Leöblítettem a két első levelet egy liter limivel, aztán nekiduráltam magamat a következő üzenetnek. Igazából nem is a levéllel kezdtem, hanem a jóember regisztrációs oldalával, hátha az irományt már el sem kell olvasnom. Számomra is hihetetlen módon egy nagyon jóképű fiatal férfi nézett rám a fotóról. Igazi jó kis pasi, aki leginkább a fiatal Alain Delonra hajazott, fekete haj, kék szem… Na. – mondtam is magamban rögtön. – Micsoda fogás. Nyilván nincs lába, vagy ilyesmi…

Aztán tovább nézegettem a fotókat, és kiderült, hogy vannak végtagjai és nagyon is rendben lévőnek tűnt.

Adatok:

Neme: férfi

(Na ezt azért bárki írhatja magáról)

Magassága: 173 cm.

(Háááát. Ööööö. Nem éppen kosaras méret… de hátha… végül is lapostalpúban én sem vagyok több 168-nál…talán belefér.)

Családi állapota: egyedülálló

(Höhö. Majd kiderül.)

Horoszkópja: oroszlán

(Te szent ég, egy ön- és tükörimádó)

Hobbija: olvasás, kirándulás, ejtőernyőzés

(Ejtőernyőzééés? Úgy félek a szabadeséstől, hogy már attól is bepisilek, ha egyszer-egyszer véletlenül félrelépek és lebillenek a lépcső alsó fokáról.)

Nézzük a levelet – motyogtam. – Tuti, hogy hemzseg a helyesírási hibáktól, de minimum valami kegyetlen baromságot írt. Húztam még egyet a limiből, aztán rákattintottam az üzenetre:

„ Te egy nagyon különleges lány lehetsz.”

Aláírás: Gábriel

Jé! – mormogtam. – Ez ismer valahonnan.

Megmondom őszintén, hogy tetszett a fiú. A reglapja alapján fiatalabb volt nálam három évvel, de tudod, kicsire nem adunk. Ha valóban olyan, mint a fotóin, akkor érdemes legalább egyszer megnézni közelebbről, nem? Ki tudja, micsoda kincset lelek. Hogy megváltozott a véleményem, mi? Pedig alig egy óra telt el attól a perctől számítva, hogy sikoltozva vertem a fejemet a laptopba, addig a percig, hogy szimpatikusnak találjak valakit, aki ezen az általam oly megvetett oldalon garázdálkodik. Persze, nehogy azt hidd, hogy megbuggyantam, és azt hittem, hogy megfogtam az isten lábát részeg éjszakámon, amikor itt regisztráltam, nem. Ezt továbbra sem tartottam jó ötletnek, de felületességemet bizonyítandó, az első jóképű jelentkező pozitív indulatokat csalogatott elő belőlem. Pedig, mint tudod, igazából nem bukom a szépfiúkra sem. Ha már választanom kell, akkor inkább az aranylelkű kalandorok, vagy a nagyszívű rosszfiúk a kedveltjeim, külsőre meg legjobb, ha egy igazi kalózra hasonlít a delikvens, szóval ez a jólfésültség nem igazán az én stílusom, de a mácsókkal olyan sokszor megszívtam már, hogy épp itt volt az ideje valami rendes, családcentrikus, kellemes modorú férfiembernek, hogy ne egy újabb zsivány miatt legyenek álmatlan éjszakáim.  

Szóval tetszett a fiú hozzáállása , persze nem utolsó sorban azért, mert kellemes meglepetést okozott, hisz kizárólag idiótákra, begyepesedett szerencsétlen bogaras vénlegényekre számítottam… Hm. Vénlegény. Ezt a kifejezést milyen kevesen használják, ugye? Mennyivel barátságosabb az agglegény szó, mint a vénlány, nem? Az agglegények a házas férfiak szemében a szerencsés flótások, akiknek nem szükséges egy asszony jármában senyvedni, és tehetik, amihez csak kedvük van. Annyi nőt szednek fel, amennyit csak akarnak, annyi sört isznak, amennyi beléjük fér, úgy dobálják szanaszét a büdös zoknijukat, ahogy csak akarják… Micsoda férfiak! Micsoda kiváló, kötöttségektől mentes, szabad életek! Míg a vénlány! Megkeseredett tyúk, aki már annak is örül, ha egy férfi jól hátba vágja, és semmi más nem lebeg a szeme előtt, mint férjet fogni, férjet fogni bármi áron! Mekkora igazságtalanság!

Bocs, eltértem a tárgytól. Szóval a fiú. Visszaírtam neki, s ő szinte azonnal válaszolt. Addig-addig levelezgettünk, míg rávett, hogy találkozzak vele még aznap. Úgy döntöttem, hogy halálomat elnapolom, és valahogy összerántom magamat, emberi formát öltök, és megnézem ezt a legényt, nehogy elhappolja előlem valaki. A randiig még volt majdnem öt órám, este hétre beszéltük meg, úgyhogy: renoválás indult! Akkor jutott eszembe, hogy nincs egy darab lapos talpú csizmám sem, nyári papucsban meg csak nem mehetek randizni télvíz idején! Mit vegyek fel, mit vegyek fel? Ismersz! Bedumáltam magamnak, hogy iszonyú nagy szükségem van egy lapos talpú csizmára, úgyhogy elrohantam a Westendbe, és föl-alá szaladoztam a cipőboltok között, mígnem találtam egy nem túl magas szárú, csinosnak éppen nem nevezhető, de annál drágább bőr csizmát, ami azért nadrág alatt kinézett valahogy. Hogy kevésbé érezzem magamat bakancsban, vettem egy testszínű combfixet. Ne nézz így! Nem azért! Egyáltalán nem azért… Na jó… Sose tudhatja az ember, de én inkább úgy voltam vele, hogy mi van, ha le kell húznom a csizmámat valahol… Jó jó. Akkor sem látszik, hogy lankasztóka, vagy combharisnya van rajtam, de… Töröld le a vigyorod! Nem vagyok olyan…

Szóval vettem egy testszínű combfixet, olyat, aminek a felső részén ragadós a csipke, így nem kell hozzá harisnyatartó.  Otthon klasszul összeraktam magam, szerintem hoztam a formámat, szemcseppel nyúl szemeimet is emberivé varázsoltam, a farim alatt szexisen feszült a combharisnya, szűk, ugyanakkor decens felsőm megfelelően hangsúlyozta amit kell… Nem. Nem volt dekoltázsom, mondom, hogy decens volt, nem arra készültem, hogy rám veti magát, hanem egy kellemes, kultúrált beszélgetésre… igen. Combfixben. És aztán? Persze az igaz, ha nájlon térdzoknit húztam volna, az mindenben megakadályoz, még gondolatban is… de nem a lankaszómat viseltem, mint utóbb kiderült… sajnos…

A randit a Nyugatinál beszéltük meg, az óránál… minő fantázia! Odáig nekem összesen két metrómegállót kellett utaznom, a gyomrom még enyhén forgott, de már nem féltem, hogy csúnyát teszek, úgyhogy valahogy elviseltem magamat. Viszont amint kiszálltam a metróból éreztem, hogy a csodálatosan szexi combfixem kezdi elengedni magát. Attól tartok, hogy a szilikonos ragacs nem volt elég a csipkén, vagy a combom nem volt elég meleg hozzá, vagy nem tudom, hogy mi kellett volna hozzá, de a harmadik lépés után azt vettem észre, hogy a jobb lábamon a harisnyám lassan ugyan, de kitartóan pöndörödik a bokám felé. Ez már csak azért is roppant kínos volt, mert ahogy azt az előbb is mondtam, a csizma szára nem volt épp a leghosszabb, tehát semmi nem akadályozta a kiváló nejlont abban, hogy a bokám körül lehelje ki a lelkét.

Egy percig csak álltam az aluljáróban, és kétségbeesetten gondolkodtam. Mi a frászkarikát csináljak? Egy hirtelen mozdulattal lehajoltam, és a harisnyát úgy, ahogy volt betömtem a csizmám amúgy nem nagyon bő szárába. Elég kényelmetlen volt így, és fáztam is egy kicsit. Erősen reméltem, hogy senki nem vette észre a hadicselt, pláne nem a Gábriel nevezetű fiatalember.

Óvatosan felslattyogtam az órához nagyon vigyázva a másik harisnyámra. S megláttam őt. Ó te jó ég! Mit vétettem, hogy így bevásároltattál Istenem!

Ha az a fiú 173 centi volt, én tuti, hogy legalább egynyolcvan vagyok. De hát nekem volt gyerekszobám, úgyhogy odamentem hozzá. Felnézett rám, és boldog mosoly áradt szét az arcán:
- Szia! – mondta, és olyan édi volt, hogy majdnem megsajnáltam. De nem. Így átverni! Így pofára ejteni! Ja és csak hogy még kínosabb legyen az ügy, egyáltalán nem úgy tűnt élőben, hogy három évvel fiatalabb nálam, hanem legalább tíz évre saccoltam a korkülönbséget úgy, hogy én sem látszom harminckettőnek.

-          Sétálunk? – kérdezte. Nekem a séta önmagában is gondot okozott a szexinek már egyáltalán nem nevezhető combfixem miatt, de nem tudtam bunkó lenni, és azonnal otthagyni.

Sétálgattam vele. Úgy néztünk ki, mint anya és fia, s közben átkoztam magamat, hogy azonnal belementem a találkozóba. Summa summárum, hétkor kezdődött a randi, nyolcra hazaértem.

Csók? Hülye vagy? Szerinted felért a számig? Adtam egy puszit a feje búbjára. Na jó. Még azt se. Kezet fogtunk, aztán gyorsan leléceltem. Szerintem érezte, hogy nem lesz tartós a kapcsolatunk… Ja, hogy vicceltél? Oké.

Otthon úgy döntöttem, hogy inkább a szemhéjamat nézegetem belülről nem a netet, úgyhogy kidobtam a kukába fantasztikus combfixemet, betettem a szekrénybe szuperbéna lapos talpúmat, és miután kiettem a hűtő tartalmát, amit lenyomtattam egy fél liter tejjel, szinte elégedetten borultam be az ágyamba, hogy végre kialudjam a születésnapomat.