Az éjszaka ígérete

A görnyed hátú éjszaka fáradtan indult,
holnapja elé.
Pillantásommal,
csókot hintettem sápadt homlokára,
de már aludt, 
nem érezte,
nem látszott az árnya.
A fényes reggel úgy fogad magába,
mint tenger a kalózok életét.
Elringat,
átölel,
mégis fáj a lelkem,
nem véd meg fénye,
ezernyi gondjaim száma,
és egyre csak jönnek,
jönnek,
megnyugvásra hiába várva.
Megtelt a temetőtök,
mit is tehetnék,
mi legyen  veletek?
Nektek adom az  életemet, ..
oly sokan vagytok,
nem bírok veletek.
Lassan múló órákkal lesz vége a napnak.
Az esti szürkület,
mint segítő barát,
csöndje ágyán palástjával betakar,
s mire férfivá nőne,
nem lehetek a nője,
elkínzott lelkem végre nyugalmat akar.
Így csak karjában ringat,
s mikor rosszat álmodom,
megcsókolja homlokom.
Lassan nyugovóra tér,
de már ébren búcsúzom.
Csak annyit kér tőlem,
- Ne hagyj el, Várj meg!
Estére megjövök.
Veled őrzöm az időt.