Az érkező tavasz elsírta magát,
látva a mélyen alvó tájat,
elrongyolódott hópaplan alatt.
Potyogó gyöngyeit
elajándékozta a télnek -
- Menekülj kérlek!
Vidd a kincsemet!
Ébresztenem kell a természetet.
- Ne zokogj Kedves!
Már menni készülök,
de előtte visszaadom könnyeid
két sóhajom között.
A tavasz ámulva elmosolyodott,
szeretettel csodálta a telet,
amely üveghárfaként
csengett-bongott,
a könnyeiből jégcsapot nevelt.
Tisztán zengő hangszerén
pengette szerelmes dallamát.
A bimbózó tavaszt átölelte,
ajkára téve csókokat,
de mind ketten tudták,
el kell válni,
hisz - tél és tavasz szerelme -
nem lehet több,
csak egy pillanat.
A húrok olvadni kezdtek,
honvágya nem ismert határt
az örök hó birodalmába - vágyott
elhagyni, a holnap tegnapját.
- Fagyos szerelmem érted enged,
te vagy a legboldogabb pillanat..
De mikor olvadni kezdett,
itt hagyott csapot-papot,
ám halkuló dallamával még üzent,
jövőre újra itt vagyok.. fagyok