A déli nap sugarai akadálytalanul hatoltak át Carolin laza kontyán, érintették a fejbőrét, a könnyű tavaszi szellő pedig simogató csókot dobott az arcára, amint a macskaköves kisutcán vágtázott.
A szíve szaporán vert, mint a riadt kisállatoké, ki akart szakadni a mellkasából, tudta, hogy nemcsak a futás következtében került infarktus közei állapotba, hanem az iménti érthetetlen közjátéktól is, melyet - igazán szokatlan módon – egyáltalán nem nevezett volna kínosnak.
Pedig addigi élete, kapcsolatai, társas érintkezése, vagy akár neveltetése egy szemet sem engedélyezte számára azt a fajta döbbenetesen indiszkrét magatartást, melyet tanúsított.
Érezte, hogy lángba borul az arca, ha a kérdéseire gondolt, melyeket megfontolás nélkül tett fel Samnek nemi hovatartozására és drogárusítási szokásaira vonatkozóan.

Ugyanakkor nem csupán azért pirult, mert kellemetlenül érintette saját udvariatlansága, hanem azért is, mert egyértelműen, és világosan nyilvánvaló volt számára Sam vonzódása irányába.
Mit akarhat vajon egy ilyen fiatal férfi egy olyan nem fiatal nőtől, mint ő?
Persze tisztában volt vele, hogy a mai napon különösen jól fest, na de mégis, húsz évet csak nem tagadhat le a korából, bármennyire csinos is a ruhája, vagy elegáns a kontya.

A Born street látványosságai nem állították meg futtában.
Az utca szerencsére kihalt volt e déli időpontban, Enderbee lakói az ebédjüket költötték el éppen, vagy valami mást csináltak, mindenesetre házaikban tartózkodtak, és nem zavarták Carolint ámokfutásában.
Elhaladt Mrs Remsey kötöttáruboltja előtt, aztán vakon trappolt tovább a főtér felé.
Megfordult a fejében, hogy talán a Getsby tér kisméretű szökőkútja enyhülést ad majd égő lelkének, mert már úgy érezte, hogy nem is az arca, de az egész bensője lángol a különös eseményektől.
Különösnek értékelte Sam érdeklődését, és még különösebbnek kifordulását önmagából.
Ennyire nem bőszíthette fel Marsha, hiszen ez nem az első eset volt, hogy rajtakapta, amint épp az ő tulajdonára vet szemet.
John pedig, a vén majom, aki azt hitte, hogy Marsha férfiassága dícséreteként integet neki, hát nem tudhatja, hogy az asszony nyilván csak az ő bosszantására dobálja gyakran és válogatás nélküli célpontok felé csattogtatott csókjait.

Megérkezett a főtérre, és lerogyott a szökőkút melletti padok egyikére.
Örömmel vette tudomásul, hogy alig néhány őrült kismama terelgeti csemetéjét délidőben a parkban, pedig tudhatnák, hogy már a tavaszi napsugárzás is végtelenül káros hatással lehet a gyermekek érzékeny bőrére.
A szökőkút egyetlen nyomorult kis vízoszlopa vajmi kevés permetet bocsátott a világra, és Carolin hűvösre vágyó testére, mégis azt az illúziót keltette, mintha hűs folyó partján, könnyű tavaszi szellő borzolná az apró, láthatatlan szőrszálakat az arcán.

Belekotort a táskájába, és előhúzta a már ismert kisvirágos zsebkendőt, és újfent megtörölgette vele az arcát. Kezdett magára találni.
Szívverése lassult, már majdnem normális ütemben dobogott, és a szeme előtt addig narancsosan tüzes árnyként lebegő düh, zavarodottság és kéjes izgalom keverékének alkotóelemei is különválni készültek egymástól.
Nem tette vissza a zsebkendőt, talán arra jutott, hogy az elmúlt egy órában már másodszor volt rá szüksége, ki tudja, esetleg rövidesen megint elő kell vennie, így csak leejtette a kezét az ölébe és maga elé nézett.
Fehér, apró murvakövek borították a keskeny járdát, ami a szökőkút előtt kanyargott, és amely elválaszotta a kőmedencét a park üdezöld füves, bokros ligetétől.
Tudta, hogy nem történt semmi, ami más emberrel ne történt volna már meg, de ő mégis úgy érezte, hogy az esete egyedi, sajátos, és különleges.
Kinézett magának egy csillogó kavicsot, és azon legeltette a szemét.
Hogy is van ez?
Hatvan évesen kell rátörnie ennek az érzésnek?
Hatvan évesen újra meg kell tapasztalnia a féktelen dühöt, a kéjes flörtöt egy igazán kellemes férfival, és épp most kell feladnia a beletörődését a megváltoztathatatlanba, melyet az elmúlt néhány évben oly elszántan építgetett?