Mari úgy rohant a kis kockakövekből kirakott járdán, mint akinek elment az esze. Hosszú, seszínű haja lobogott utána, a reggel még szigorúan leszorított kontyából már semmi sem maradt. Arca kipirult, máskor alig látható szeplői apró vörös lámpásokként világítottak a bőrén, a haja tövéből elinduló izzadtságcsepp, mint egy patak csordogált alá, futástól ugráló mellei felé. 

A faluban csend volt, és nyugalom. Egyetlen járókelővel sem találkozott, amiért hálát adott az Istennek. Nem tűnt fel neki, hogy a tavasz kibontotta a virágokat, és illatfelhőbe burkolta a környéket, nem érdekelte a gyümölcsfák színpompája, vagy a szomszédos kertek burjánzása. Máskor fogékony volt a szépségre, de aznap eszébe sem jutott együtt lélegezni az évszak csodáival. Nyugalmat, és magányt keresett, olyan helyet, ahol nem zavarhatja meg egyetlen betolakodó sem a gondolkodásban. Ez szinte a lehetetlenség határát súrolta, tekintve, hogy a faluban mindenki ismerte a másikat, titok nem létezett, magánügy sem, mert az hamarosan közüggyé vált. Mari mégis azt remélte, hogy az ő dolgát még nem kell megosztania senkivel, nem kell a sajnálkozó, vagy kárörvendő, később a gyűlölködő, dühös hangokat hallania. Tisztában volt vele, hogy a története hamarosan szárnyra kap, de addig is, addig a pár percig szeretett volna nyugodtan gondolkodni. Átrágni az elmúlt éjszaka eseményeit, melyek hatalmas hullámokat vetettek addigi élete állóvizén.

A tó felé tartott, a fűzfás liget védelmében akart megbújni. Ott, ahol gyerekkorában is gyakran rejtőzött, amikor az anyjára rájött az öt perc. Azt mondták, hogy bolond volt, azért is halt meg, mert felforrt az agyvize, legalábbis a falusiak ezt tartották. Az orvos, aki a konyhában levágta a kötélről, másképp nevezte, skizofréniának, de ezt Mari nem tudta megjegyezni, nem is nagyon akarta, mert bár szörnyű volt megtalálni a saját anyját felkötve, ő legbelül egy kicsit mégis örült. Megnyugodott, mint amikor az ember sokáig benn tartja a levegőt, aztán egyszer csak végre kiengedheti. Ő akkor kiengedte a levegőt, és rögtön új lélegzethez jutott.  Azt is tudta, hogy az anyjának jobb így, meghalva, legalább nem kellett folyton viaskodnia önmagával, talán a jó Isten magához vette, és elnézte neki azt a sok őrültséget, amit tett…

Mari odaért a tóhoz, megtorpant, és körülnézett. Mint aki akkor döbben rá rendetlenségére, a hajához kapta a kezét, és riadtan, remegő ujjakkal csavarta vissza a reggeli, szoros kontyot a feje búbjára. Nadrágja zsebéből egy fehér, élesen vasalt zsebkendőt vett elő, amivel megtörölte az arcát, és a nyakát. Miután így eligazgatta a külsejét, egy alkalmas helyet keresett magának.

A tó melletti gondozott kis liget fűzfái szomorúan lógatták ágaikat a vízbe, mintha őt sajnálták volna. Mari nézte őket. Temetőfának hívta a szomorúfüzet. Az anyja sírja mellett is volt egy, az is épp olyan csüggedten lógatta az ágait, mint tóparti társai. Vajon miért nőttek ide a temetőfák, hiszen itt vidámság és öröm lakik, ennek a helynek semmi köze a halálhoz?
Piros padok, bokrok, és virágágyak szegélyezték a tavat. Letelepedett az egyik pad mellé a fűbe, és átkarolva a térdét gondolataira várt. Máskor is várakozott így, épp addig, amíg elő nem bukkantak. Mindenre megtalálta a megoldást, csak ki kellet várni a megfelelő gondolatot.
Lehunyta a szemét, és mély levegőt vett. Ekkor érezte meg, hogy nincs egyedül.

- Na mi van? Most be vagy tojva?

Hátranézett, és meglátta Katát, aki gúnyos mosollyal állt mögötte, kezét csípőre téve, egyik szemöldökét ironikusan felhúzta, úgy nézett rá.

- Be. Persze, hogy be. Tudod, hogy ezért börtönbe csuknak – mondta Mari riadtan.

- Engem ugyan nem! Az ilyen szemétnek a föld alatt a helye. Tényleg! Elástad?

- El.  De ez szörnyű Kata! Én nem akartam, hogy meghaljon…

- Olyan hülye vagy, mint az anyád! – kiáltotta a másik, és mérgesen dobbantott a lábával, aztán hirtelen megenyhült. – Na! Szedd már össze magad! Hova ástad?

- A kertbe. Hova ástam volna? A sufni mögé. Alig bírtam elhúzni odáig. Szerinted megtalálják? – nézett Katára, de sokkal inkább fásultság, mint félelem volt a szemében.

- Mit tudom én… Elég szerencsétlen hely egy hullának. Kutyát ne engedj a kertbe, mert kikaparhatja! Mit találtál ki, mit fogsz mondani, hol van?

- Elhagyott, azt mondom. Elment a nőjével. A rohadék kurvával.

Tőle szokatlan durvasággal ejtett ki a szavakat.

- Őt ugyanoda ástad?

- Igen. Holtukban is legyenek egymáséi – mosolyodott el egy pillanatra Mari a morbid viccen, aztán újra elkomorult. – Sajnálni fognak.

- Inkább sajnáljanak, minthogy sittre vágjanak, és inkább sajnáljanak, mintsem egy ilyen vadállattal kelljen élned!

- Nem akartam, hogy meghaljon… - kezdte Mari panaszosan, de a másik nő közbevágott:

- Nem akartam, nem akartam…! – gúnyolódott csúnya hangon. – Anyád is folyton ezt nyafogta, aztán mi lett belőle! 

- Most már menj el, hadd gondolkodjak!

Határozottnak hitte a hangját, de inkább kérésként hangzott a felszólítás.

- Miről akarsz gondolkodni, te szerencsétlen? Abból mindig baj lett, te is tudod!

- Ő volt a családom, te pedig megölted. Néha megvert, de azért meggyászolnám… Tűnj el légy szíves!

Maga elé meredt, száraz szemmel nézett a tó felé. Nem tudott sírni, nem is akart.

- A legjobb barátnőddel is megcsalt – vette fel a fonalat újra Kata, mintha meg sem hallotta volna Mari kérését.  

- Meg. Ennek ellenére ő volt a legfontosabb ember az életemben. Tudod, gyűlölnöm kellene téged! – nézett oldalra. A másik már mellé telepedett a fűbe és az arcát a nap felé tartotta. Szeplői lángoltak, mégis ő volt a szebb.

- Nocsak! Fenyegetsz?

- Nem. Csak úgy mondom. Te ölted meg az apámat is – mondta Mari halkan. 

- Verte az anyádat. Téged is megütött egyszer, emlékszel?

- Elvetted tőlem a férjemet.

- Te az enyém, én a tied, örökkön örökké, együtt, egymásért, erre sem emlékszel? Amikor 8 évesek voltunk…

- De emlékszem. Mégis meg kell szabadulnom tőled, mert őrült vagy!

Kata egy pillanatig nem válaszolt, csak döbbenten bámult Marira, aztán elfordult, újra az eget kémlelte, majd felnevetett.

- Én vagyok őrült? Tudod jól, hogy csak egy módon ölhetsz meg!

- Igen, tudom. Épp ideje, hogy véget vessek ennek – mondta nyugodtan Mari. Felállt, és ránézett az ülő nőre.

„Mennyivel szebb, mint én” – gondolta, és elindult a tó felé.

Kata ijesztő hangon felkacagott, aztán utána kiáltott:

- Mi van? Hideg van még a fürdéshez, nem?

Mari nem állt meg, csak ment egyenesen a víz felé. Nem nézett sem jobbra, sem balra, úgy tűnt, hogy megfontolta, mit tegyen.

- Te vagy az őrült! Érted? Te vagy az! – kiabálta már jóval kevésbé magabiztosan Kata. – Mit akarsz tenni?

Mari nem válaszolt, lassan, sietség nélkül belesétált a jéghideg, nyugodt vízbe. Egy pillanatra megtorpant, úgy érezte, hogy lebénulnak a végtagjai a hidegtől, de aztán összeszedte magát, és folytatta az útját.

- Mari! Ne csináld! Eltűnök, nem zaklatlak! Gyere vissza, ne hülyéskedj! – üvöltötte most már amaz, de érezte, hogy vesztett. Kétségbeesetten kiáltozta a nevét, Mari azonban határozott léptekkel haladt a tóban egyre beljebb és beljebb.
Amíg el nem lepte a víz.
És csend lett.

Budakalász, 2008. március 15.