamar a közelébe is jutunk, segít a víz, arrafelé hullámzik.

- Kikössünk? – kérdezi, mert lapos partrészt pillantunk meg.

- Aha – mondom. - Körülnéznék a szigetecskén, olyan kis lakatlannak tűnik.

Az is igaz, hogy a lakott partszakasz viccesen közel van, úgyhogy biztosan csak aprósága miatt lakatlan. Evezünk közelebb, erre a partszéli bokrok takarásából feltűnik egy komplett család. Anya (monokini), apa, és két gyerek fetreng a mi lapos, fehér sziklás partunkon. Mellettük gumicsónak, gumimatrac.

- Mégse kéne kikötni. – mondom, Fecó pedig helyesel.

Ezt a kis földterületet más foglalta el, most nem harcolunk meg érte. Különben is fut az idő, még kajálni is kell, aztán indulhatunk tovább. Hamar eljön az egy óra. Kievickélünk a partra, lezuhanyozunk, főzünk ebédet, ma speciel székely káposztát, és már indulunk is a recepcióhoz leadni a műanyagtáblát, és fizetni. A fizetésnél mindig parázok. Egyszerűen azért, mert sosem bízom eléggé a nyelvtudásomban, és amúgy is benne van a pakliban a félreértés, vagy az átverés lehetősége, bár mindig pontosan leegyeztetem előre a végösszeget a recepcióssal, nehogy tévedés legyen a végén. Most sincs tévedés, kifizetem a 204 kunát, mintha a fogamat húznák, és fél egykor beebédelve, lezuhanyozva indulunk újabb úti célunk felé. Azt tervezzük, hogy ezt az éjszakát már Rovinjban töltjük.

Folyt.köv.