A reggel, mint fürge lányka
perdül táncot járva,
beles minden ablakon.
Megdermed, egy házikónál,
könnye lassan elered,
csak zokogást hall, cseppje rándul,
és már eső csepereg
Síró asszony ül az ágyon,
könnyeitől szinte full,
Könyörögve néz az égre,
szemében bánat gyöngye,
szarkalábakon gurul.
Már hold fényénél elsiratta,
hajnalban az égnek adta
egyetlen gyermekét..
Két kezéből mentő vitte,
ajkán kékült kisfiát..
Nem engedték vele menni,
azt mondták égbe száll.
Pohár alján már a méreg,
férjére vár szegény lélek
elbúcsúzni,
messze megy megkeresni kisfiát,
majd a halál elvezet.
Kivágódik most az ajtó,
süvítő szél, hull a hó,
Belép rajta, átöleli,
nincs szava, mi vigasztaló.
Úgy sietett, majd megfullad,
hangja sincsen csak zokog,
Búcsúzom, mert el kell mennem,
a fiam nélkül meghalok.
Most látja meg a poharat,
átjárja a félelem,
Nem érdekel, ha hazugság,
de én ezt, nem engedhetem.
- Nem teheted! Él a fiúnk!
/őrizem az életed./
Kopogás az ajtó felől,
csak a postás érkezett-
Távirat jött, a kórházból,
benne van az üzenet
"Gyermekük már jobban van
egy hét múlva haza mehet.”
Másnap a visszatérő reggel
boldogan csókolta őket,
a boldog szeretőket.