Cím: A holtak számvetése - 4.
Szerző: Angeli - Kelényi Angelika
(09-18-2006 @ 04:29 pm)
:
Még mindig kizárólag hozzám beszélt, Georgal nem törődött, mintha láthatatlan lett volna. Nagy levegőt vettem, összeszedtem magamat, és a lényegre tértem.
- Egy embert szeretnék megtalálni.
- Nos, elsősorban nem az eltűnt személyek felkutatása a …
- Ez a személy nem tűnt el – vágtam közbe. – Talán valamiféle kollégája önnek.
- Nocsak. És ki volna az? – mosolyodott el a férfi, de ez a mosoly egy farkas éhes vicsorítására emlékeztetett. Tudom, hogy taszítania kellett volna, de nem éreztem úgy. Inkább elámultam hegyes, hófehér fogain, ahogy egy ragadozót csodál meg az ember tökélyében. Fogai fehérségét csak emelte bőre sötét tónusa.
- Egy bizonyos Rusty atya – mondtam.
A férfi felnevetett. Hátrarázta válláig érő, apró fonatokba szorított haját, és ruganyosan felpattant az asztal mellől.
- Mit akar maga a vén bolondtól?
- Meg akarom találni. Mondott nekem valamit, ami nem hagy nyugodni…
- Mit? – lépett közel a székemhez, olyan közel, hogy éreztem a teste forróságát.
Georgera kaptam a tekintetemet, de azt láttam, hogy ő meredten néz egy pontba az asztalon, meg sem mozdul. A szívem ritmusa felgyorsult. Éreztem, hogy George nem segítség nekem, valami történt vele, nem pislog, nem reagál a halott látó mozgására sem. Felnéztem a férfi arcába.
- Azt mondta, hogy beszélt az ükanyámmal, és a dédanyámmal, és hogy valamit ezzel kapcsolatban akar velem megbeszélni…
- És?
- És én kidobtam, nem hallgattam meg.
- Miért? – hajolt le az arcomhoz, szinte belelehelt a számba.
- Mert nem hittem neki, hisz halottak – mondtam, de a fejemet, bármennyire is akartam képtelen voltam elfordítani.
- És most miért keresi? – lépett egyet hátra a férfi.
Én felszabadultan fellélegeztem, mintha egy kő gördült volna le a mellkasomról.
- Mert mégis tudni akarom, hogy mit akart tőlem.
A férfi megfordult, és visszasétált az íróasztalához. Leült, és mélyen a szemembe fúrta a szemét.
- Ne akarja megtalálni. Nem tud semmi érdekeset mondani magának, az az ember bolond.
- Tehát tudja, hogy hol van, de nem akarja megmondani? – tört elő belőlem az újságíró. Nem éreztem annyira a hatalmát fölöttem, amikor távolabb került tőlem.
- Nem tudom, hogy hol van. Ismerem, de nem tudom, hogy merre lakik, vagy hol kódorog – mondta a férfi némileg bosszúsan, de én nem hittem neki.
Kellemetlenül éreztem magamat, nem akartam, hogy bárki, vagy bármi ilyen hatást gyakoroljon rám, mint a halott látó, meg akartam szabadulni az erejétől. Nem mertem tovább faggatni, láttam rajta, hogy nem fogja elmondani, amit tud. Felálltam, ránéztem Georgera.
- Köszönöm a beszélgetést – mondtam a férfinak, aki felém nyújtotta a kezét. Iszonyom és vonzalmam keverékén felülkerekedett az udvariasságom, és beletettem a kezem a tenyerébe. Mintha enyhe áramütés ért volna, aztán csak a forróságot éreztem, ami belőle áradt, szinte égette a bőrömet. Össze kellett szednem minden erőmet, hogy elvonjam a kezemet tőle.
- Én köszönöm miss Campel, hogy megismerhettem. Igazán nagyon örülök – mondta, és kivillantotta vadállat fogait.
Újra ránéztem Georgra, aki bambán ugyan, de végre visszanézett rám.
- Menjünk George – tettem a vállára a kezemet, ő engedelmesen felállt, és követett.
Az ajtóból még visszafordultam, de már senkit nem láttam a szobában. A férfi eltűnt, mintha sosem járt volna ott.
- George? – rázogattam meg kollégámat, amint kiértünk a jeges szélbe.
- Mi az? – pillantott rám már sokkal értelmesebben, mégis teljesen értetlenül.
- Mire emlékszel?
Körülnézett. Aztán rám bámult.
- Egyáltalán hol vagyunk? – kérdezte tágra nyílt szemmel. – Mit keresünk a … - elolvasta az utcatáblát – a Kensington úton?
- A halott látónál voltunk.
Láttam, hogy kezd derengeni valami, amíg az autóig elértünk, darabokban ugyan, de minden az eszébe jutott. Odáig, hogy leültünk a dolgozószobaszerű helységben. Aztán attól fogva semmi. Mintha átaludta volna az elmúlt fél órát. Semmiféle emlékképe nem maradt belőle.
- Te jó ég! – nyögött fel. – Mibe keveredtünk kislány?
- Nem tudom George, nem tudom – mondtam riadtan, majd idegesen hátrasimítottam a hajamat. – Nagyon… nagyon horrorisztikus volt. Igen. Az volt. Tudta a nevemet, pedig nem mutatkoztam be ... – motyogtam magam elé.
Folyt.köv.
(624 szó a szövegben) (677 olvasás) 
Lacoba: (09-18-2006 @ 04:52 pm) Hát tényleg az Angelika!
Netelka: (09-18-2006 @ 05:33 pm) Most már rutinosabb voltam, még világosban olvastalak :D
Angeli: (09-18-2006 @ 06:14 pm) Szia Lacobá!:-))))
Angeli: (09-18-2006 @ 06:14 pm) Kösz Neti, hogy olvastál.:-))
blue: (09-18-2006 @ 10:07 pm) Érdekesen szövöd a szálakat Angelikám. pusza: )))))))
zsuka49: (09-19-2006 @ 05:33 pm) Jó kis novi lesz ez is már látom Angelikám!:)))
Puszóka: Zsuzsi
csizi: (09-19-2006 @ 11:13 am) Ajvé, akár forgatókönyv is lehetne. Ez jutott eszembe. Hogy én soha nem tudok másról írni, csak magamról, hogy van ez?
winner: (09-20-2006 @ 08:45 am) Igy önmagában nem értettem, megyek elolvasom az 1-3 rész is.
Üdv. Laci
Angeli: (09-20-2006 @ 10:29 am) Köszönöm Gaby! Pusza!:-)
Angeli: (09-20-2006 @ 10:29 am) Szia Csizi! Köszönöm az elismerést!:-)))
Angeli: (09-20-2006 @ 10:30 am) Köszönöm Zsuzsikám! Pusza!
Angeli: (09-20-2006 @ 10:30 am) Köszönöm Laci! Örülök, hogy itt jártál!:-))
|
